Sword Art Online: 1. kötet 19. fejezet
19. fejezet[edit]
Három nappal később Nishida informált minket, hogy reggel megpróbálja kifogni a helyi istent. Körülbelül harminc ember is ott lesz, hogy nézze, úgy látszik elmesélte az összes horgász ismerősének.
- Ez gond. Asuna... most mit tegyünk?
- Hmm-hm.
Azaz igazság, hogy nem örültünk ennek. Azért költöztünk ide, hogy rejtve maradjunk a pletykások és az Asuna fanok előtt, ezért kissé haboztunk megjelenni ennyi ember előtt.
- Mit szólsz ehhez?!
Asuna összefogta a haját és felkötötte, majd egy hatalmas sálat tekert a fejére, hogy csak a szeme látszott ki. Nem állt meg itt, tovább nyomkodta a menüje gombjait, és felvett egy sima nagykabátot.
- Aha. Nagyon jó. Úgy nézel ki, mint egy farmer helyes kis felesége.
- Ez most bók volt?
- Persze. Ami engem illet, nem fognak felismerni, amíg fel nem veszem a harci szerelésemet.
Még napfelkelte előtt kiléptünk a házból. Asuna cipelte a piknikkosarunkat. Előhívhatta volna ott is, mikor megérkezünk, de ragaszkodott ahhoz, hogy ez is az álcája része.
Meleg volt a kora téli napokhoz képest. Miután átértünk a hatalmas fenyők erdején, megláttuk a szikrázó vizet a fatörzsek közt. Már most sok ember gyűlt össze. Ideges voltam, ahogy közeledtünk. Egy ismerős tömzsi ember integetett nekünk nevetve.
- Va-ha-ha, szép napunk van!
- Helló, Nishida úr - biccentettünk Asunával. Elmondta, hogy az itt összegyűlt, több korosztályt képviselő emberek mind az általa vezetett horgász klán tagjai. Idegesen üdvözültünk mindenkit, de látszólag senki se ismerte fel Asunát.
Ezt félretéve, Nishida úr sokkal aktívabb volt, mint ahogy azt képzeltem. Bizonyára jó csapatvezér a társaságban. A légkörben már most lelkesedés érződött, mivel a csoport horgászversenyt tartott mielőtt megérkeztünk.
- Eh... Elkezdjük a mai nap fő eseményét! - jelentette be hangosan Nishida, miközben felénk közeledett a kezében tartva egy hosszú horgászbotot. A nézők lelkesen éljeneztek. Figyelmem a horgászbotra irányult, végignéztem rajta, s meglepett a végén lévő tárgy.
Egy gyík volt, egy abnormálisan nagy példány. Olyan hosszú volt, mint egy felnőtt ember alkarja. Mérgezőnek látszó bőre vöröses feketén ragyogott, mintha friss lenne.
- Hiiii...
Asuna egy pillanattal később vette észre, mint én. Megdermedt arccal hátrált pár lépést. Ha ilyen volt a csali, akkor az, amit ki próbálunk fogni, biztosan hihetetlen.
Mielőtt megkérdezhettem volna, Nishida a tó felé fordult, és felemelte a botot. Rövid kiáltással meglendítette azt, és a hatalmas gyík ívet húzva a levegőben hangos csobbanással a vízbe esett.
A SAO-ban szinte semmit se kell várni a horgászáskor. Ha egyszer a vízbe ért a csali, pár tucat másodpercen belül horogra akad egy hal, vagy elvesztetted a csalit. Önkéntelenül nyeltünk egyet mikor a zsineg a vízbe ért.
Pár pillanattal később már meg is rándult a bot párszor, de Nishida egy centit se mozdult.
- Itt, itt van, Nishida-san!
- Még korai!
Nishida szemüvege mögött a szemei, amik általában egy jóságos nagypapa szemeire hasonlítanak, felragyogtak. Továbbra is figyelte a bot végét anélkül, hogy megmozdult volna.
Majd a botot erősen megrántotta valami.
- Most!
Nishida megfordult és teljes testsúlyával húzni kezdte a botot. Szemre meg tudtam mondani, hogy mennyire feszes volt a zsineg, ami most még pengő hangot is adott.
- Bekapta a csalit!! A többit rád bízom!!
Óvatosan átvettem a botot Nishidától, de az meg se mozdult. Olyan volt mintha a horog beakadt volna valamibe a tó fenekén. Visszanéztem Nishidára, hogy a hal tényleg ráakadt-e, majd egy szempillantás alatt...
A zsineg egy robbanás erejével kezdett a víz felé húzni.
- Ahhh!
Gyorsan kitámasztottam a lábam és visszahúztam. Az erőmérő műszer gyorsan túllépte a normál tartományt.
- Nem baj, ha megfeszítem? - kérdeztem Nishidától, mert aggódtam a bot tartóssága miatt.
- Ez a legjobb minőség - mondta Nishida. - Húzhatod, ahogy akarod- biccentett, az arca piros volt az izgatottságtól. Fogást váltottam a boton és teljes erőből húzni kezdtem. A horgászbot középen U alakba hajlott.
Minden játékos, mikor szintet lép, akkor dönthet, hogy az ügyesség vagy az erő pontokat növeli. A fejszés harcosok, mint Agil, inkább az erőre koncentrálnak, míg Asuna és a többi vívókard használó az ügyességet fejleszti. Bár én csak egy egyszerű kardforgató vagyok, így mindkettőt fejlesztem, mégis valamiért jobban fejlesztettem az ügyességet, mint az erőt.
De úgy néz, ki én nyerem ezt a kötélhúzást, valószínűleg azért, mert olyan magas a szintem. Lassan hátrálni kezdtem, egyenletesen húztam ki a hatalmas valamit a vízből.
- Á, látom már! - Asuna a tó fölé hajolt és rámutatott. Hátrafelé hajoltam, pont a másik irányba, így nem láttam. A nézők hangosabbak lettek és előreszaladtak, hogy belenézzenek a tóba, ami a parttól távolodva hirtelen mélyült. Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, minden erőmmel a botot húztam.
Hirtelen valami megriasztotta a nézőket. Mindenki hátrált néhány lépést.
- Mi van...?
Mielőtt befejezhettem volna, mindenki megfordult és elszaladt. Még Asuna és Nishida is fehér arccal szaladt el mellettem, egyik jobbról, a másik balról. Már-már utánuk néztem, mikor... a súly eltűnt a kezemből és hátsómra estem.
Á, elszakadt a zsineg!? - gondoltam, eldobtam a botot, és a tó felé futottam. Ebben a pillanatban a csillogó víztükör felcsapott.
- Eh?
A földbe gyökerezett a lábam, és meghallottam Asuna távoli hangját:
- Kirito-kuun, túl veszélyees!!!
Hátrafordultam, és láttam, hogy Asuna meg a többiek már felértek a tavat körbeölelő töltésre, ami elég messze volt tőlem. A víz csobogása hangosabbá vált, és végre megértettem, hogy mi a helyzet. Nyugtalanul visszafordultam.
A hal ott állt.
Hogy pontosabb legyek, a teremtmény olyan volt, mint egy Coelacanth, félúton a hal és a hüllő közt, bár ebben több volt a hüllő. Hat erős lábán állt a part füvén, és lenézett rám, miközben vízesés módjára folyt róla le a víz.
Azért mondom, hogy „lenézett”, mert legalább két méter magas volt. A szája akkora volt, hogy egy egész tehén is befért volna rajta, kicsivel magasabban volt a fejemnél, és egy ismerősnek látszó gyík láb lógott ki belőle.
A hatalmas hal fejének mindkét oldalán egy-egy kosárlabda méretű szem nézett az enyéimbe. A sárga kurzor automatikusan megjelent felette, jelezve, hogy egy szörny.
Nishida szerint a tó istene más szörny, mint a mezőkön élő társai.
Mitől lenne más? Ez a valami egy szörny, a szó minden értelmében.
Vigyort erőltettem az arcomra és hátráltam pár lépésnyit. Majd megfordultam és futni kezdtem. A nagy hal mennydörgő üvöltést hallatott mögöttem és követett, a lépéseitől remegett a föld.
Miden ügyességpontomat beleadtam a futásba, már majdnem repültem. Pár másodperc alatt elértem Asunát és hangosan panaszkodni kezdtem:
- E-E-Ez nem ér! Otthagytatok!
- Vááá, mostnincsidőnkerreKirito-kun!
Megfordultam és láttam, hogy a hatalmas hal a testméretei ellenére lenyűgöző sebességgel fut felénk.
- Ó, tud futni a szárazon... Tüdőshal lenne?
- Kirito-san, most nincs időnk ilyen értelmetlen dolgokra. Gyorsan, meneküljünk!
Ezúttal Nishida kiabált félelmében. A nézők többsége a szituációtól sokkot kaptak, páran üres tekintettel ültek a földön.
- Kirito-kun, elhoztad a fegyvereid? - kérdezte Asuna. Hát igen, elég nehéz lenne rendbe szedni az embereket ebben a helyzetben, hogy elmenekülhessünk.
- Bocs, nem...
- Akkor nincs más választásom...
Asuna megrázta a fejét, és a közeledő hal felé fordult. Gyorsan, biztos kézzel nyúlt a menüjéhez.
Nishida és a többi néző meglepetten figyelték, ahogy Asuna levette a sálát és a kabátját. Gesztenyebarna haja táncolt a szélben.
Csak egy hosszú fűzöld inget, és szoknyát viselt, a kardja megcsillant a dereka bal oldalán. Kivonta a kardot a jobbjával, a kard tiszta csengő hangot adott, ahogy Asuna várta a hatalmas halat.
Nishida végre magához tért, megrázta a karom és a fülembe kiabált:
- Kirito-san, veszélyben a feleséged!!
- Nem, hagyjuk csak had csinálja.
- Mit mondasz!? Ha így áll a helyzet, akkor majd én...
Kikapta a horgászbotot a legközelebb álló társának kezéből, és felkészült, hogy Asunához rohanjon. Gyorsan megfékeztem az öreg horgászt.
A gigantikus hal kicsit se lassított. Kinyitotta hatalmas száját, amiben ott sorakoztak az éles fogai, és Asunára vetette magát, mintha égészben akarná lenyelni őt. Asuna kifordult balra és fellendítette a jobbját, egy ezüst-fehér fény villant.
Vakító fény tört elő a hal szájából, és robbanás hangja hallatszott. A hal magasra repült a levegőbe, de Asuna nem mozdult a helyéről.
Bár a szörny méretei félelmet keltenek, szerintem a szintje nem volt magas. Kizárt, hogy egy alacsony szinten egy szörny, főleg egy horgász esemény szörnye, erős legyen. Végül is a SAO követi az online játékok mintáit.
A hal a földbe csapódott, Asuna támadásának köszönhetően az életerejéből sokat vesztett. Majd Asuna könyörtelenül lecsapott egy sor egymásba kapcsolt támadással, a titulusához méltóan, mint a „Villám”.
Nishida és a többi néző szótlanul nézte, ahogy aktiválta az egyik képességet a másik után, és közben úgy lépkedett, mintha táncolna. Vajon Asuna szépsége, vagy az ereje nyűgözte le őket? Szerintem mindkettő.
Asuna meglendítette a kardját, de észrevette, hogy az ellenfele életereje a vörös zónában van és hátraugrott, hogy növelje a távolságot. Miután földet ért, egyenesen támadt. A hal felé száguldott, fénycsíkot húzva maga mögött mintha üstökös lenne. Ez az egyik legerősebb vívóképesség, a: „Villám Átszúró”.
Hangrobbanás-szerű hang hallatszott, és az üstökös végig hasította a halat szájától a farkáig. Míg Asuna csúszva megállt, a szörny mögötte számos fénydarabra esett szét és eltűnt. Csak a tó hangos csobogása hallatszott.
Asuna egy „klink” hang kíséretében visszacsúsztatta kardját a helyére, és felénk sétált. Nishida és a többi horgász álla leesett, megmozdulni se tudtak.
- Hé, szép munka.
- Nem ér, hogy hagytad, hogy egyedül küzdjek. Te fizeted a következő ebédet.
- A pénzünk közös már.
- Ó, igaz...
Míg Asunával nyugodtan beszélgettünk, Nishida végre pislogott párat és szólása nyitotta a száját.
- Ah, ez meglepő volt... Madame, maga, maga igazán erős. Kissé talán nyers leszek, de hányas szintű tetszik lenni?
Egymásra néztünk Asunával. Ha sokáig feszegetik ezt a témát, az veszélyes lehet számunkra.
- El-Előbb nézze, a hal dobott egy tárgyat.
Asuna megnyomott pár dolgot az ablakban és egy ezüst horgászbot jelent meg a kezében. Mivel egy esemény szörny dobta, biztos ritka, és eladhatatlan tárgy volt.
- Ó, óó, ez az!?
Nishida csillogó szemmel vette át a botot. Mindegyik néző kíváncsi lett a botra. Épp arra gondoltam, hogy megúsztuk a krízist...
- Te... Te Asuna vagy a Vér Lovagjaitól? - egy fiatal játékos pár lépést tett Asuna felé, és elszántan nézte az arcát. Majd a fiú arca felragyogott.
- Igen, te vagy! Még képem is van rólad!!
- Ah... - Asuna mosolyt erőltetett az arcára, és hátrált pár lépést. A nézők izgatottsága tovább fokozódott.
- Ez, ez egy csoda! Hogy ilyen közelről láthattam Asuna-sant küzdeni... Ó, igen! Kér... Kérhetek egy autogra... - a fiatalembernek elakadt a szava, és a tekintete kettőnk közt ugrált. Végül meglepett arccal megszólalt:
- Ti... Ti ketten... összeházasodtatok?
Rajtam volt a sor, hogy mosolyt erőltessek az arcomra. Ahogy ott álltunk természetellenes mosollyal az arcunkon, kiáltások szálltak körülöttünk. Csak Nishida pislogott értetlenül.
Titkos nászutunk így ért véget mindössze két hét után. De talán szerencsések vagyunk, hogy a végén részt vehettünk ebben a mulatságban.
Ezen az éjszakán levelet kaptunk Heathcliff-től. Hívott, hogy vegyünk részt a 75. szint vezérharcában.
Másnap reggel.
Az ágy szélén ültem és a padlót néztem. Asuna, végezve az előkészületekkel, odajött hozzám, a csizmája vastalpa kopogott a padlón.
- Hé, nem ülhetsz itt a végtelenségig.
- De csak két hét volt - válaszoltam gyerekesen és felemeltem a fejem. Asuna tagadhatatlanul vonzó volt a fehér-vörös egyenruhájában.
Tekintettel arra, hogy ideiglenesen távoztunk a klánból, visszautasíthatnánk a kérést. De az üzenet utolsó sora, hogy „páran máris meghaltak” mélyen az agyunkba ivódott.
- Nos, legalább menjünk és hallgassuk meg, mi folyik ott. Gyerünk, induljunk!
Megérintette a hátam, mire vonakodva felálltam és megnyitottam a felszerelésem ablakát. Mivel most nem vagyunk a klánban, a fekete bőrkabátomat vettem fel kevés páncélzattal, majd a hátamra vettem a két kardot, hogy a tokjaik keresztezték egymást. A nehézsúly a hátamon olyan érzést keltett, mintha azok panaszkodnának, hogy oly sokáig a cuccok közt feküdtek. Gyors mozdulattal kihúztam kissé, majd visszaraktam őket; magas, tiszta és fémes hang csengett a levegőben.
- Igen. Ez illik hozzád - Asuna mosolygott és a jobb karomba kapaszkodott. Hátranéztem és búcsút intettem az új otthonunknak, távol leszünk tőle egy ideig.
- Rendezzük le ezt gyorsan és jöjjünk vissza.
- Rendben!
Egymásra néztünk és bólintottunk. Majd kinyitottuk az ajtót és kiléptünk a hideg télies levegőre.
A 22. szint kaputerénél Nishidát találtuk, aki ránk várt pecabottal a kezében. Csak neki mondtuk meg, mikor távozunk.
- Beszélhetnénk?
Bólintottam Nishida kérésére, és mindhárman leültünk egymás mellé a tér egyik padjára. Nishida lassan kezdett beszélni és közben felfelé a következő szint felé nézett.
- Azaz igazság, hogy tegnapig a történetek arról, hogyan harcolnak az emberek, hogy kitisztítsák a játékot, úgy hangzottak, mintha egy másik világból származnának... Talán csak én adtam fel, hogy valaha is kijuthatok innen..
Asunával csendben hallgattuk.
- Azt hiszem ti is tudjátok, de az IT ipari ág fejlődése szinte napi szintű. Fiatalon kezdtem a karrieremet, így képes voltam lépést tartani az ágazat fejlődésével. De most már két éve kiestem, és szerintem már képtelen lennék behozni a lemaradást. Nem tudom, hogy visszatérhetek-e a munkámhoz, vagy sem, vagy talán csak problémának tartanak, és félreállítanak, egyszóval lehet, hogy jobb lenne nekem, ha csak horgásznék itt... - megakadt, és mosoly terült szét öreg, ráncos arcán. Nem tudtam, hogy mit mondjak. El sem tudom képzelni mi mindent veszthetett, mikor bezárták a SAO-ba.
- Engem is... - Asuna hirtelen megszólalt - Fél évvel ezelőttig, engem is ilyen gondolatok gyötörtek és minden éjszaka magányosan sírtam. A napok múltak, és úgy éreztem, hogy minden: a barátaim, a családom, a terveim a főiskoláról, minden, mi a valósághoz köt, romba dől. Mindig a másik világról álmodtam mikor aludtam... Azt gondoltam, hogy az egyetlen megoldás az, hogy hamar megerősödök és gyorsan kitisztítom a játékot, és az egyetlen mód, hogy elérjem ezt az, hogy szinte fanatikus módjára fejlesztem a fegyverforgató képességeimet.
Meglepve néztem Asunára. Bár sose fordítottam sok figyelmet másokra... de sohase éreztem ilyet felőle. Bár nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki személyiségét rosszul mértem fel...
Asuna elkapta a tekintetem és rám mosolygott mielőtt folytatta.
- De egy napon, úgy fél éve, épp miután a frontvonal városába teleportáltam, láttam, hogy valaki a tér füvén sziesztázik. Magas szintűnek nézett ki, így mérgesen rászóltam, hogy „Ha van időd lopni a napot, menj le a labirintusba és próbálj meg egy kis részét kipucolni!”
A szája elé tette a kezét és nevetett.
- Azaz alak váratlanul visszavágott, „Ez Aincrad legszebb évszaka, és az idő is kiváló. Bűn lenne egy ilyen szép napon a labirintusba menni.” Majd maga mellé mutatott és folytatta: „Miért nem pihensz le te is?” Nyers volt.
Asuna abbahagyta a nevetést; a tekintete a távolba révedt és folytatta:
- Amit mondott az meglepett. Rájöttem, hogy „ez az alak tényleg él még ebben a világban is.” Nem törődik azzal, hogy elvesztegeti a napjait a valóságban, helyette azon van, hogy ne csak túl, hanem át is élje a napjait ebben a világban. Felfedeztem, hogy tényleg vannak ilyen emberek, ezért elküldtem a többi klántagot és mellé feküdtem. Talán mert a szél olyan jól esett... pont olyan meleg volt, mint amilyen jól esik az embereknek, és elaludtam. Nem voltak rémálmaim. Talán ez volt az első alkalom, hogy ilyen jót aludtam, mióta ebbe a világba kerültem. Mire felébredtem, már délután volt, és azaz ember türelmetlenül nézett rám. Az ő volt... - A végén megszorította a kezemet. Zavarba jöttem. Emlékeztem erre, de...
- Bocsi, Asuna... Nem gondoltam ilyen mélyre szántó dolgokat; csak kicsit lazítani akartam...
- Akkor is rájöttem erre, ha nem is mondtad! - mondta Asuna és visszafordult Nishida felé, újra mosoly ült az arcán és folytatta:
- Attól a naptól fogva... úgy mentem aludni, hogy rá gondoltam, és így nem gyötörtek tovább a rémálmok. Megkerestem a várost, ahol él és néha mindet félredobtam, csak hogy láthassam... A következő napokra kezdtem figyelni... Mikor rájöttem, hogy belé szerettem, boldog voltam és megesküdtem, hogy kincsként őrzöm ezt az érzést. Akkor gondoltam először, hogy nagyszerű volt ebbe a világba jönni...
Asuna leeresztette a fejét, megtörölte minkét szemét a kesztyűs kezeivel, és vett egy mély levegőt.
- Kirito-kun az értelme annak a két évnek, amit itt töltöttem. Egyben ő a bizonyíték arra, hogy élek és az ok, hogy a holnapba nézzek. Azért vettem fel a NerveGeart és jöttem ebbe a világba, hogy találkozzak vele, Nishida úr. Talán nem az én tisztem ezt mondani, de biztos elért valamit ebben a világban. Kétség kívül virtuális világban élünk, és minden, amit tapasztalunk csupán illúzió, amit az adatokból épít a program. De számunkra a szívünk valóságossá teszi mindezt. Ha ez igaz, akkor mindaz mit itt élünk át, az is igaz.
Nishida folyamatosan pislogott és jó párszor bólogatott. Szemei fátyolossá váltak a szemüvege mögött. Nekem is nehezemre esett visszatartani a könnyeimet.
Én vagyok, gondoltam. Én vagyok, akit megmentett mikor nem találtam célt, amiért élhetnék a valóságban vagy itt.
- Igen. Igen. Igazad van... - Nishida megint felnézett az égre és megszólalt.
- Amit itt hallottam az egy felbecsülhetetlen tapasztalat. Kifogni egy 5 méteres halat szintén ilyen... Úgy tűnik, mégsem értelmetlen az itteni életem. Egyikünké sem az - Nishida bólintott és felállt. - Á, csak rabolom itt az időtöket. Hiszem, ha mindenki, aki a szabadságunkért harcol, olyan, mint ti, akkor hamarosan kijutunk innen... Bár semmit sem segíthetek ebben, de biztatlak és drukkolok nektek.
Nishida megfogta a kezünket.
- Nemsokára visszajövünk. Majd látogasson meg minket.
Nishida bólintott, nagy könnycsepp szaladt le az arcán.
Kezet fogtunk vele és a teleport kapuhoz sétáltunk. Ahogy beléptünk a kapuba, ami úgy csillogott, mint egy illúzió, Asunával egymásra néztünk majd egyszerre kinyitottuk a szánk:
- Teleportálás, Grandum!
A kék fény elborított mindent és eltakarta előlünk az integető Nishida képét.
| 18. fejezet | Főoldal | 20. fejezet |
