Sword Art Online: 1. kötet 21. fejezet
21. fejezet[edit]
Egy csoportnyi magas szintű játékos várt már a 75. szint kaputerén, Colliniában, gondolom ők is a vezér csapat tagjai. Amint kiléptünk a kapuból és feléjük fordultunk, mindannyian elhallgattak és feszült pillantást vetett felénk. Néhányuk még tisztelgett is előttünk.
Megálltam a meglepettségtől. De Asuna csak tisztelgett majd oldalba bökött.
- Gyerünk, Kirito-kun, te most egy vezető vagy, üdvözöld őket rendesen!
- Mi...?
Ügyetlenül tisztelegtem feléjük. Részt vettem már számos vezérharcban, de most először tüntettek ki ennyi figyelemmel.
-Hé!
Valaki vállon veregetett, megfordulva a katana-forgató Kleint pillantottam meg, aki mosolygott bandana kendője alatt. Meglepetten láttam, hogy a hatalmas termetű Agil is ott áll mellette, kétkezes fejszével felszerelkezve.
- Mi…Hát ti is részt vesztek?
- Mit kell ezen meglepődni? Nem veszel minket komolyan? - vágott vissza Agil. - Még a boltomat is bezártam, csak mert hallottam, hogy nehéz dolgotok lesz. És ti nem is méltatjátok az önfeláldozásom...
Megveregettem a karját.
- Megértem az érzéseidet. Szóval ki is zárhatunk mikor felosztjuk a zsákmányt, igaz?
Erre a kérdésemre az óriás megrázta a kopasz fejét, és úgy ráncolta a szemöldökét, hogy az már 八[1] alakú lett.
- Nos, az ta-talán kissé...
Ahogy elhalt a hangja, Asunából és Kleinből egyszerre tört ki a nevetés. Ez gyorsan elterjedt a többi játékos közt is és mindenki szorongását eltörölte.
Pontosan egy órakor újabb játékosok érkeztek a kapun át. Heathcliff volt, a vörös ruháját viselte a hatalmas pajzsával a kezében, és a KoB elitjei. A feszültség újra szétterült a játékosok közt, amint meglátták az érkezőket.
Ha csak a szinteket és a pontokat néznénk, csak Heathcliff lenne jobb nálunk. De a tervezéskor a csapatmunkára összpontosítottak. A fehér és piros klánszíneket leszámítva, a fegyvereik és pajzsaik mind különbözőek voltak, mégis sokkal erősebb volt köztük az összhang, mint „A Sereg” egységében.
A paladin és négy beosztottja egyenesen felénk vette az irányt, amivel kétfelé osztották az összegyűlt játékosokat. Klein és Agil hátráltak néhány lépést, míg Asuna nyugodtan üdvözölte őket.
Heathcliff megállt biccentett nekünk, majd az összegyűlt csapathoz intézte szavait:
- Úgy látom, mindenki itt van. Köszönöm az egybegyűlteknek. Remélem, mindenki tisztában van a helyzettel. Nehéz csata elé nézünk, de hiszem, hogy az erőtökkel megnyerjük a csatát. Harcolunk, hogy kivívhassuk a szabadságunk! - kiáltotta Heathcliff, és a többiek vele ordítottak. Lenyűgözött ez a karizma, ami mágnesként vonzotta az embereket. Hihetetlen, hogy akad egy ilyen vezetői képességekkel megáldott ember a keményvonalas játékosok közt, akiknek rendszerint sivár a szociális életük. Talán ez a világ hozta ki belőle a tehetségét? Kíváncsi lennék mit is csinál a valóságban...
Heathcliff felém fordult, mintha megérezte volna a tekintetem, és mosolyogva szólt hozzám:
- Kirito-kun, alig várom már, hogy lássalak harc közben. Remélem, teljes erőbedobással fogod használni a „Dupla Kard” képességed.
Nemhogy nyomást, de még csak félelmet sem lehetett hallani a hangjában. Tagadhatatlan, hogy elképesztett Heathcliff viselkedése, hogy a ránk váró harc ellenére ilyen figyelmet fordít ránk.
Miután némán bólintottam, Heathcliff visszafordult a csapat felé és felemelte a kezét.
- Akkor vágjunk bele. Megnyitok egy folyosót, ami közvetlenül a vezér ajtaja elé vezet.
Közben elővett egy sötétkék kristályt a zsebéből, mormogást és áhítatot idézve elő a tömegben.
A sima teleport kristályok csak a kiválasztott város kapujához képesek vinni a használóját, de ez a tárgy, amit Heathcliff elővett, egy „Folyosó Kristály”, ami képes bárhova teleport kaput nyitni. Mondanom se kell, hogy hihetetlenül értékes tárgy.
De pont azért, mert ilyen hasznos, nagyon nehéz hozzájutni; NPC boltokban nem is kapni. Csak a labirintusok kincsesládáiban található, illetve néha elejt egyet egy-két szörny, így csak néhány játékos van, aki használni meri, ha a kezébe kerül egy. A játékosok nem azért morajlottak fel, mert egy ilyen ritka tárgyat láttak meg, hanem mert Heathcliff igenis hajlandó elhasználni ezt.
Heathcliff, mit sem törődve a játékosok bámuló tekintetével, felemelte a kristályt, és elkiáltotta magát:
- Folyosó, tárulj!
A rendkívül drága kristály szertefoszlott és kék fényörvény jelent meg.
- Mindenki kövessen!
Végigsiklott a tekintete a csapaton, majd belépett a kék fénybe; a vörös köpenye lobogott mögötte. A testét kapásból körülölelte a fény és azonnal elnyelte. A négy KoB beosztottja habozás nélkül követte.
Valamiért sok ember gyűlt össze a tér körül. Biztos hallottak a vezér harcról, és kijöttek megnézni minket. A harcosok sírás és biztatás közepette egyenként haladtak át a kapun.
Mi voltunk az utolsók. Egymásra néztünk, és biccentettünk a másiknak mielőtt kézen fogva átléptünk az örvénylő fényen.
Miután a teleportálás okozta szédülés elmúlt, kinyitottam a szemem és a labirintusban találtam magam. Feltűnően széles folyosó volt, két sor vastag pillér tartotta a tetejét, és egy hatalmas kapu állt a végében.
A 75. szint labirintusát valamilyen enyhén áttetsző obszidián kőből építették. Az alsóbb szintek nyers és durva labirintusaival ellentétben, itt minden szépen le van csiszolva, és hézagmentesen voltak rakva a kövek. A levegő hideg és nyirkos volt, és vékony köd borította a padlót.
Asuna átölelte magát, mintha fázna és megszólalt:
- Valahogy... Nagyon rossz előérzetem támadt.
- Aha... - egyetértettem vele.
Két év alatt kitisztítottunk 74 szintet és ugyanennyi vezért győztünk le. Ennyi tapasztalattal a hátunk mögött, már a vezér környezetéből is gyanítani tudtuk az erejét.
A harminc játékos körülöttünk épp a menüjükben ellenőrizték a felszerelésüket; mindnek nagyon komoly volt a tekintete.
Egy pillér mögé vezettem Asunát és átöleltem vékony testét. A szorongás, amit eddig visszatartottam, most a csata közeledtével újra elöntött. Még a testem is remegni kezdett.
- Ne aggódj - suttogta Asuna a fülembe. - Megvédelek.
- Nem... nem a harc miatt aggódók...
- Fufu - nevetett halkan, majd folytatta. - Te is védj meg engem, Kirito-kun.
- Igen... Megvédelek.
Még egyszer megszorítottam, mielőtt elengedtem. Heathcliff felemelte pajzsát, és megszólalt:
- Mindenki készen áll? Nincs információnk a vezér támadási mintáiról. A KoB visszaveri az ellenséges támadásokat, a többiek addig figyeljenek és próbálják kitalálni az ellenség stílusát és ennek megfelelően támadjanak.
Mindenki rábólintott.
Akkor indulás - mondta Heathcliff. Magabiztosan az obszidián ajtóhoz lépett és a közepére helyezte a kezét. Ettől mindenkiben fokozódott a feszültség.
Vállon veregettem Kleint és Agilt, akik előttem álltak.
- Meg ne haljatok - mondtam nekik, mikor megfordultak.
- Hé, inkább magad miatt aggódj.
- Nem áll szándékomban meghalni, mielőtt megcsinálom a szerencsémet a ritka tárgyakkal, miket a mai harcban gyűjtök.
Míg ők arrogáns-vicces stílusban válaszoltak, az ajtó súlyos hangot adva nyílni kezdett. A játékosok mind felemelték a fegyvereik, én is kivontam hát a két kardomat. Asunára néztem, aki vívókardját tartotta a kezében, és bólintottam neki.
Heathcliff volt az utolsó, aki kivonta kardját a pajzsából. Feltartotta a levegőbe és kiáltott:
- Támadás!
Majd belépett a szélesre tárt kapun, mindenki más azonnal követte.
A terem belülről hatalmas kupolának nézett ki. Úgy tűnt legalább akkora, mint az aréna ahol Heatcliffel párbajoztam. A falak felettünk összehajoltak. Amint mind a harmincketten beléptünk és alakzatba rendeződtünk az ajtó mögöttünk becsapódott. Mostantól csak akkor lehet kinyitni, ha a vezér meghalt, vagy mi pusztultunk el mind egy szálig.
Egy hosszú pillanatig az egész csoport csendben várt. Bár figyeltük a padlót körülöttünk a vezér még mindig nem jelent meg. Pattanásig feszült idegekkel vártunk, a másodpercek lassan teltek, egyik a másik után.
- Hé!
Amint egyikünk már nem bírta tovább a feszült légkört...
- Felettünk! - kiállotta Asuna mellettem. Meglepetten felnéztem.
A kupola plafonján. Ott volt.
Rendkívül nagy és hosszú.
Egy százlábú!?
Ez a gondolat suhant át az elmémen mikor megláttam. Körülbelül 10 méter hosszú volt. De a számos részre osztott teste inkább hasonlított emberi gerincre mind rovarra. Hegyes csontlábak meredtek elő minden ízületéből. Felfelé egyre vastagabb lett, míg végül egy förtelmes koponyában végződött. Ez azonban nem emberi koponya volt. Sima koponya végében két pár szemüreg volt, kék lángok parázslottak benne. Kiálló állkapcsában hegyes fogak meredtek elő. Míg két masszív kasza alakú kar állt ki a koponya két oldalán.
Mikor ráfókuszáltam, megjelent a sárga kurzora és mellette a neve: „Koponyakaszás” - a csontváz vadász-gyilkos.
Ahogy a sokkolt játékosok nézték, a csontváz százlábú mászni kezdett a plafonon, majd hirtelen széttárta a lábait, és egyenesen felénk zuhant.
- Ne csak álljatok ott! Szétszóródni!! - Heathcliff éles hangja hasított a fagyott levegőben. A játékosok magukhoz tértek és megmozdultak. Siettünk, hogy elhagyhassuk még a környékét is a landolási területnek.
De három ember, akik pont a csontváz százlábú alatt állt, lassúak voltak. Csak álltak ott és felfelé bámultak, mintha nem tudnák, merre fussanak.
- Erre! - kiáltottam gyorsan. A három végre megmozdult és futni kezdtek felém...
De ekkor a százlábú földet ért mögöttük, föld is bele rázkódott. A három játékos elvesztette egyensúlyát, és a százlábú meglendítette a jobb karját - a hatalmas csontkasza akkora volt, mint egy ember - és egyenesen beléjük hasított.
A három játékost egyetlen vágás érte a hátukon és egyszerre repültek el. Az életerejük gyorsan fogyott, ahogy szálltak a levegőben - már a sárga zónából váltott a veszélyes pirosba...
- !?
Mindegyikőjüké elérte a nullát, és a három test még a levegőben darabokra esett és eltűnt.
- !!
Hallottam, hogy Asuna visszatartja a levegőt. Éreztem, ahogy a testem megmerevedik a sokktól.
Meghaltak... egyetlen vágástól?!
A SAO rendszerében, ami egyszerre szint és képesség alapú, a maximális életerő egyszerre nő a játékos szintjével, tehát a magasabb szintű játékost nehezebb megölni függetlenül annak harci képességeitől. A mai csapat kizárólag magas szintű játékosokból áll, ezért még egy vezér ellen is ki kellene bírniuk minimum egy rövidebb támadás sorozatot is - legalábbis mindenki ezt gondolta. Mégis egyetlen ütés...
- Ez.. lehetetlen - suttogta Asuna.
A csontváz százlábú, ami épp most vette el három ember életét, felemelte a felsőtestét és mennydörgő ordítással egy másik csoportra támadott.
- Ááááá!!
Az ott álló játékosok felsikoltottak. A csontkasza megint felemelkedett a levegőbe.
Ebben a kritikus pillanatban, egy alak ugrott közvetlenül a kasza elé. Heathcliff volt. Felemelte nagy pajzsát és fülsiketítő hang meg szikrahullás mellett blokkolta a támadást.
De két kasza volt. Míg a bal tovább támadta Heathcliffet, a jobb megindult a megdermedt játékosok felé.
- Fenébe...!
Szinte öntudatlanul futottam, gyorsan átszelve a távolságot, mintha repülnék, és a kasza elé vetettem magam. Majd keresztbe tettem a kardokat és blokkoltam a támadását.
A becsapódás ereje megrázta a testem. De - a kasza nem állt meg. Szikrák pattantak, és a kasza visszanyomta a kardjaim és tovább közeledett.
Túl erős!
Ekkor egy új kard vágott fehér fénnyel kaszába. Csattanó hang hallatszott. A kasza ereje meggyengült, és mindenem beleadva sikerült visszalöknöm.
Mellettem Asuna nézett rám és megszólalt:
- Ha mindketten egyszerre vágunk oda, akkor tudjuk blokkolni a támadásait! Nekünk sikerülhet!
- Oké, gyerünk! - bólintottam. Tudtam, hogy Asunával az oldalamon még erősebb vagyok.
A kasza vízszintesen vágott felénk, mindketten jobbra és lefelé vágtunk, hogy blokkoljuk. A kardjaink tökéletes összhangban vágtak a kaszába, és ezúttal is sikerült visszaverni.
Erőt gyűjtöttem, és a többiekre kiáltottam:
- Blokkoljuk a kaszákat! Mindenki más támadjon oldalról!
Olyan volt mintha a hangom megszüntetett volna valamilyen átkot, ami a többieken ült. A játékosok felkiáltottak, és felemelt fegyverekkel, a százlábú testére támadtak. A sok ütés mélyen a testébe vágott, és a vezér életereje végre csökkent kicsit.
De közvetlenül utána, néhány játékos felsikított. Megkockáztattam egy oldalpillantást, és láttam, hogy néhányukat földre terített a hosszú lándzsa szerű csont, ami a százlábú farka végén volt.
- Argh! - csikorgattam a fogaim. Segítenünk kellene, de Asunának és nekem tele volt a kezem, ahogy Heathcliffnek is, aki kicsit távolabb egymaga védte a bal oldalt.
- Kirito-kun! - Asuna hangja hallatszott, és odafordítottam a tekintetem. - Nem! Ha most nem figyelünk, eltalál!
- Igen, igazad van... Megint jön!!
- Blokkold egy függőleges vágással!
Csupán pillantásokkal kommunikáltunk, és tökéletes szinkronban vertük vissza a kaszát.
Erőt vettünk magunkon és kizártuk a sikolyokat, amik időről időre felhangzottak, és az ellenség erőteljes vágásainak blokkolására koncentráltunk. Hihetetlen, de nem volt szükségünk se beszédre se pillantásokra. Olyan volt, mintha összekapcsolódtunk volna. Az ellenség olyan gyorsan támadt, hogy lélegzetvételnyi időnk se maradt, de mégis visszavertünk minden támadást, ugyanakkor, ugyanazt a képességet aktiválva.
És akkor... ahogy ott harcoltam a túlélésért, olyan érzéssel találkoztam, amivel még soha. Szürreális tapasztalat volt... mintha Asuna és én egyetlen személlyé olvadtunk volna össze, és egyetlen kardot használnánk. Az életerőnk folyamatosan csökkent a visszavert csapások lökéshullámaitól, de már túl voltunk azon, hogy emiatt aggódjunk.
| 20. fejezet | Főoldal | 22. fejezet |
- ↑ 八: jelentése: nyolc(8)
