Sword Art Online: 1. kötet 5. fejezet
5. fejezet[edit]
Miután végeztem a félelmetes ellenséggel, ami a „Labirintus Területen” portyázott a 74. szinten, visszafelé vettem utam, és megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor megláttam a bejárat felől áradó fényt.
Kiürítettem fejem, gyorsan végighaladtam a folyosón, és vettem egy mély lélegzetet a tiszta friss levegőből.
Előttem egy keskeny ösvény indult egy sűrű, magas erdő felé. Mögöttem a labirintus magasra nyúlt az égbe – egészen a következő szint aljáig, hogy pontosak legyünk.
A játék a kastély tetejének elérésén alapszik, ezért a labirintusok nem a föld alatt vannak, hanem tornyokban. Viszont az alapfelállás nem változott: szörnyek, amik erősebbek, mint a többi, amivel addig találkoztál a mezőkön, barangolnak bent, és a vezérszörny vár rád a legbelsőbb ponton.
Jelenleg a 74. szint labirintusának a 80%-a van felfedezve, vagy más szavakkal, ennyi lett idáig „feltérképezve”. Pár nap és valószínűleg meg lesz a vezér terme is, és nagyméretű csapat fog összeállni. Ebben még én, egy szóló játékos is részt vesz.
Mosolyognom kellett magamon, mert egyszerre voltam várakozással teli és frusztrált is, és lefelé kezdtem sétálni az ösvényen.
Jelenleg az otthonom Aincrad legnagyobb városában, „Algade”-ben volt, ami az 50. szinten terült el. Igaz, méretben a Kezdetek Városa volt a nagyobb, de az mostanra már teljes mértékben A Sereg irányítása alatt áll, szóval kissé kényelmetlen volt oda besétálni.
Amint átértem a sötétedő síkságon az erdő öreg fái tornyosodtak előttem. Ha még 30 percig sétálok, elérem a 74. szint „Lakóterületét” és a „Teleport Kapu” segítségével azonnal Algadebe juthatok.
Bármikor használhatnám az egyik azonnali teleportációs tárgyat is a leltárból, hogy visszatérjek Algadebe. De ez egy kicsit drága lenne, nem szívesen használnám, hacsak nincs vészhelyzet. Van még egy kis idő, amíg a nap teljesen eltűnik, szóval ellenálltam a kísértésnek, hogy a leggyorsabb módon térjek haza, és beléptem az erdőbe.
Aincrad minden szintjének széle általában nyitott az ég felé, eltekintve a támpillérektől. Az erdő vörösen izzott a réseken beáradó fénytől. A köd, ami a fénysugarak közt folyt, ragyogott, ahogy visszaverte a naplemente fényét. A madarak hangja, amit egész nap hallani lehetett, most nem volt sehol, míg a szél hangjai egyre erősebbnek tűntek.
Biztosan tudtam, bármelyik szörnyet le tudom győzni még félálomban is, amik itt megjelenhetnek, de a sötétséggel érkező félelmet nehéz elnyomni. Egy érzés, ami hasonló ahhoz, amit gyerekként éreztem, mikor hazafelé az iskolából eltévedtem, töltött el.
De nem volt bajom ezzel. Elfelejtettem ezt a primitív félelmet, mikor még a másik oldalon éltem. A magány érzése, ami akkor fog el, mikor a vadonban utazol és senki nincs körülötted – ezt hívhatod akár az RPG lényegének.
Miközben ezek a nosztalgikus emlékek töltöttek el, egy olyan hangot hallottam, amit azelőtt még sohasem.
Csak egyszer hangzott fel, olyan tisztán és magas hangon, mint a nádsípé. Megálltam és óvatosan keresgélni kezdtem abban az irányban, ahonnét a hang jött. Ha hallasz valamit, amit még soha nem tapasztaltál ebben a világban, akkor vagy szerencséd van, vagy pont ellenkezőleg.
Szóló játékosként felfejlesztettem az „Ellenség Keresése” képességemet. Ez a képesség segít elkerülni a csapdákat, és ha elég jártas vagy benne, akkor ez képessé tesz arra, hogy felfedezd a rejtőzködő szörnyeket is. Ennek segítségével most láthattam 10 méterrel beljebb, a sűrűben bujkáló szörnyet.
Nem volt nagy. Zöld szőre volt, aminek segítségével bele tudott olvadni a környezetébe, és a testénél is hosszabb füle volt. Ahogy ráösszpontosítottam, automatikusan a célpontommá vált és megjelent a feje felett egy sárga kurzor a nevével együtt.
Visszatartottam a lélegzetem, ahogy elolvastam a nevet: „Ragu Nyúl”. Elég ritka volt ahhoz, hogy a „szuper” jelzővel illessük.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyet látok. A kövér nyúl, ami itt élt a sűrűben, nem volt erős, nem is adott sok tapasztalati pontot, de...
Kihúztam egy vékony dobótűt az övemből. A „Késdobó Képességem” nem volt magas. Egyszerűen kiválasztottam a képességfám egyik ágáról. Azt hallottam, hogy a Ragu Nyúl a leggyorsabb szörny azok közül, amiket ismerünk, szóval nem bízhattam abban, hogy a kardommal el tudom fogni.
Csak egy esélyem volt mielőtt az ellenfél észrevesz. Felemeltem a tűt, elmondtam magamban egy imát, és felvettem az „Egyszeri Lövés” pozícióját.
Bármennyire is volt alacsony a képességem, nagy kézügyességgel dobtam el a tűt, ami a mozgástól elmosódottan látszott. A tű megcsillant egyszer, majd eltűnt a fák közt. Amint támadtam, a kurzor, ami a Ragu Nyúl irányát mutatta, pirosra váltott, és egy HP csík jelent meg alatta.
Magas sikoly hallatszott abból az irányból, amerre a tűt dobtam. A HP csík megremegett, majd nullára csökkent. A széttörő objektumok hangja hallatszott.
Ökölbe szorítottam a bal kezem, és megnyitottam a menüt a jobbommal. A leltárba mentem gyorsan, még így is lassúnak tűntek kezem mozdulatai, és a lista tetején ott volt a legújabb megszerzett tárgy: „Ragu Nyúl hús”. Ritka tárgy volt, más játékosoknak akár százezer Colért is el lehet adni. Ez a pénz elég lenne ahhoz, hogy készíttessek a legjobb páncélból egy teljes szettel, és még maradna is. Az ok, amiért ilyen drága elég egyszerű, ez a legfinomabb étel alapanyag az összes közül, amik a játékban megtalálhatók.
Az evés az egyetlen öröm a SAO-ban, de az egyetlen, amit általában ehetsz az a leves és a kenyér, amiknek olyan az íze mintha egy európai vidéki tájról származna – nem mintha tudnám, de tény, hogy elég egyhangú. Az a néhány játékos, akik foglalkoztak a főzés képességük fejlesztésével még inkább megalapozták ezt miután úgy gondolták, lehetőséget adnak a többi játékosnak, hogy szélesebb választékból étkezzenek. De ezt nem könnyű megoldani, szóval a játékosok rendszerint rászorulnak az ízekre.
Természetesen én se vagyok kivétel, és nincs bajom a levessel és a teljes kiőrlésű kenyérrel, amit abban az NPC étteremben szoktam enni, amit gyakran látogatok. De időről időre muszáj ennem legalább egy falat ínycsiklandozó húst.
Míg a tárgy nevét bámultam, azon gondolkoztam, hogy mit is csináljak. Az esély arra, hogy megint a kezeim közé kerül egy ilyen hozzávaló elég kevés volt. Hogy őszinte legyek, meg szeretném enni. De minél magasabb rangú az alapanyag, annál nagyobb szintű képesség kell hozzá, hogy elkészítsük. Tehát találnom kell egy mesterszakácsot.
De nem ismertem egyet se. Na jó, ismertem párat, de megkeresni őket ilyesmiért kissé idegesítő lenne. És különben is eljött az idő arra, hogy vegyek egy új készlet felszerelést. Végül úgy döntöttem, hogy eladom.
Bezártam az ablakot, mielőtt még megbánnám, és ellenőriztem a környéket a képességemmel. Nincs sok esély arra, hogy banditák bukkanjanak fel a frontvonalon, de nem lehetsz elég óvatos, ha egy S-osztályú tárgy van a kezedben.
Megvehetek minden teleportációs eszközt, amit csak akarok, ha egyszer eladtam ezt, szóval úgy döntöttem, hogy minimalizálom a kockázatot, és a táskámban kezdtem kotorászni.
A dolog, amit kivettem egy kristály volt, alakja olyan, mint egy nyolcoldalú oszlop, és telt kék színben ragyogott. Az a pár mágikus tárgy ebben a világban, amikre a „Mágia” korlátozódik mind drágakő alakú volt. A kék az azonnali teleportáció, a rózsaszín a HP visszaállítás, a zöld a méreg ellenszere, és így tovább. Ezek mind olyan tárgyak, amik azonnali hatást eredményeznek, de elég költségesek. A legtöbb esetben az emberek inkább olcsóbb eszközöket használnak miután messze futottak a harctól, mint a lassú hatású italok.
Magamnak mondogatva, hogy ez kétséget kizáróan egy vészhelyzet, megfogtam a kék kristályt és felkiáltottam:
- Teleportálás! Algade!
Felhangzott a rengeteg csengő frissítő hangja és a kristály darabokra esett a kezemben. Ugyanebben a pillanatban a testemet kék fény vette körbe, és az erdő eltűnt a látóteremből mintha elolvadt volna. A fény felvillant, és mikor eltűnt véget ért a teleportáció. A zörgő levelek hangjának helyét átvette egy kovács kalapácsának hangja, és a város hangos zajai hatoltak fülembe.
Az a hely, ahol megjelentem, a „Teleport Kapu” Algade közepe volt.
Maga a kapu, ami egy kör alakú tér közepén állt, fémből készült, és öt méter magas volt. A levegő örvénylett benne, mintha délibáb lenne, és az emberek, akik teleportálnak, vagy akik most teleportáltak, jöttek és mentek.
Négy nagy út vezetett ki a térről a négy égtáj felé. Ezeken az utakon rengeteg kis bolt helyezkedett el. A játékosok, akik rövid időre menedéket kerestek a felfedezéssel teli napjuk után, az éttermek és a kocsmák előtt beszélgettek.
Ha valaki egy szóval akarná leírni Algadet, az a „rendetlen” szót használná.
Itt nincsenek olyan nagy utcák, mint a Kezdetek Városában, hanem sikátorok voltak mindenfelé. Olyan boltok is voltak, amikről nem lehetett megmondani, mit is árulnak, és olyan kocsmák, amikbe ha egyszer bemész, akkor soha többé nem jössz ki, legalábbis így néztek ki.
Igazság szerint, volt pár játékos, akik eltévedtek Algade sikátoraiban, és napokig bolyongtak, mire kijutottak. Én már majdnem egy éve élek itt, de a felére nem emlékszem. Az NPC-k is olyan furcsák itt, nehéz megállapítani melyik osztályba tartoznak, és azt gondolhatod, hogy azok a játékosok, akik ezt használják otthonukként, azok is mind furcsák.
De nekem tetszettek ezek az utcák. Nem lenne túlzás azt mondani, hogy csak akkor lelek békére, amikor egy csésze furcsa illatú teát kortyolgatok a sarki boltban, ahová gyakran járok. Az e mögött álló ok az a kissé szentimentális érzés, ami egy elektronikai áruházra emlékeztet, amit elég gyakran látogattam – nos igazából nem olyan gyakran, vagy legalábbis remélem, hogy nem.
Arra gondoltam, hogy elrendezem a tárgyat mielőtt hazamegyek, ezért egy bolt felé vettem az utam.
A nyugati úton haladva átvágtam a tömegen, és a bolthoz értem. A bolt belül olyan kicsi volt, hogy öt játékos is csak szorosan férne el benne, és szédületes kínálata volt: eszközök, fegyverek, és még ételalapanyagok is.
A bolt tulajdonosa épp serényen alkudozott.
Kétféleképp lehet tárgyakat eladni. Egyik lehetőség, hogy NPC-nek adsz el, egy rendszer vezérelte karakternek. Nincsen kockázat, nem fog átverni, de az árak mindig ugyanazok. Hogy megakadályozzák az inflációt, az eladási ár itt mindig alacsonyabb, mint az aktuális piaci érték.
A másik mód az, hogy egy másik játékossal kereskedsz. Ekkor el tudod adni a tárgyat magasabb áron, ha jól alkudozol, de találnod kell valakit, aki megveszi, és nem ritka a vita a játékosok közt, az üzlet megkötése után.
Épp ezért megjelentek a kereskedő játékosok, akik a tárgyak adás-vételére szakosodtak.
A kereskedők nem tudnának csak ebből megélni. Mint a kézműves osztályoknak, úgy nekik is a képességtárolóik felét a harccal össze nem függő képességekkel kell megtölteniük. De ez nem azt jelenti, hogy távol maradnának a mezőktől. A kereskedők a termékekért harcolnak, a kézművesek az alapanyagokért, és kevesebb idejük van erre, mint a harcosoknak. Így nehéz azt a felvidító érzést érezni, amit az ellenség legyőzése okoz.
Ezek miatt, akik ezeket az osztályokat választják, azok nagylelkűek, segítenek a frontvonalon küzdő játékosoknak. Titokban mélyen tiszteltem őket ezért.
Nos, tiszteltem őket, de az az igazság, hogy a velem szemben álló karakter messze volt az önfeláldozástól.
- Oké, ennyi! Huszonöt „Porgyík bőr” 500 Colért!
A bolt tulaja, Agil, megveregette vastag karjával a játékost, egy gyengének tűnő lándzsás hátát. Gyorsan megnyitotta a kereskedés ablakot, és beütötte az értéket a listába.
A lándzsás tűnődni látszott, de miután ránézett Agil arcára, ami ijesztő volt, mit egy tapasztalt harcosé – tény, hogy Agil egy pont olyan első rangú fejszés harcos volt, mint amilyen jó kereskedő – gyorsan berakta a tárgyakat a kereskedés listába, és megnyomta az OK gombot.
- Köszönöm! Jöjjön megint!
Agil még egyszer megveregette a lándzsás hátát, és szélesen vigyorgott. A Porgyík bőréből jó minőségű páncélt lehet készíteni. Szerintem 500 Col túl olcsó volt, akárhonnan is nézzük. De csendben maradtam és néztem, ahogy a lándzsás elmegy.Vedd ezt leckének, nem szabad teret hagyni az alkudozásnál.
- Hé, te még mindig szégyentelenül üzletelsz.
A kopasz óriás e hallatán felém fordult, és vigyorgott mikor meglátott.
- Szia, Kirito! A boltunk mottója Vegyél olcsón és adj el olcsón - mondta mind megbánás nélkül.
- Nos, nekem kissé gyanús ez az „adj el olcsón”, de nem számít. Én is eladni jöttem.
- Te rendes vagy, nem tudlak átverni. Akkor lássuk...
Agil kinyújtotta vastag rövid nyakát, és ránézett a kereskedés ablakra, amit felajánlottam.
A SAO avatárjai, amiket a szkennelés és a kalibráció hozott létre, mind a játékosok igazi testének másolatai. De akárhányszor Agilra nézek, mindig azt kérdezem magamtól, hogy lehet valakinek olyan teste, ami ennyire illik hozzá.
Testének mind a 180 centimétere izmos volt, és a feje úgy nézett ki, mintha egy birkózó gazembertől vette volna kölcsön. A hajstílusát, ami az egyike a pár megmaradt dolognak, amit testre szabhatsz, kopaszra állította. Az összhatás olyan ijesztő lett, mint egy barbár szörny.
Ennek ellenére elragadó arca volt, ami kisfiús volt, mikor mosolygott. A húszas éveinek a végén járt, de el nem tudtam képzelni mit csinál a való világban. Senkit nem kérdezünk a „másik oldalról”, ez íratlan szabály ebben a világban.
A két szem a vastag szemöldök alatt szélesre nyílt, mikor ránézett a kereskedés ablakra.
- Váó, egy S-osztályú tárgy. „Ragu Nyúl hús”, ez az első alkalom, hogy ilyet látok... De Kirito, te nem vagy pénzszűkében, igaz? Nem gondoltál arra, hogy megedd ezt?
- Persze, hogy gondoltam rá. Nem biztos, hogy még egyszer egy ilyen kerülne a kezeim közé... De elég nehéz lenne találni valakit, aki el tud készíteni ilyesmit...
Ebben a pillanatban valaki mögöttem megfogta a vállam.
- Kirito-kun.
Női hang volt. Nem sok női játékos ismeri a nevem. Igazság szerint, a helyzetet figyelembe véve, csak egy volt. Megragadtam a bal vállamon lévő kezet.
- Megvan a szakácsom – mondtam.
- M-Mi?
A kezével az enyémben, az illető meglepett arckifejezéssel dadogott.
A kis arc, amit hosszú egyenes gesztenyebarna haj egy-egy tincse keretezi, tojásformájú volt, és a két csillogó mogyoróbarna szeme káprázatos. Vékony testén piros és fehér lovagi harci egyenruhát viselt, és egy elegáns ezüst-fehér kétélű kardja volt a fehér bőrből készült tokjában.
A neve Asuna. Olyan híres, hogy majdnem mindenki ismeri a SAO-ban.
Sok oka volt ennek, de az első az, hogy ő az egyike a pár női játékosnak, és olyan arca volt, amihez fogható nincs.
Nehéz ilyet mondani ebben a világban, ahol mindenki a valós testét viseli, de a gyönyörű nő nagyon ritka jelenség itt. Meg tudod számolni az ujjaidon azokat a játékosokat, akik olyan szépek, mint Asuna.
A másik ok, amiért híres, azt a piros és fehér egyenruha okozza, ami a „Vér Lovagjai” kláné. A tagok csak KoB-nak nevezik a „Vér Lovagjai” angol kezdőbetűinek összeolvasásával, és úgy ismerik őket, mint a legjobb klánt mind közül. (Vér Lovagjai: Knights of the Blood)
Csak egy közepes méretű csapat úgy 30 fővel, de mindegyikük magas szintű és tapasztalt harcos, a vezetőjük pedig a legerősebb játékos, és szinte legenda a SAO-ban. Továbbá, ellentétben a finom vonásaival, Asuna volt az alvezér. Olyan kivételesek voltak a kardképességei, hogy megkapta a „Villám” címet.
Tehát a megjelenése és a kardképessége a többi 6000 játékos felett állt. Furcsa lett volna, ha nem megy híre. Rengeteg rajongója van, de ezek között is vannak olyan követők, akik gyakorlatilag imádják őt, és olyanok is, akik gyűlölik, ezért elég nehéz neki.
Sőt, mióta első rangú harcos, nem sokan hívnák ki őt közvetlenül. De, mintha csak a klán meg akarná mutatni, hogy mennyire védik őt, gyakran két vagy több testőr kíséri. Most is ott állt mögötte pár lépésnyire két teljesen felszerelt fém páncélt és KoB egyenruhát viselő férfi. Egyikük, aki a haját lófarokba kötve viselte, rám bámult, aki meg merte fogni Asuna kezét.
Elengedtem a kezét, és intettem a sajátommal a testőr felé, majd válaszoltam.
- Mi újság, Asuna? Ritkán látni téged egy ilyen szemétdombon, mint ez.
A lófarkas fickó és a bolt tulaj arca megvonaglott, előbbié azért, mert nem hívtam Asunát a címén, a másiknak meg azért, mert szemétdombnak hívtam a boltját.
- Rég találkoztunk, Agil-san.
A bolt tulaja fényesen mosolygott, miután Asuna üdvözölte.
Asuna visszafordította tekintetét rám, és lebiggyesztette ajkát.
- Hé, mi ez? Annyi mindenen mentem keresztül, hogy lássam, életben vagy-e még, mert közeledik a következő vezér harc.
- Fent vagyok a barátaid listáján, szóval ezt úgyis megtudhattad, hogy ha megnézed azt. Különben is csak úgy találhattál meg, ha használtad a barát követését a térképeden.
Asuna elfordította a fejét válaszom hallatán.
A klánon belül ő, mint alvezér felel a játék előrehaladásáért. Ez a munka magába foglalja az olyan önző szóló játékosok keresését, mint én, és csapatba szervezi őket a vezér elleni harchoz. De az, hogy eljött megnézni, mutatja, hogy milyen odaadó tud lenni az ember.
Nézve a félig fáradt, félig meghökkent arckifejezésemet, Asuna csípőre tette a kezét, mielőtt megszólalt.
- Mindegy, élsz, és csak ez számít. A-Amúgy mire gondoltál? Mondtál valamit egy séfről, vagy valami ilyesmiről.
- Ó, igaz is. Milyen magas a főzés jártasságot?
Tudtam, Asuna részben a főzés képességének szintjét is emelte, mikor időt talált rá a kardképességek fejlesztése közben. Büszke mosollyal válaszolt.
- Figyelj és csodálkozz! Múlt héten „Mester” szintre emeltem.
- Mi!?
Ez... egy idióta.
Erre gondoltam egy pillanatig, természetesen nem mondtam ki hangosan.
A képességek fejlesztése idegölően unalmas és rettenetesen időrabló, és csak az lehet „Mester” szintű, amit 1000 alkalommal fejlesztettél. Megjegyzésként, a szintek nem változtatnak semmit a képességeken, csak növekednek a tapasztalati pontok gyűjtésével. A szintekkel együtt csak a HP, az erőnlét, az olyan értékek, mint az ügyesség, és a képesség tárak száma, ami meghatározza, hány képességet tanulhatsz meg, növekszik.
Jelenleg nekem 12 ilyen táram van, de csak az egykezes egyenes kardképesség, az Ellenség Keresése, és a Fegyveres Védekezés lett befejezve. Ez azt jelenti, hogy ez a lány rengeteg időt és erőfeszítést áldozott egy olyan képességre, aminek nem veszi hasznát a harcban.
- Nos, meg szeretnélek kérni valamire, bízva a képességeidben.
Intettem neki, és átváltottam az ablakomat bemutató módba, így ő is láthatta. Asuna meglepetten nézte, majd tágra nyíltak a szemei a tárgy neve láttán.
- Váá!! Ez... ez egy S-osztályú alapanyag!?
- Kössünk üzletet. Elkészíted nekem, és adok belőle egy keveset.
Még be sem fejeztem a mondatot, „Villám” Asuna galléron ragadott. Az arca csak pár centire volt az enyémtől.
- Add. Nekem. A felét!!
A szívem is megállt egy pillanatra ettől a hirtelen támadástól, és gondolkodás nélkül bólintottam. Mire észhez tértem, már késő volt, és ő izgatott lett. Igaz, belegondolva, jó dolog volt, hogy ilyen közelről nézhettem egy ilyen finom arcba, ezzel vigasztaltam magam.
Bezártam az ablakot, és Agilhoz fordultam.
- Bocs, mégse adom el.
- Semmi baj, de... Hé, mi barátok vagyunk, igaz? Eh? Nem tudnál adni belőle egy kóstolót?
- Írok neked róla egy 800 szavas esszét.
- Ne légy ilyen!
Ahogy hátat fordítottam Agilnak, olyan hangot hallatott, mintha vége lenne a világnak. Ahogy elindultam, Asuna megfogta a köpenyem ujját.
- Főzni jó, de hol csináljuk?
- Aa...
Ha főzni akarsz, akkor szükséged lesz néhány eszközre, mint például tűzhely, vagy sütő, valamint az alapanyagokra. Nem mintha az én házam nem rendelkezne a kellő felszereléssel, de nem hívhatom meg a KoB alvezérét egy olyan rendetlen helyre, mint a házam.
Asuna kétkedő arckifejezéssel nézett rám.
- Nos, nálad biztos nincs meg a megfelelő felszerelés. De most az egyszer vendégül látlak nálam – nyugodt hangon mondta ezt a megdöbbentő kijelentést.
Asuna nem is foglalkozott velem, én meg úgy álltam ott lefagyva, mintha laggolnék[1], miközben az agyam feldolgozta ezt, és a testőreihez fordult.
- Salemburgba teleportálok nemsokára, szóval végeztetek. Köszönöm a kemény munkát.
- A-Asuna-sama! Ebbe a nyomornegyedbe jönni is elég rossz volt, nemhogy meghívni valakit a házába, aki ilyen gyanús alak, mint ő. Mégis mit gondolt!?
Nem akartam elhinni, amit hallottam. Azt mondta „Sama”. Ő is bizonyára az egyik rajongó. Ezekkel a gondolatokkal néztem Asunára, a fent említett személy arcára pedig kiült egy ideges arckifejezés.
- Oké, talán gyanúsnak nevezheted őt, de a képességei megkérdőjelezhetetlenek. Úgy 10 szinttel lehet feletted, Kuradeel.
A férfi hangja az egész sikátorban hallatszott. Rám nézett tágra nyílt szemmel. Majd megrándult az arca, mintha hirtelen észrevett volna valamit.
- Igaz... Te, te biztosan egy „Beater” vagy!
A Beater a „Bétatesztelő” és a „Cheater[2]” szavak összevonásából jött létre. Azokra mondják, akik tisztességtelen eszközöket használtak, ez egy egyedi szitokszó a SAO-ban. Már sokszor hallottam. De mindegy hányszor mondták nekem, mindig mélyen megsért. Ilyenkor annak az arca jelenik meg előttem, aki ezt először mondta nekem, és aki barát volt.
- Ja. Igazad van.
Mikor kifejezéstelen arccal megerősítettem ezt, a testőr izgatottan kezdett beszélni.
- Asuna-sama, ezeket a fickókat semmi sem érdekli, amíg ők jól érzik magukat. Semmit sem lehet nyerni azzal, ha ezekkel az emberekkel társulunk.
Asuna, aki idáig nyugodt volt, hirtelen undorodva húzta össze a szemöldökét. Tömeg jelent meg körülöttünk, és a „KoB” meg az „Asuna” szavak hangzottak fel innen és onnan.
Asuna körbenézett, és a férfihoz szólt, aki percről percre izgatottabbá vált.
- Nos, kérlek, távozzatok holnapig. Ez parancs – mondta ilyen nyersen, majd megragadott az övemnél fogva, és elindult a kapu tér felé, maga után húzva engem.
- Err... hé! Nem lesz baj belőle, hogy csak úgy ott hagyjuk őket?
- Nem lesz.
Nos, nem volt okom a panaszra. Átvágtunk a tömegen, otthagyva a két testőrt és Agilt, aki még mindig csalódott volt. Mikor utoljára visszanéztem, a Kuradeelnek hívott férfi dühös ábrázata lebegett a szemem előtt.
| 4. fejezet | Főoldal | 6. fejezet |
