Sword Art Online: 2. kötet 2. fejezet
2. fejezet[edit]
-…Sajnálom.
Mondta a feketében öltözött fiú újra. Silica megrázta a fejét és elszántan próbálta megállítani könnyeit.
-…Nem…én…voltam a buta…Köszönöm, hogy…megmentettél…
Sikerült ezt kierőltetnie magából, miután megküzdött a könnyeivel.
A fiú lassan oda sétált hozzá, letérdelt Silica elé és habozva azt kérdezte.
- Annak a tollnak, nincs véletlenül egy tárgy neve?
Meglepődve a váratlan kérdéstől, Silica felemelte a fejét. Letörölte könnyeit majd a tollra fordította tekintetét.
Most, hogy belegondolt furcsának találta a dolgot, hogy a toll megmaradt. Legyen szörny vagy ember, ennek a világnak a létformái, ha meghalnak, semmit se hagynak maguk után, még a felszerelésüket se. Silica habozva érintette meg a kezével és a felszínére bökött a jobb mutatóujjával. Egy félig-áttetsző ablak jelent meg és mutatta a tárgy nevét és súlyát.
„Pinâ szíve”
Silica már majdnem elsírta magát, amikor ezt meglátta, de a fiú megállította.
- Vá-várj-várj. Ha szív tárgy megmaradt, még felélesztheted.
-Mi?
Silica gyorsan megemelte a fejét. A fiú arcát bámulta félig tátott szájjal.
- Ezt nem sokkal ezelőtt fedezték fel, ezért még nem sok ember tud róla. Van egy labirintus a negyvenhetedik emelet északi részén, aminek az a neve, hogy „Az emlékek hegye”. A neve ellenére elég nehéz…de azt mondják, hogy a virág, ami a hegy tetején nyílik egy társélesztő tár—
- T-tényleg?
Silica felszökkent és elordította magát, mielőtt a fiú befejezhette volna a mondandóját. Olyan érzetet keltett mintha remény szállna a mellkasába, ami eddig bánattal volt tele. De—
-…A negyvenhetedik emelet…
Motyogta, ahogy megereszkedett a válla. Az tizenkét szinttel volt a mostani, a harmincötödik emelet felett. Az határozottan nem számára való hely volt.
Ahogy az bús tekintetét a földre szegezte.
- Hmmm—
A fiú előtte azt mondta, egy kicsit zavarodott hangon.
- Megszerezhetném neked, ha állnád a díjakat és egy kis összeget, de azt mondják, hogy csak akkor nyílik a virág, ha a szörnyszelídítő, aki elvesztette a bizalmasát maga megy…
Silica mosolygott a meglepően kedves kardforgatóra és így szólt:
- Nem…Örülök az információnak, amit adtál. Ha elég keményen küzdök, hogy emeljen a szintemet, talán egy nap képes leszek…
- Az ok, amiért ezt nem teheted meg, az, hogy a pontos halálától számított négy napig lehet csak feléleszteni. Azután a tárgy neve „Szívről” „Emlékekre” változik…
- Mi…!
Silica nem tudta megállítani magát, hogy ne ordítson.
A szintje negyvennégy volt ebben a pillanatban. Ha a SAO egy rendes RPG lenne, akkor egy azonos szintű labirintus megfelelő lenne egy játékos számára. De mivel ez egy őrült haláljátszmává vált, a biztonságos környezet tíz szinttel a játékos szintje alatt volt.
Más szavakkal, hogy felfedezze, a negyvennegyedik emeletet legalább az ötvenötöt el kellene érnie. Ám akárhogy gondolkodott rajta, ez lehetetlen volt, hogy tíz szintet szerezzen röpke 3 nap alatt…nem, két nap alatt, ha azt a napot is beleszámolja, amikor kitisztítja a labirintust. Épphogy, csak sikerült elérni azt a szintet is ahol van, ahogy szorgosan kalandokra járkált.
Silica leengedte fejét, ahogy újra eluralkodott rajta a kétségbeesés. Felvette Pinâ tollát a földről és szorosan a melléhez szorította. Könnyek jelentek meg, ahogy neheztelt magára butasága és erőtlensége miatt.
Észrevette, hogy a fiú feláll. Úgy gondolta, hogy elmegy, így legalább elköszön tőle, de már nem volt ereje hozzá, hogy kinyissa a száját—
De hirtelen egy átlátszó ablak jelent meg előtte. Ez egy kereskedelmi ablak volt. Amikor felemelte a fejét látta, ahogy a fiú egy másik ablakot kezel. Tárgyak kezdtek megjelenni egymás után a kereskedelmi szekcióban. „Ezüstfonal páncél”, „Ebon tőr”… Ezek mind felszerelések voltak, amiket még soha nem látott azelőtt.
- Őőőőő…
Ahogy a száját hezitálva kinyitotta, a fiú egyszerűen elmagyarázta:
- Ezek legalább öt-hat szintet emelnek. Ha veled megyek szerintem minden rendben lesz.
- Mi…?
Silica felállt kissé nyitott szájjal. Nem tudta megmondani, a fiú mit gondolhat, ezért közvetlenül az arcába nézett. De a SAO rendszere miatt, minden, amit látott az az ÉP csíkja volt; sem a nevét, sem a szintjét nem tudta megmondani.
Nehéz volt megmondani hány éves lehet. Az egész felszerelése fekete volt. A belőle áradó erő és nyugodtság miatt úgy gondolta, hogy néhány évvel lehet idősebb nála, de a szeme alatt lévő táskák ártatlanná tették, és a nőies arcvonalai egy kissé lányos hatást keltettek. Silica óvatosan azt kérdezte:
- Miért…vagy ennyire kedves…?
Hogy az igazat megvallja körültekintőbb volt, mint máskor.
Eddig, sok férfi játékos, akik sokkal idősebbek voltak nála próbálták elnyerni szerelmét; egyszer még a kezét is megkérték. Silicának, aki csak tizenhárom volt, ezek a tapasztalatok nem hoztak számára mást csak félelmet. A való életben még soha, egyszer se vallottak neki szerelmet.
Silica kerülni kezdte az olyan férfi játékosokat, akiknél látszott, hogy milyen érdek hatja őket. Emellett, „Az édes szavak mögött valami indíték lapul” ez egy hétköznapi tény volt Aincradban.
A fiú megvakarta a fejét megint, mintha híján lenne a válaszoknak. Kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, de aztán újra becsukta. Ezután, ráfordította a tekintetét és azt motyogta:
-…Hát nem mintha ez egy manga lenne…Elmondom, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki.
- Nem foglak.
- Azért, mert… hasonlítasz a húgomra.
Ettől a manga-féle választól, Silica nem bírta ki nevetés nélkül. A kezével takarta a száját, de a nevetést, ami feltört nem tudta abba hagyni.
- Azt mondtad nem fogsz nevetni…
A fiúnak látszott az arcán, hogy ez fájt neki és leengedte vállait, amint átment duzzogásba. Ez még inkább megnevetette.
Ő nem egy rossz ember…
Ahogy Silica nevetett, eldöntötte, hogy bízni fog ennek a fiúnak a kedvességében. Egyszer már eldöntötte, hogy meghal. Ha ez Pinâ megmentéséért van, akkor nincs miért visszafognia magát.
Silica meghajolt és azt mondta:
- Remélem, kijövünk egymással. Megmentettél, és még egy ilyen dolgot is felajánlottál, hogy megteszed értem…
Bámulta a kereskedelmi ablakot és minden col-ját belerakta. Több mint tíz darab felszerelést ajánlott fel neki a fiú, és mind úgy tűnt, hogy ritka tárgy, amit boltból nem lehetett volna megvenni.
- Hát…úgy vélem ez nem sok, de…
- Nem kell fizetned. Ezek feleslegek és amúgy is egybeesik az okkal, amiért ide jöttem…
Miközben beszélt valamiről, amit nem értett, a fiú megnyomta az OK-t, de a pénz elfogadása nélkül.
- Köszönöm. Tényleg… A nevem Silica.
Ahogy a nevét mondta, azt hitte, hogy meglepi vele a fiút, de úgy tűnt, hogy ő nem tud róla. Egy kicsit feldúlta ez, de utána eszébe jutott, hogy ez azaz oldala, ami miatt így végezte elsősorban.
A fiú bólintott és a jobb kezét nyújtotta.
- Kirito vagyok. Remélem, jól kijövünk majd egymással.
Kezet ráztak.
A játékos, akit Kiritonak hívtak elővette az övén lógó táskából a barangolás erdejének térképét. Egy területet keresett, ami a kijárathoz kapcsolódott. Ahogy követte, Pinâ tollát az ujjai közé vette és magában motyogott.
Várj rám Pinâ, hamarosan felélesztelek…
A harmincötödik emelet lakóövezetének volt egy pásztoros, farm érzete, amit a fehér épületei és piros háztetői keltettek. A falu önmagában nem volt valami nagy, de egy fő kaland terület volt a középszintű játékosok számára most, ezért elég sok ember mászkált az utcákon.
Silica otthona Friben falu, ami a nyolcadik emeleten helyezkedett el; de mivel nem vett házat, bérelni egy szobát egy fogadóban semmivel sem volt különb. A legfontosabb dolog az volt, hogy a felszolgált ételek ízlettek. Silica szerette a sajttortát, amit az itteni NJK (Nem Játékos Karakter) sütött, ezért már két hete itt lakott, amióta elkezdte a kalandozását a barangolás erdejében.
Ahogy Kiritot vezette, aki körbe-körbenézett, mintha minden érdekelte volna, néhány játékos, akiknek az arcát ismerte, beszélgetést kezdeményeztek vele. Megpróbálták rávenni, hogy csatlakozzon a csapatukhoz, miután hallották, hogy a régiből kilépett.
- Öhm, hát… köszönöm az ajánlatot, de…
Meghajolt, ahogy visszautasította az ajánlatukat, annak érdekében, hogy ne érezzék rosszul magukat. Kiritora tekintett, aki mellette állt, és így folytatta:
- Egy ideig ezzel a személlyel leszek egy csapatban…
Mi!? Tényleg!? Mondták az emberek mogorván, akik körbevették Silicát, és gyanakvóan bámulták Kiritot.
Silica már látott Kirito képességeiből egy kicsit; de ahogy a fekete kardforgatóra nézett, aki csak úgy áll ott egy helyben, nem tűnik olyan erősnek.
Nem voltak drága felszerelései, nem viselt páncélt, és csak egy régi viselt kabátja volt az ingén, mindene amije volt az egy egykezes kard; de még pajzsa se volt.
- Hé, te—
A magas kétkezes-kardhasználó, aki a legjobban próbálta rávenni Silicát, hogy csatlakozzon, odasétált Kiritohoz. Kinyitotta a száját miközben lenézett rá.
- Új arc vagy itt, de nem kéne levágnod a sort. Már egy ideje Silicán tartjuk a szemünket.
- Hát én nem tudtam erről; a dolgok így végződtek valahogy.
Kirito megvakarta a fejét egy zavart kifejezéssel.
Legalább kicsit érvelhetne gondolta Silica egy kis elégedetlenséggel, majd így szólt a kétkezes -kardhasználóhoz:
- Öhm, ez olyasmi, amit én kértem. Sajnálom!
Silica még egyszer utoljára mélyen meghajolt és elsétált miközben húzta Kirito kabátját.
- Küldök egy üzenetet legközelebb—.
Silica gyorsan sétált, gyorsan el akart tűnni a hullámzó tömegből, ami nem akarta békén hagyni őt, olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Keresztülvágta a kapu teret a fő utcára.
Mikor már nem látták a játékosokat, Silica sóhajtott és felnézett Kiritora.
-…Sajnálom. Hogy mindezen keresztül kellett menned.
- Nem számít.
Válaszolt Kirito egy enyhe mosollyal, mintha ez egyáltalán is nem aggasztotta volna őt.
- Silica-san eléggé híres vagy.
- Kérlek, szólíts Silicanak… Nem azért, mert híres vagyok; csak meg akarnak szerezni a csapatukba, mint egy kabalát, komolyan. De… Úgy gondoltam különleges vagyok… és bementem az erdőbe egyedül… és így végeztem…
A könnyek természetesen me jelentek az arcán, ahogy Pinâra gondolt.
- Minden rendben.
Mondta Kirito nyugodt hangon.
- Biztos, hogy visszahozzuk Pinât, ezért ne aggódj miatta.
Silica letörölte a könnyeit és Kiritora mosolygott. Elég fura, úgy érezte bízhat ennek az embernek a szavaiban.
Végre látták a két-hajós épületet a jobbjukon. Az a fogadó volt, amiben Silica rendszeresen megszállt: „Viharfarok kocsma”. Most, hogy megérkeztek, Silica most döbbent rá, hogy idevezette Kiritot anélkül, hogy mondott volna bármit is.
- Ah, hol van az otthonod, Kirito-san?
- Oh, az az ötvenedik emeleten van… De túl sok gond lenne oda menni most, úgyhogy szerintem itt maradok az éjszakára.
- Oh, rendben.
Silica izgatott volt valamiért és összecsapta a kezeit.
- A sajttorta itt nagyon finom.
Azon volt, hogy Kiritot a fogadóba vezesse a kabátját húzva, amikor négy játékos lépett ki az utcára a boltból mellettük. Annak a csapatnak a tagjai voltak, akikkel az elmúlt két hétben vadászott. A férfi játékos, aki először megjelent nem vette észre Silicát és egyenesen a kapu térnek vette az irányt, de a női karakter visszanézett és Silica reflexszerűen állta a tekintetét.
-…!
Az az arc volt, amit a legkevésbé szeretett volna most látni. A lándzsaviselő, aki a harcot kezdte, és aki miatt kilépett a csapatból. Csak be akart sétálni a fogadóba fejét lehajtva, de…
- Oh csak nem Silica?
A lándzsaviselő szólította meg, ezért Silicának nem volt más választása, minthogy megálljon.
-…Igen
- Hát sikerült kijutnod az erdőből. Micsoda megkönnyebbülés.
Mondta féloldalas mosollyal a játékos, akit Rosalianak hívtak és mélyvörös göndör haja volt.
- De már elkéstél. Már szétosztottuk a tárgyakat.
- Mondtam, hogy nem kellenek. – Most elfoglalt vagyok, úgyhogy viszlát!
Silica próbálta befejezni a beszélgetést, de úgy tűnt a másik fél még nem akarja elengedni őt ennyivel.
- Oh, mi történt a gyíkkal?
Silica az ajkába harapott. Nem tudod a bizalmasod a raktáradba tenni vagy egy másik emberre bízni. Más szavakkal, csak egy oka lehetett miért nem volt ott. Rosalia, minden bizonnyal tudta ezt, de folytatta egy enyhe mosollyal.
- Oh, csak nem….?
- Halott…De!
Silica a lándzsaviselőre meredt.
- Felfogom, éleszteni Pinât!
Rosalia, aki egy elégedetten mosolygott, tágra nyitotta szemeit. Még egy halk füttyöt is elengedett.
- Áh, szóval mész „Az emlékek hegyére”? De végig tudsz jutni rajta a mostani szinteddel?
- Végig tud.
Jelentette ki Kirito mielőtt Silica meg tudott volna szólalni. A kabátja mögé rejtette Silicát, mintha csak meg akarná védeni.
- Különben is, nem egy nehéz labirintus.
Rosalia végigbámulta Kiritot fentről le és vissza, majd gúnnyal ezt mondta:
- Te is egy vagy azok közül, akik beleestek? Nem tűnsz valami erősnek.
Silica remegni kezdett a dühtől. Lenézett és próbálta visszatartani a könnyeit.
- Menjünk.
Kirito a kezét a vállára rakta és Silica elindult a fogadó felé.
- Hát sok sikert.
Rosalia nevető hangja hallatszott mögüle, de nem fordult vissza.
Az első szintje a „Viharfarok kocsmának” egy óriási étterem volt. Kirito leültette Silicát egy asztalhoz majd előre ment a pulthoz, ahol egy NJK várakozott. Miután befejezte a bejelentkezést, a menüre bökött a pulton, majd visszasietett.
Ahogy Kirito leült a másik oldalra, Silica már nyitotta száját, hogy bocsánatot kérjen, mert ilyen kényelmetlen helyzeten kellett keresztül mennie miatta. De Kirito megállította felemelve a kezét és mosolygott.
- Együnk először.
A pincér éppen akkor hozott két gőzölgő bögrét. A bögrék piros folyadékkal voltak megtöltve előttük, aminek egy titokzatos rozé aromája volt.
- A csapat alapításra.
Összekoccintották a bögréiket Kirito tósztjára. Majd Silica nyelt egyet a forró folyadékból.
-…Ízletes…
Az illata és a savanyú-édes íze hasonlított a boréra, amit az apja engedett neki, hogy megkóstoljon még régen. Habár Silica már minden italt kipróbált, amit az étteremben kínáltak a két hét alatt mégis, erre az ízre nem emlékezett.
- Öhm, ez micsoda…?
Kirito mosolygott mielőtt válaszolt:
- Az NJK éttermekbe hozhatsz magaddal üveges borokat. Ez egy tárgy, amit úgy hívnak, hogy „Az istenek vörös vére”. Ha iszol, egy pohárral megnöveli a fürgeségedet egy ponttal.
- E-Ez nagyszerű…!
- Hát nem mintha az alkohol egyre jobb lenne, ha a táskámban tartom, és nem is ismerek sok embert, úgyhogy nem sok esélyem van meginni…
Rándította meg a vállát bután Kirito. Silica nevetett és kortyolt még egyet. A nosztalgikus íz lassan enyhített a szívén, amit nyomott a sok szomorú dolog, ami aznap történt vele.
Miután befejezte az ivást, Silica magához szorította a bögrét, mintha még vágyott volna a melegére. Majd tekintetét az asztalra szegezte és halkan azt mondta:
-…Miért…mondanak ilyen aljas dolgokat…
Kirito kifejezése komollyá vált, ahogy lerakta a csészéjét, majd kinyitotta a száját.
- A SAO az első MMORPG-d?
- Az első.
- Oh, igaz. Minden online játékban, sok olyan játékos van, akiknek megváltozik a személyiségük, amikor a karakterük maszkját viselik. Sok olyan van, aki kedvessé válik, mint ahogy mások gonosszá… Ők szerepjátéknak hívták ezt a múltban, de ez más a SAO-ban.
Kirito tekintete élessé vált.
- Még, ha ilyen nehéz helyzetben is vagyunk… Hát, lehetetlen, hogy minden játékos együtt dolgozzon a játék végig vitelén. De túl sokan vannak, azok, akik élvezik nézni, ahogy mások szenvednek, tárgyakat lopnak – és azok, akik megölnek másokat.
Kirito egyenesen Silicára nézett. Úgy látszott, hogy a haragja mögött egy mély szomorúság lapul.
- Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember, aki bűntettet követ el itt, azok szemetek a való életben is.
Nyögte ki majdnem. De észrevette, hogy Silica enyhén meglapul, ezért bocsánatot kért és mosolygott:
- Bocsi… Én se vagyok abban a helyzetben, hogy másokról beszéljek. Ritkán segítek másoknak. Még…néhány bajtársam halálát is okoztam…
- Kirito-san…
Silica észrevette, hogy az előtte ülő sötét kardforgató egy mély sebet hordoz magában. Meg akarta vigasztalni őt, de a tény, hogy nehézkes lenne szavakban kifejeznie, mit is akart mondani. Helyette, tudat alatt megfogta Kirito kezét, ami az asztal tetején volt ökölben, a két kezével.
- Kirito-san te egy jó ember vagy. Megmentettél.
Először Kirito meglepődött és megpróbálta elhúzni a kezét, de hamar ellazult. Egy enyhe mosoly jelent meg az ajkain.
-…Úgy tűnik, engem kellett végül megvigasztalni. Köszönöm Silica.
Csak ezután, Silicat egy fájdalmas érzés kerítette hatalmába, mintha a szíve összeszorult volna. A szíve a semmiért gyorsult fel. Az arca pedig forró volt.
Visszahúzta gyorsan a kezét és a melléhez szorította. De a fájás nem múlt.
- Mit csinálsz?
Ahogy Kirito áthajolt az asztalon, Silica megrázta a fejét és sikerült mosolyognia.
- Se-semmit. Ah, éhes vagyok.
Mire megették a kenyeret és a ragut, egy kis sajttortával desszertként, már elmúlt nyolc óra. Úgy döntöttek, hogy hamar lefekszenek, hogy felkészüljenek holnap az indulásra, a negyvenhetedik emeletre. Mindketten felmentek a második szintre, ahol a széles folyosó két oldalán számtalan szoba volt.
A szoba, amit Kirito kivett éppenséggel a Silicáé mellett volt. Egy mosollyal kívántak jó éjszakát egymásnak.
Amint belépett a szobába, Silica úgy döntött, hogy mielőtt átöltözik, begyakorol pár mozdulat sort az új tőrjével, amit Kiritotól kapott, hogy hozzászoktassa magát. Próbált összpontosítani a fegyverre, ami kissé nehezebb volt, mint amit ő használt, de a fájás a mellkasában nehezítette.
Miután valahogy sikerült összeraknia az öt döfésből álló sort, megnyitotta az ablakot és levette a felszerelését, majd a fehérneműjében beugrott az ágyba. Ezután megtapogatta a falat, és a felugró ablakon lekapcsolta a lámpákat.
Egész testében eluralkodott a fáradtság, ezért úgy gondolta, hogy könnyen el fog aludni. De valami oknál fogva, kevésbé érezte magát álmosnak, mint általában.
Azóta mióta barátok lettek, mindig Pinâval a karjaiban feküdt le aludni, most a széles ágy nagyon üresnek tűnt. Forgolódott kicsit még mielőtt feladta az alvást és felült. A balra lévő falat bámulta, ami összekötötte a Kirito szobájával.
Még beszélgetni akart vele egy kicsit.
Meglepődött magán kicsit, ahogy erre gondolt. Ez az ember egy férfi játékos volt, akit kevesebb, mint egy napja ismert. Eddig minden férfi játékost elkerült, de ez a kardforgató, akiről semmit se tudott, miért jut az eszébe mindig?
Nem tudta megmagyarázni a saját érzéseit. Amikor az órára nézett, ami a látómezője alján volt, már rég tíz óra volt. Már nem hallotta az emberek lépteit az ablaka alól, csak egy kutya ugatását a távolban.
- Hát nincs sok értelme fenn maradni, inkább csak alszom.
Gondolta magában. De valamiért, kikelt az ágyból és valami okból a padlóra lépett. Miután bemesélte magának, hogy csak kopog és integet a kezével, megnyitotta menüjét és felvette a legszebb tunikáját.
Tett néhány lépést a gyertyafényes folyosón. Aztán, egy kis ideig hezitált az ajtó előtt majd, kopogott kétszer.
Normális esetben, minden ajtó kizárja a hangokat és a beszélgetések így nem szivároghatnak ki. Habár kopogások után a korlátozás megszűnik harminc másodpercre, Kirito azonnal válaszolt és kinyitotta az ajtót.
Kirito egy fehér pólóban a fegyverei nélkül nézett Silicára és beszélt miközben csodálkozva nézett.
- Hmm? Valami baj van?
- Hát...
Silica csak most döbbent rá, hogy nem készült semmilyen ésszerű indokkal és izgatott lett. Az – Én csak beszélgetni akarok – kicsit gyerekesen hangzott.
- Hát az... többet akarok tudni a negyvenhetedik emeletről!
Szerencsére Kirito nem gyanakodott semmire és szimplán bólintott.
- Oké akkor. Szeretnél lemenni?
- Nem, um... a szobádban is jó lesz…
Gondolkodás nélkül válaszolt, majd gyorsan hozzátette:
-M-Mert, nem kéne hagynunk, hogy a fontos információk kiszivárogjanak!
- Öm…hát… rendben, igazad van. De…
Kirito kaparta a fejét egy kissé kényelmetlen érzéssel, majd…
- Végül is, miért ne.
Motyogva, majd kinyitotta az ajtót rendesen és hátrább lépett.
Persze, Kirito szobája is olyan volt, mint az övé: egy ágy balra, plusz egy teázó asztal székkel egy kicsit beljebb. Ennyiből állt a berendezés. A lámpás felkapcsolt a bal oldali falon narancs fénnyel.
A doboz, amit az asztalra tettek egy kis kristálygömböt tartalmazott. A lámpa fénye alatt csillogott.
- Szép…Mi ez?
- Egy tárgy, amit úgy hívnak „Káprázat gömb”.
Amikor Kirito a gömbre bökött, egy menü jelent meg. Gyorsan kezelte és megnyomta az OK gombot.
Amint ezt megtette a gömb elkezdett egy kék fényt kivetíteni és egy nagy gömbszerű hologram jelent meg. A kép Aincrad egyik emeletének egészét mutatta. Mutatta a falukat és minden egyes fát nagy részletességgel, és teljesen más volt a térképtől, ami a rendszer menüben van.
- Aztaaa…!
Silica mereven bámulta a félig-áttetsző térképet. Úgy tűnt, hogyha eléggé megfigyeli a térképet, még a mozgó embereket is képes lenne mutatni.
- Ez itt a lakóövezet és ez itt az Emlékek hegye. Ezen az úton kell végig menni, de…van itt néhány erős szörny…
Kirito mutatott ide és oda miközben a negyvenhetedik emelet térképét magyarázta megállás nélkül. Silica melegséget érzett, már csak attól, hogy hallgatta a nyugodt hangot.
-Ha átkelsz a híd…
Hirtelen Kirito abbahagyta.
-…?
- Shh…
Mikor felemelte a tekintetét, látta Kirito arca megkeményedett és egy ujjat tartott a szája elé. Az ajtót bámulta élesen.
Kirito akcióba lendült. Felugrott az ágyról villámsebességgel és kinyitotta az ajtót.
- Ki van ott…?
Silica futóléptek hangjait hallotta, oda futott és kinézett Kirito teste alatt, ahol látta valaki árnyékát lefutni a lépcsőn.
- M-mi az?
-…Azt hiszem hallgatózott.
- Mi…? De hát nem hallhatsz semmit falon keresztül, igaz?
- Hallhatsz, ha elég magas a hallgatózás képességed. Habár…nem sok ember van, aki fejlesztené ezt a képességét…
Kirito becsukta az ajtót és visszatért a helyére. Majd leült az ágyra egy töprengő kifejezéssel az arcán. Silica leült mellé és maga köré fonta karjait. Elárasztotta őt érthetetlenül a félelem.
- Miért hallgatózott az a személy…?
- Nemsokára megtudjuk, valószínűleg. Van egy üzenet, amit el kell küldenem, tudnál várni egy kicsit?
Kirito enyhén mosolygott, mielőtt elrakta a kristály térképet és megnyitotta az ablakot. Elkezdte mozgatni az ujjait a holografikus billentyűzeten.
Silica feljebb gurult az ágyán. Egy távoli emlék jutott eszébe a való világból. Az apja egy újságíró volt. Mindig egy régi számítógép előtt ült, amint valamit írt egy komoly kifejezéssel. Silica szerette nézni az apja hátát, ahogy ezt csinálta.
Nem érezte többé ijedtnek magát. Ahogy nézte Kiritot hátulról, úgy érezte, mintha bevonta volna a melegség, amit már régen elfelejtett. Mielőtt tudta volna, a szemei már becsukódtak.
| 1. fejezet | Főoldal | 3. fejezet |
