Baka-Tsuki - User contributions [en]

Seirei Tsukai no Blade Dance:Volume17 Chapter5

2018-05-23T17:32:32Z

Hesiris: Replaced the code for a dash with an actual dash

==Chapter 5 - The Demon King's Capital==

===Part 1===

A city suddenly appeared from behind a sandstorm.

By the time Kamito and the girls reached the city gates on foot, dawn was almost about to break.

"Hey Kamito... Are we hallucinating? Or is this a mirage?"

"That's what I hope—"

Kamito muttered. The scenery in front of him was stunning him, rooting him to the ground.

...Even with it right before his eyes, it was still unbelievable.

Surrounded by sturdy city walls, this place was not some kind of ancient ruins—

Instead, it was a dizzyingly great metropolis, filled with the vibrancy and noise of crowds.

"...N-No way, how could such a city exist right in the middle of the desert?"

Claire kept blinking and she even pinched Kamito's cheek.

"...It hurts, cut it out."

Even though they all had countless questions in their minds—

Kamito and company still stepped into the gate.

The main road extending from the city gate had countless residences and shops lined along it. Loaded with cargo, horse-drawn carts were moving back and forth through a plaza filled with open-air stalls.

The people in the streets were dressed similar to the Theocracy's attire, but there were minute differences in the design of accessories and how they wore their turbans compared to the residents of Mordis.

"This isn't the result of spirit magic or a barrier—"

Wiping sweat from her forehead, Fianna spoke.

"The people here all look alive."

Claire and the girls exchanged looks. If this were a hallucination generated by spirit magic or a barrier, Fianna would have seen through it—That was what they had expected.

"I-Impossible! After all, this is a desert of death!"

"That's right. It's hard to believe even when I'm seeing it."

"I cannot believe it either. No matter what spirit, this sort of thing is—"

"Impossible—I wouldn't be so sure of that, Your Highness."

Jet-black feathers floated from the sky as a darkness spirit appeared in a dress in the color of night.

"Restia—"

"If one were to pray to a powerful spirit, such as an Elemental Lord, for a miracle, wouldn't this sort of thing be possible?"

"What, are you saying you know something, darkness spirit?"

Hearing this, Claire frowned, but Restia shook her head.

"It doesn't count as knowing, but I cannot imagine anyone capable of this except for powerful spirits."

"Dracunia's Dragon King, for instance?"

"Indeed. It might be possible for spirits on that level."

"Anyway, this is the Demon King's Tomb, right?"

This time it was Kamito's turn to raise a qustion.

"Yes, though technically, this is the Demon King's Capital rather than the Tomb. This is undoubtedly Alkazard, the capital of Zoldia, Demon King Solomon's kingdom. Furthermore, it continues to look as it did a thousand years ago."

Restia nodded and spoke with a slightly perplexed expression.

No one doubted her. After all, she had witnessed the Demon King's Capital with her own eyes a thousand years ago—

"Uh, what happened exactly?"

"Who knows...?"

Restia closed her eyes and shook her head.

It looked like the truth eluded her too.

This was the Demon King's Capital, supposedly destroyed by Sacred Maiden Areishia a thousand years earlier.

Why did it continue to exist unchanged to this very day?

"Look! The people who exit the gate disappear gradually—"

Hearing Claire's voice, Kamito and the others looked back towards the city gate.

They saw pedestrians and horse-drawn carriages outside the city gate disappearing gradually like a mirage.

"W-What on earth is going on...?"

"A-Are they hallucinations after all? But—"

Rinslet could not help but feel afraid. Ellis murmured with a look of incomprehension.

"...Well, staying here won't solve anything."

Claire shrugged and turned her gaze to the crowded plaza.

"Anyway, let's enter and check it out."

"Yeah—"

===Part 2===

Kamito and company quickly passed through the street leading from the city gate to the plaza.

There was a canopy set up over the main street, extremely busy with crowds coming and going. The noisy and lively atmosphere was reminiscent of the market at Mordis.

Sure enough, a guy walking with five adorable girls in tow would attract a lot of attention. Along the way, the men at the open-air stalls kept booing Kamito.

Trained at the Instructional School, Kamito knew a bit of other languages apart from the continent's common tongue. However, he could not understand the merchants' speech at all.

All he could tell was that they sounded a bit similar to the Theocracy's language—

"Restia, can you understand what they're talking about?"

Hence, he asked Restia, who was walking beside him.

"Let me see, lewd beast, King of Lust, hypnotist, etc..."

...He got an answer he totally did not want to know about.

"No way! Isn't King of Lust a nickname from the Academy!?"

"Fufu, Kamito's legend as the Demon King of the Night is enough to transcend space and time."

"No freaking way!"

Seeing Kamito retort angrily, Restia chuckled.

At this moment, Claire, who had been looking all around, murmured with a complicated look on her face.

"...From what I can tell, they do look just like normal people."

"Yes, and you can touch them too. It is hard to imagine this as a hallucination."

Supporting her chin with her hand, Fianna agreed.

"...Who on earth did this, and why?"

Passing through the canopied main street, they emerged to walk under the sunny blue sky.

Suddenly, Ellis noticed something and spoke out.

"...What is that?"

Where she was pointing—

A gigantic building in the shape of a tetrahedron was standing in the center of the city.

Practically gray, the walls had a metallic luster, reflecting sunlight.

Compared to the busy city scenery, this historical structure's style stood out too muh.

"Is it... a historical site? In the very center of this city?"

"I have never seen this kind of site anywhere else on the continent."

Hearing Claire's question, Fianna answered.

"It does not look like a castle."

"Restia, do you know what is that?"

When Kamito asked...

"No, that location was originally occupied by the Demon King's palace."

Restia shook her head.

"What is going on?"

Kamito originally thought this city was an authentic replica of the Demon King's Capital a thousand years ago.

However, the giant tetrahedron's existence overturned this guess.

Since this kind of structure had been placed intentionally in the center, it must represent some kind of purpose of the city's creator—

"Hey, perhaps that's the Demon King's Tomb?"

"...Seems quite likely."

Kamito agreed with Claire's suggestion.

A gigantic structure replacing the original palace.

It did not take a huge leap of logic to guess that this was the Demon King's tomb.

"First of all, I suppose we should first investigate the pyramid."

"Yeah—"

Just then, Kamito noticed.

Restia was resting her chin on her hand pensively, staring at the pyramid.

"What's wrong, Restia?"

"Somehow, that structure really bothers me—"

She replied ambiguously.

"Isn't that the Demon King's Tomb?"

"Yes, that may well be right, but—"

Spreading her jet-black wings, Restia floated up lightly in the air.

Sand on the ground danced as a result.

"I will check things out nearby—"

"H-Hey, Restia!?"

Before Kamito could stop her—

With a turn of her night-colored dress, the darkness spirit flew towards the pyramid.

Watching her back as she receded into the distance, Kamito sighed wryly.

"...She just does whatever she likes, as always."

"Seriously, staying together is the basics of teamwork!"

With sand blown into her hair, Claire was so offended that her twintails stood on end.

"In any case, we should first investigate this city."

Ellis suggested.

"...Yeah, there are too many mysteries here."

Hearing that, Kamito agreed.

Also, he was quite concerned whether Princess Saladia was here or not. After all, finding this city was impossible unless one accepted the Sphinx's judgment.

"Before that, let's establish a base somewhere and rest up first."

"Yes, proper purification would be nice—"

"A-Agreed!"

Tormented by the desert heat, Rinslet voiced her support with exuberance.

===Part 3===

With her jet-black wings outspread, the darkness spirit looked down at the giant pyramid from the sky.

The legendary Demon King's castle—The Zohar Palace—should have been wrecked thoroughly by the Salvation Army led by Sacred Maiden Areishia.

Come to think of it, that pyramid would be the tombstone for commemorating the Demon King, right?

(...No entrance. Are the walls made of orihalcon?)

Restia plucked a feather and tossed it at the giant structure beneath her.

Jet-black lightning immediately exploded on the surface of the pyramid.

It then disappeared without a trace.

(To think it deflected magic from me, a top-tier spirit...)

Making an expression as though her pride had been hurt, Restia murmured to herself.

A barrier had been erected, sufficient to nullify serious attacks from high-level spirits.

This was evidently no ordinary gigantic historical building.

"...Next, what shall I do?"

Restia crossed her arms and sighed.

"Since my magic is not working, then breaking the barrier would require Miss Sacred Sword infused with Kamito's serious divine power, or ''those flames'' of the hell cat girl's?"

''I shall investigate a little more first''—Just as she was about to land...

'Are you the darkness spirit Restia Ashdoll...?'

"...!?"

Suddenly, she heard a voice in her mind.

(...What?)

She heightened her awareness of her surroundings, but could not see where the voice came from.

Just then—

'I have waited for you so long—'

The voice spoke again.

At the same time, a change came to the part of the wall that she had just attacked.

"...Eh?"

The pyramid's surface became twisted like a marshmallow.

It suddenly cracked open to reveal a large hole.

The hole seemed to be beckoning for her to enter.

"Are you calling me?"

'Yes. You, as well as the successor you chose—'

At this time, Restia finally realized.

The identity of the ruler of this mysterious Demon King's Capital.

"I see now—"

Narrowing her dusk-colored eyes, she murmured quietly—

Next, the darkness spirit flapped her pitch-black wings and landed in the hole that had opened up.

===Part 4===

"Huh!? What the hell is up with this city!?"

Somewhere in the city, a young man was cursing irritably.

"Every one of them, ''acting alive when they're actually dead''! This is pissing me off!"

"Calm down, Jio Inzagi."

A veiled young maiden tried to soothe the young man who was losing his temper.

"This is the Demon King's Capital, unchanged from a thousand years ago. The fact that this city has been preserved to this day is evidence that the Demon King's power lies hidden here."

"...I don't need you to tell me that, princess."

Jio Inzagi revealed a savage countenance.

"However, that whatever coffin is inside that crazy big tomb. No entrance, and I can't break in either. What the hell do I do, argh! We've been here two whole days, yeah?"

Indeed, they had first step foot into this strange city two days ago.

After walking endlessly through Ghul-a-val, they had encountered the Sphinx.

Against the spirit that called itself the Tomb's guardian, Jio Inzagi was no match at all.

It was not an enemy who could be beaten by petty tricks and cursed armament seals.

Hence, he was not recognized as worthy of entering the tomb.

However, things were different for Saladia Kahn.

She did not overcome the powerful spirit with strength.

When she summoned her grimoire elemental waffe—Alf Laylah Wa-Laylah—and chanted something, possibly a code, the Sphinx vanished without doing anything.

Then, this city suddenly appeared far out in the desert.

The second princess, inheriting the Kahn dynasty's bloodline, evidently held a key capable of entering the Tomb.

Jio found it unbelievable that the Sphinx had not recognized him, the Demon King's successor—

But whatever, in any case, they managed to enter this Demon King's capital.

However, their problems were far from over. According to the princess, the Demon King's coffin was hidden underground in the Demon King's Tomb in the city's center.

However, they could not find an entrance to the pyramid anywhere.

Also, there was a secure barrier covering the exterior walls.

"Damn it, the Demon King's power lies within reach, yet I—"

Looking up at the gigantic pyramid, Jio Inzagi clenched his fist tightly.

"Perhaps the Kahn dynasty's bloodline alone is not enough to activate the Tomb."

"Huh!? Then why the hell did I need to bring you here?"

"I-It is not like I begged you to save me!"

Saladia Kahn retorted unhappily.

"Huh, what is this, some kind of sick joke? You're useless!"

"Watch your words! Insolent one, do know that I, of the Kahn dynasty, am—"

"Wait."

Suddenly—

Jio Inzagi covered Saladia's mouth.

"...! Mmph, mmmph, mmph!"

"Quiet. Hey, ''what is that''?"

"...?"

Jio Inzagi looked up.

Saladia frowned and followed his gaze, only to see—

A strange figure in the air over the pyramid.

A beautiful maiden, with jet-black wings outspread&dash;

"Is that a spirit...?"

Pulling Jio's hand off her face, Saladia whispered.

Jio Inzagi's eyes widened, glaring at the maiden.

"...Urgh... I know, ah... I, know... that spirit—"

"What is the matter with you?"

"...She is the spirit, that erased, my memories..."

From his throat came a groaning voice.

That darkness spirit from the Instructional School whom he had partnered with before.

Why was she in this kind of place?

"...Darkness, spirit... Resti... a... Restia Ashdoll!"

Filled with rage, Jio Inzagi's roar echoed through the entire street.
<noinclude>{{SeireiDance Nav|prev=Seirei Tsukai no Blade Dance:Volume17 Chapter4|next=Seirei Tsukai no Blade Dance:Volume17 Chapter6}}</noinclude>

Sword Art Online - Első kötet

2017-01-03T13:48:21Z

Hesiris: Az eddig linkké alakított megjegyzéseknek része

{{:Sword Art Online: 1. kötet Prológus}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 1. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 2. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 3. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 4. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 5. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 6. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 7. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 8. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 9. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 10. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 11. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 12. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 13. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 14. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 15. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 16. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 17. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 18. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 19. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 20. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 21. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 22. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 23. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 24. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet 25. fejezet}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet Útószó}}
{{:Sword Art Online: 1. kötet Megjegyzések}}

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet Megjegyzések

2017-01-03T13:46:35Z

Hesiris: Megjegyzések/Lábjegyzet rész

==Megjegyzések==
<references/>

<noinclude>
{{SimpleNav}}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 15. fejezet

2017-01-03T12:57:15Z

Hesiris: /*elírás （エンブレイサー ,231. oldal）*/

===15. fejezet===

- Mi ez? - kérdeztem halkan Goodfree-t.

- Hmm, tudom mi történt köztetek. De mostantól bajtársak vagytok, egyazon klánba tartoztok, így azt gondoltam, hogy ez jó lehetőség lesz arra, hogy kibéküljetek.

Míg azt néztem, hogy Goodfree fejét felszegve nevet, Kuradeel lassan felém sétált.

- …

Feszülté váltam és felkészültem, hogy bármire reagálni tudjak. Bár még biztonságos területen vagyunk, attól még bármire képes lehet.

De a várakozásaimmal ellentétben Kuradeel lassan meghajolt. Majd alig hallható hangon motyogni kezdett a hosszú haja mögött.

- Bo... csánatot kérek, amiért gondot okoztam neked...

Ebben a pillanatban teljesen megdöbbentem. Leesett az állam a csodálkozástól és nem bírtam megszólalni.

- Nem fog még egyszer előfordulni... Remélem megbocsátasz.

Nem láttam az arcát a hosszú, zsíros haja mögött.

- Á... jó... - erőltetett volt a biccentésem, azon csodálkoztam, hogy mik történnek meg ebben a világban. Személyiséget módosító kezelésen esett át, vagy mi?

- Igen, igen. Ezzel meg is volnánk!

Godfree még egy harsány nevetést hallatott. Gyanakvó voltam; Kuradeel biztos készül valamire, de képtelen voltam bármit is leolvasni az arcáról. Ellentétben az erős érzelmekkel, a SAO nehezen boldogul az apró arckifejezések megjelenítésével. Most csak annyit tehettem, hogy elfogadom a bocsánatkérését, de emlékeztettem magam, hogy óvatos legyek.

Kis idő múlva az utolsó tag is megérkezett, és elindultunk a labirintus felé. Amint a saját tempómra akartam váltani, Godfree nyers hangon megállított:

- Várj... A mai edzés a legrealisztikusabb körülmények közt hajtjuk végre, mert látni akarom, hogy hogyan reagáltok krízishelyzetben, ezért el kell kérnem az összes kristályotokat.

- ...Még a teleport kristályokat is?

Goddfree válaszul csak bólintott. Hezitáltam. A kristályok, különösen a teleport kristályok az utolsó mentsváraink ebben a halálos játékban. Soha nem mentem sehova nélkülük. Már-már megtagadtam a parancsot, de ha bajt keverek itt, az sok gondot okozhat Asunának, így inkább visszatartottam az ellenkezésem.

Látva, hogy Kuradeel és a másik tag engedelmesen átadják kristályaikat, nekem se volt más választásom, követtem őket. Godfree utána még a leltáramat is alaposan átnézte.

- Hmm, jó. Akkor indulás! - Godfree parancsára kisétáltunk Grandumból és elindultunk a Labirintus Terület felé, ami nyugat felé látszott a messziben.

Az 55. szint harcmezeje egy elhagyatott sivatag volt, növények alig voltak arrafelé. Gyorsan be akartam fejezni az edzést, így az javasoltam, hogy a labirintusig fussunk, de Godfree egyetlen intéssel elutasította. Valószínűleg azért, mert csak az erő pontjainak növelésére fókuszált és nem foglalkozott az ügyességgel. Feladtam, és tovább haladtunk a végtelennek tűnő pusztaságban.

Párszor szörnyekbe botlottunk. De mikor ez történt, nem volt időm türelmesen várni Godfree parancsára, egyszerűen azonnal levágtam őket.

Végül, miután elhagytunk a számos, magas sziklás hegyeket, a labirintus szürke mészkövei látótávolságba kerültek.

- Oké, itt megállunk pihenni! - mikor Godfree nyers hangon bejelentette, a csapatunk megállt.

Csak gyorsan keresztül szerettem volna szaladni a labirintuson, de rájöttem, hogy ez nem lehetséges, még akkor is, ha én találtam ki, ezért csak sóhajtottam és leültem egy sziklára. Már majdnem dél volt.

- Kiosztom az élelmet!

Godfree előhívott négy bőrzacskót és odadobta a csapattagoknak. Egy kézzel kaptam el az enyémet és, nem számítva semmire, kinyitottam. Egy vizes palack és egy, az NPC boltokban kapható kenyér volt benne.

Kinyitottam a palackot és lenyeltem egy kortynyit miközben átkoztam a rossz szerencsém; most Asuna házi szendvicseit enném, ha minden úgy alakult volna, ahogy terveztük.

Majd hirtelen észrevettem, hogy Kuradeel egy távolabb eső sziklán ül. Nem is nyúlt a saját tasakjához, és a szemei sötéten néztek felénk a hosszú haja alatt.

Mi a fenét bámul...?

A hideg futott végig a hátamon. Vár valamire. Az valami... az valószínűleg...

Azonnal eldobtam a palackot és megpróbáltam kiköpni a számban lévő folyadékot.

De elkéstem. Az erő hirtelen elhagyta a testem és összeroskadtam. A HP csík előjött a látóterem széléről; zöld vonal vette körül, ami általában nincs ott.

Nem lehetett eltéveszteni; az egy bénító méreg volt.

Mikor körülnéztem, észrevettem, hogy Godfree és a másik tag is a földön fekszik. Azonnal a zsebem felé nyúltam a bal kezemmel, de ez csak a pánikom növelte. Godfreenek adtam az összes ellenszer és teleport kristályomat. Ugyan van még ellenméreg nálam, de annak semmi hatása sincs a bénulásra.

- Ku...kukuku... - éles nevetés érte a fülemet. A sziklán ülve Kuradeel a hasát fogta a nevetéstől. Mélyen ülő szemeiben őrült eksztázis látszott, ilyet még sose láttam.

- Vaha! Haha! Hyahahahaha!! - Az ég felé fordított fejjel röhögött, látszólag képtelen uralkodni magán. Godfree elképedve nézett rá.

- Mi...? Mi ez...? Kuradeel... Nem te készítetted elő... a vizet...

- Godfree! Gyorsan, használd az egyik ellenszer kristályt!! - mikor meghallotta a kiáltásom, Godfree végre turkálni kezdett a zsebében.

- Hja!! - Kuradeel egy furcsa kiáltással felugrott a szikláról és elrúgta Godfree bal kezét. Egy zöld kristály gurult ki Godfree kezéből. Kuradeel felszedte, majd belenyúlt Godfree zsebébe, majd kivette a többi kristályt is, és zsebre tette őket.

Mindennek vége.

- Kuradeel... Mit csinálsz...? Ez valami... gyakorlat?

- Re-tar-dált!! - mondta Kuradeel és szájon rúgta Godfree-t, aki még mindig nem értette meg a helyzetünket, ezért motyogott hülyeségeket.

- Ááá!

Godfree életereje kicsit lejjebb ment és ezzel együtt Kuradeel kurzorja sárgából narancsszínűre változott, jelezve bűnözői státuszát. De ez nem változtat semmin. Kizárt, hogy valaki átkeljen ezen a szinten, hisz már kitisztították.

- Godfree-san mindig is tudtam, hogy egy idióta vagy, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire reménytelenül. Még az agyad helyén is izom van?

Kuradeel éles nevetése végig visszhangzott a sivatagon.

- Annyi mindent szeretnék mondani neked... de nem vesztegetem az időm az előételre...

Kuradeel kivonta kétkezes kardját miközben beszélt. Felemelte a magasba és kinyújtotta testét. A napfény megcsillant a vastag pengén, ahogy azt lengette.

- V-Várj Kuradeel! Te... Mit... Mit mondasz? Ez... ez nem edzés?

- Csak kussolj és fordulj fel!

Kuradeel kiköpött és könyörtelenül megsuhintotta a kardját. Nehéz, fakó zaj hallatszott, és Godfree életereje súlyosan csökkent.

Godfree végre felfogta a helyzet komolyságát és sikoltozni kezdett. De elkésett vele.

Kétszer, háromszor, a kard könyörtelen villanással vágott bele, és Godfree életereje minden alkalommal jelentősen csökkent. Mikor elérte a vörös zónát, Kuradeel megállt.

Egy pillanatig azt gondoltam, hogy képtelen gyilkosságot elkövetni, akármilyen őrült is, de Kuradeel fogást váltott a kardján és lassan Godfree-be nyomta. Godfree élete lassan fogyott, Kuradeel teljes súlyával nyomta a kardot.

- Ááááááá!!

- Hahahahaha!!

Godfree kiáltása hangosabbá vált, és Kuradeel különös hangja is belevegyült. A kard belemélyedt Godfree testébe és az életereje egyenletes ütemben csökkent.

A másik tag és én csendben néztük, ahogy Kuradeel kardja teljesen átszúrta Godfree-t, és ugyanakkor az életereje elérte a nullát. Godfree valószínűleg még akkor sem értette meg, mi folyik itt, mikor a teste számtalan darabra esett szét.

Kuradeel lassan kihúzta a kardját a földből, majd a felhúzós babához hasonló módon fordította fejét a másik tag felé.

- Áá!! Áááá!! - rövid kiáltozással a tag csapkodni kezdett, hogy megpróbáljon kiszabadulni. Kuradeel furcsa járással közeledett felé.

- Semmi bajom sincs veled... De a küldetésem szerint csak én térhetek vissza élve.... - felemelte a kardját miközben magában motyogott.

- Ááá!

- Akarod hallani? Tessék, a csapatunk... - meglendítette kardját, a tag kiáltozása süket fülekre talált - belefutott egy nagy csapat Pkba a vadonban - még egy vágás. - Bátran harcoltunk, de hárman közülünk meghaltak - és még egy. - Csak én maradtam, de sikeresen visszavertem a bűnözők támadását, és épségben visszatértem a főhadiszállásra.

A negyedik vágással a tag életereje eltűnt. A hangeffekttől végigszaladt a hátamon a hideg. Kuradeel viszont úgy állt ott mintha valami istenség hangját hallotta volna. Ott állt a szilánkok közt és boldog képpel hallgatta.

Nem most először tette...

Biztos voltam benne. Bár a kurzorja csak néhány perce narancssárga, jelezve ezzel bűnözői mivoltát, de sok aljasság kell ahhoz, hogy minden ok nélkül embert öljön. Viszont az, hogy már ezt is tudom, nem old meg semmit.

Végül Kuradeel felém fordult, és akaratlan öröm terült szét az arcán. Lassan sétált felém, a kardja elviselhetetlen zajt csapott, ahogy a földön húzta maga mögött.

- Hé.

Leguggolt mellettem, még mindig a földön hevertem, és ezt suttogta:

- Egy magadfajta idióta miatt kellett megölnöm két teljesen ártatlan embert.

- Úgy tűnt, hogy élvezted - válaszoltam, de közben kétségbeesetten kerestem a kiutat ebből a helyzetből. Csak két dolgot tudtam mozgatni, a bal karom és a számat. A bénítás alatt nem lehet megnyitni a menüt, így az üzenetküldésben is megakadályozta a játékost. Nagy nehezen megmozdítottam a bal kezem, ami Kuradeel vak foltjába esett, míg tovább beszéltem.

- Mit keres egy hozzád hasonló alak a KoB-ban? Egy bűnöző klán sokkal jobban állna neked.

- Keh, miért kérdezel ilyen egyértelműt? Azért a csajért - mondta reszelős hangon és megnyalta az ajkait. Mikor rájöttem, hogy Asunáról beszél, forrni kezdett a vérem.

- Te szemét...!

- Voá, miért nézel így rám? Ez csak egy játék, nem...? Ne aggódj. Vigyázni fogok a drága alvezéredre. Ezek után elég sok hasznos tárgyam lesz.

Kuradeel felvette a mérgezett vízzel teli palackot és megrázta, amitől az loccsanó hangot adott ki. Kacsintott egyet és folytatta:

- Mondtál egy érdekes dolgot, hogy egy bűnöző klán jobban állna.

- Nos, ez az igazság.

- Épp dicsértelek. Éles az eszed.

Kuradeel látszólag fontolóra vett valamit, miközben nevetett. Majd hirtelen levette a karvédőt a bal karjáról. Felhajtotta a fehér ingujját, és megfordította az alkarját, hogy lássam a másik oldalát.

Mikor megláttam elakadt a lélegzetem. Egy tetoválás. A kép egy mangaszerű karikatúra volt, egy tinta fekete koporsót ábrázolt. Egy száj és egy pár szem vigyorgott a koporsó fedelén; egy fehér csontváz kéz nyúlt ki a belsejéből.

- Ez a... jelkép... a „Nevető Koporsó”? - kérdeztem száraz hangon. Kuradeel elmosolyodott és bólintott.

A „Nevető Koporsó” a legnagyobb és legrosszabb PK klán Aincradban. A vezetőjük hidegfejű és ravasz, folyamatosan azon vannak, hogy újabb és újabb módszereket kísérletezzenek ki az emberölésre. A végén már három számjegyű lett az általuk megölt emberek száma.

A játékosok egyszer megpróbáltak tárgyalni velük, de minden hírvivőt azonnal megöltek. Nem értettük miért ölik a játékosokat, mivel csökkenti a játék kitisztításának esélyét, és beszélni se tudtunk velük. Nem rég a játékosok, akik a játék kitisztításával foglalkoztak, egy csapatba tömörültek, aminek mérete vetekedett a vezér harcok csapatainak méretével, és pár hosszú és véres csata során végleg eltörölték őket.

Asuna és én is a csapatban voltunk. De valahogy kiszivárgott az, hogy mire készülünk, és a gyilkosok felkészülten vártak ránk. Miközben védtem a bajtársaim, balesetből véget vetettem két Nevető Koporsó tag életének.

- Ez... a bosszú? Te a Nevető Koporsó egyik túlélője vagy? - kérdeztem recsegő hangon. Kuradeel gyakorlatilag kiköpte a választ.

- Heh, nem. Miért kérdezel ilyen hülyeséget? Csak nem régiben csatlakoztam a Nevető Koporsóhoz, és csak lélekben. Tőlük tanultam ezt a bénító technikát... Á, de ez kellemetlen.

Szinte gépies mozdulattal állt fel, és megint felemelte a kardját.

- Nos, elég sokáig beszéltünk. A méreg hatása nemsokára elenyészik, így most befejezem. A párbajunk óta... azóta álmodok erről a pillanatról...

Tűz lobogott a szemeiben, amiket kerekre nyitott. Vigyorgó szájából kilógott a nyelve, még a sarkát is felemelte, lábujjhegyen készült a csapásra.

Pont mielőtt megmozdulhatott volna csuklóból eldobtam a dobótűt a bal kezemmel. Bár az arcát céloztam, ahol a legnagyobb sérülést lehet okozni, a pontosság büntetés miatt, ami a bénítás egyik mellékhatása, az acél tű célt tévesztett, és Kuradeel bal karjába állt. Az életereje keveset csökkent, és teljesen reménytelen helyzetbe kerültem.

- ...Ez fájt...

Kuradeel homlokát ráncolva felfelé görbítette száját, majd beleszúrta a kardja hegyét a karomba. Kétszer, háromszor...

- Áááá!

Bár nem éreztem fájdalmat, de az erős bénítás hatása mellett egy kellemetlen érzés is végigszaladt az egész testemet behálózó idegeken. Minden alkalommal mikor a penge a karomba mélyedt az életerőm lassan, de egyenletesen csökkent.

Még mindig...? Még mindig hat a méreg?

Fogcsikorgatva vártam, hogy kiszabaduljak. A bénítás ideje a méreg erejétől függ, de a legtöbb bénító méreg hatása 5-6 percig tart.

Kuradeel kihúzta a kardját majd a bal lábamba szúrta. A kellemetlen érzés megint végigszaladt a testemen, a rendszer könyörtelenül kiszámolta az okozott sérülést.

- Nos? Milyen? Milyen érzés tudni, hogy nemsokára meghalsz? Mond meg... - szinte suttogva mondta Kuradeel, és átható pillantást vetett rám.

- Mondj valamit... Sírj és üvöltsd, hogy nem akarsz meghalni...

Az életerőm a fele alá esett és sárgára váltott. A bénulás még mindig nem múlt el. A testem kihűlt, mintha a halál fagyos levegővel ölelne körül, a hideg felfelé kúszott a lábam felől.

Sok játékost láttam meghalni a SAO-ban. Mindnek ugyanaz a kifejezés ült az arcán, ahogy darabokra hulltak és eltűntek; mindig azaz egyszerű, töprengő kifejezés, azt kérdezve: „Tényleg így fogok meghalni?”

Minden bizonnyal azért, mert a szívünk mélyén egyikünk sem fogadta el a játék szabályát. Egyszerűen nem hittük, hogy ha meghalunk a játékban, akkor a valóságban is meghalunk.

Mind hallottuk azt a spekulációt, hogy „Talán csak visszatérünk a valóságba, ha az életerőnk eléri a nullát”. Persze erről neked magadnak kell meggyőződni. Ha tényleg hiszel ebben, akkor a halál az egyik mód a kijutásra...

- Hé, hé, mondj már valamit. Tényleg megöllek.

Kuradeel kihúzta a kardját a lábamból és ezúttal a hasamba döfte. Az életerőm jelentősen csökkent és elérte a vörös, veszélyes zónát. De nem éreztem aggodalmat miatta, mintha mindez egy távoli világban történne. Bár a kard kínzott, az elmém elindult lefelé egy sötét úton mintha nehéz és vastag lepelbe csomagoltak volna.

De hirtelen... egy erős félelem markolt a szívembe.

Asuna. Ha eltűnök, és itt hagyom őt ebben a világban, Asuna Kuradeel karmai közé kerül, és hasonló fájdalmat kell átélnie. Ez a lehetőség olyan elviselhetetlen fájdalommá vált, amitől magamhoz tértem.

- Kaaaah!!

Kinyitottam a szemem, megragadtam a kardot, ami a hasamba fúródott, és minden erőmet beleadva elkezdtem kihúzni. Már csak tíz százalék maradt az életerőmből. Kuradeel felkiáltott meglepetésében.

- Huh? Huh? Mi van, megrémít a halál?

- Ja... Nem... halhatok meg...

- Heh!! Hahaha!! Végre valami!! - úgy nevetett Kuradeel, mint egy bizarr madár és teljes súlyával ránehezedett a kardra. Egy kézzel tartottam ellent. A rendszer elvégzett pár számítást Kuradeel és az én erőmet figyelembe véve és meghatározta az eredményt.

Az eredmény pedig... a kard lassan de egyenletesen újra lejjebb csúszott. Elöntött a félelem és a kétségbeesés.

Itt a vége?

Meg fogok halni? Itt hagyva Asunát ebben az őrült világban?

Ellenálltam a kardnak és a kétségbeesésnek, ami kitörni akart.

- Dögölj meg!! Fordulj feeeel!! - kiáltotta Kuradeel éles hangon.

A gyilkos szándék, ami ezúttal egy tompán csillogó kard formáját öltötte centiről centire közeledett. Végül elérte a testemet és lassan belém fúródott.

Ebben a pillanatban egy szélroham ért el.

Egy mélyvörös és tiszta fehér szélroham.

- Huh!?

A meglepetéstől felkiáltott és a gyilkos a kardjával együtt elrepült. Némán néztem az alakot, aki megjelent.

- Nem késtem el... Nem késtem el... Hál' Istennek... Nem késtem el... - remegő hangja édesebb volt, mint egy angyal verdeső szárnya. Ajkai erősen remegtek, ahogy térde hullott és rám nézett.

- Életben vagy... Életben vagy, igaz, Kirito-kun?

- Aha... Még élek... - olyan erőtlen volt a hangom, hogy az meglepett. Asuna bólintott és egy rózsaszín kristályt húzott elő a zsebéből, majd bal karját a mellkasomra téve megszólalt:

- Gyógyítás!

A kristály széttört és hirtelen feltöltődött az életerőm. Miután meggyőződött arról, hogy rendbe jöttem, Asuna odasúgta nekem:

- Várj itt. Gyorsan lerendezem...

Asuna felállt, elegánsan kihúzta vívókardját, és elindult.

A célja Kuradeel volt, aki épp felállni készült a földről. Mikor meglátta, ki sétál felé elkerekedett a szeme.

- A-Asuna-sama... hogy került ön ide? E-Ez, edzés, igen, volt egy baleset az edzés közepén...

Kuradeel felállt, mintha rugók lökték volna és megpróbált remegő hangján magyarázatot adni. De mielőtt befejezhette volna, Asuna jobb keze megvillant és kardja hegye felhasította Kuradeel száját. Ezzel nem vált bűnözővé, hisz ellenfelének már narancssárga volt a kurzorja.

- Áááá!

Kuradeel eltakarta a száját a kezével, hátratántorodott, majd lefagyott egy pillanatra. Majd, mintha meggyőzte volna magát, a szemei megteltek az ismerős dühvel.

- Te ribanc... Ezzel túl messzire mentél... Heh, nem baj. Ellátom a te bajodat is...

De elhalhatott a mondanivalója közepén; Asuna fogást váltott, és hevesen támadni kezdte. A kardja számtalan fénycsíkot rajzolt a levegőbe, ahogy hihetetlen sebességgel Kuradeel felé vágott és szúrt. Még én sem tudtam követni a kardot, pedig pár szinttel Asuna fölött álltam. Csak figyeltem, ahogy az angyal úgy harcolt, mintha táncolna.

Gyönyörű volt. Asuna kifejezéstelen tekintettel ellökte ellenfelét, hosszú gesztenyebarna haja lobogott, míg a harag fehér szikrái szálldostak teste körül; leírhatatlanul gyönyörű volt.

- Áá!! Kaaaa!!

Kuradeelt elfogta a pánik, a kardjával vadul hadonászott, de egyetlen vágást sem tudott ejteni Asunán. Mikor az életereje a sárgáról a vörös színre váltott, Kuradeel végre eldobta a kardját és kezeit feltartva kiabálni kezdett.

- O-Oké!! Oké!! Bocsánat!!

Térdre hullott és tovább könyörgött.

- Elhagyom a klánt! Nem fogtok többé látni! Szóval...

Asuna csendben hallgatta a szavait.

Lassan felemelte a kardját és fogást váltott. Vékony karja megfeszült az idegességtől, és még pár centivel feljebb emelte, ahogy felkészült az utolsó döfésre. Ekkor Kuradeel még hangosabban kiáltott fel:

- Heeeek! Nem akarok meghalni!!

A kard megállt mintha láthatatlan falnak ütközött volna. Vékony teste remegni kezdett.

Átéreztem Asuna belső vívódását, mind a félelmét és a haragját.

Tudtam, hogy senkit sem ölt még meg a játékban. Mióta “ha valakit megölnek itt, az meghal a valóságban is helyzet áll fenn”, azóta a PK ebben a játékban felér a gyilkossággal.

- Igen. Állj meg Asuna. Ne tedd meg. - kiáltottam magamban, de ezzel egy időben a teljes ellentéte is megfogalmazódott bennem:

- Ne, ne hezitálj. Csak erre vár.

A jóslatom 0,1 másodperccel később beteljesedett.

- Ahahahaha!

- Nem tudtam mikor vette fel Kuradeel a kardját, de hirtelen felfelé vágott vele.

Asuna kardja csengő hang kíséretében kirepült a kezéből.

Ah...!? - kiáltott fel Asuna és elvesztette az egyensúlyát. Egy fémes ragyogás villant a feje felett.

- Alvezér, még mindig túúúúúúúúúúl naiv vagy!!

Kuradeel őrült visítással, tétovázás nélkül suhintotta meg a kardját, vörös fénycsíkot rajzolva a levegőbe.

- Áááááá!! - ezúttal én kiáltottam. Jobb lábammal, amiről csak most múlt el a bénulás, felrúgtam magamat a földről, és pár méternyi repülés után félrelöktem Asunát a jobb kezemmel, míg a ballal blokkoltam Kuradeel kardját.

„Puff.” Ezzel a kellemetlen hanggal kísérve a bal karomat könyöktől lefelé levágta. A testrész vesztés jele villogott a HP csík alatt. Míg vérvörös fénycsíkok áradtak a levágott bal karomból, a jobb kezem ujjai kiegyenesedtek és...

...Kuradeel vastag páncéljának résébe szúrtam. Sárgán izzott, ahogy Kuradeel hasába mélyedt.

Sikeresen bevittem a közvetlen közelről ható képességet, az „Embracer”-t, ami azonnal levette az utolsó 20%-ot Kuradeel életerejéből. Sovány teste megborzongott, majd elszállt belőle minden erő és megrogyott.

Kardja a földre hullott és megpendült miközben a fülembe súgta:

- Te... gyilkos... - majd még hozzátett egy gúnyolódó „kuku” hangot.

Kuradeel egész teste számos üvegszerű darabra esett. Meglökött a szétesés hideg ereje és hátratántorodtam.

A kimerült, ledermedt elmém jó ideig csak a szél hangját fogta fel.

Majd egyenetlen lépéseket hallottam, ahogy a kavicsokon közeledtek. Odafordítottam a tekintetem, és egy üres tekintetű, törékenynek tűnő alakot láttam közeledni.

Asuna lehajtott fejjel, remegve jött, majd térdre hullott előttem mintha marionett bábu lenne, aminek elvágták a zsinórjait. Kinyújtotta felém a kezét, de még mielőtt elérhetett volna hirtelen visszarántotta.

- Bocsánat... Miattam... Ez az egész miattam... - remegő hangon préselte ki a szavakat, bánat sújtotta kifejezés ült az arcán. Könnyek potyogtak a szeméből és hullottak a földre, mint megannyi szikrázó drágakő. Alig tudtam mondani valamit a száraz torkommal:

- Asuna...

- Bocsánat... Nem... fogok.. találkozni Kirito-kunnal... többé.

Gyakorlott mozdulattal helyreráztam magam, az érzékszerveim végre újra normálisan működtek. A hatalmas sérülés miatt még mindig éreztem egy kellemetlen érzést, de átöleltem Asunát a jobb és a csonka bal karommal. Majd, gyönyörű cseresznyepiros ajkaihoz érintettem a sajátomat.

Asuna megdermedt és megpróbált ellökni magától, de minden erőmmel szorosan magamhoz öleltem. Ez kétséget kizáróan túlment a jó modor megsértését megelőző kód által szabott határokon. Szinte biztos, hogy Asuna előtt megjelent egy rendszerüzenet, és ha megnyomja az OK gombot, akkor azonnal a Fekete Vas Palota börtönében találom magam.

Nem mutattam jelét annak, hogy lazítani kívánok a szorításon. Mikor elengedtem Asuna ajkait, a nyakához nyomtam a fejem.

- Az életem a tiéd, Asuna. Érted fogom használni. Végig melletted leszek. - suttogtam.

Közelebb húztam őt a bal karommal, mivel a testrészvesztés státusz csak három percig tart. Asuna mély levegőt vett majd válaszul suttogva mondta:

-É-én is óvni foglak. Örökké védeni foglak. Így... - nem tudta folytatni. Csak hallgattam a zokogását, miközben szorosan öleltük egymást.

A testünk melege lassan felolvasztotta a fagyott szívemet.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 14. fejezet|14. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 16. fejezet|16. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 22. fejezet

2017-01-03T12:47:23Z

Hesiris: /*természetesebben hangzik*/

===22. fejezet===

A harc több, mint egy órán át tartott.

Úgy éreztem, mintha egy örökkévalóság telt volna el a végéig. Mikor a vezér szörny hatalmas teste darabokra esett, senkinek sem maradt ereje az éljenzésre. Mindenki a földre rogyott, volt, aki ülve maradt az obszidián padlón, volt, aki elfeküdt rajta, mindenki szabálytalanul lélegezett.

- Vége...?

- Ja... vége...

Miután ezt megbeszéltük, úgy éreztem, hogy a „kapocs” köztem és Asuna közt szintén elmúlt. Fáradtság öntötte el a testem és a padlóra térdeltem. Asunával egymásnak vetett háttal ültünk. Úgy éreztük, hogy egy ideig mozdulni se bírunk.

Mindketten éltünk - de ez se tudott jobb kedvre deríteni. Túl sokan haltak meg. Az első három után a halál zord hangja folyamatosan felhangzott, ahogy az emberek szertefoszlottak. A hatodik után kényszerítenem kellett magamat, hogy ne számoljam tovább.

- Hányan haltak meg? - kérdezte ziháló hangon Klein. A balomon ült, mellette Agil széttárt kézzel és lábbal feküdt a földön, és ő is ide nézett.

Intettem a jobb kezemmel, hogy megnyissam a térképet és megszámoltam rajta a zöld pontokat. Majd kivontam az eredményt az induláskori létszámból.

- Tizennégy halott.

Én is alig hittem el, pedig én számoltam össze. Mindannyian magas szintű, jó képességekkel bíró harcosok voltak, akik számtalan csatában szerezték a tapasztalataikat. Még így is, hogy nem tudtunk menekülni, vagy azonnal gyógyulni, ha a túlélésre fektetjük harcmodorunk, akkor nem vesztünk túl sok embert - legalábbis ezt gondoltuk, de...

- Lehetetlen... - Agil hangjában nyoma se volt a szokásos erőnek. A nyomasztó hír sötét fellegként borult a túlélőkre.

Még csak a háromnegyedénél járunk, még 25 szint vissza van. Bár több ezer játékos van, csak néhány száz veszi komolyan, és harcol a szintek megtisztításáért. Ha minden szinten ennyien elesnek, mint most, akkor valószínűleg csak egy ember fog szembenézni az utolsó vezérrel. Ha tényleg így lesz, akkor az utolsó ember aki talpon marad, az minden bizonnyal ő lesz...

A terem egy távolabbi része felé tekintettem. Majdnem mindenki földön volt, csak egy vörös ruhás alak állt továbbra is egyenesen. Heathcliff.

Rajta is nyomot hagyott a harc. Ahogy ránéztem, megjelent a kurzora és az életereje, így megállapíthattam, hogy ő is bekapott pár sérülést. Végig egyedül blokkolta a csontkaszát, amit Asunával ketten is alig bírtunk. Cseppet se csodálkoznánk azon, hogy ha az életerejétől függetlenül ő is összeesne a kimerültségtől.

De a leghalványabb jele sem látszott a fáradságnak nyugodt alakján. Nehéz elhinni, hogy ilyen szívós lenne, mintha egy harcoló gép lenne...

Tompa volt az agyam a fáradtságtól, csak bámultam tovább Heathcliff arcát. Higgadt volt a legenda arckifejezése. Csendben nézte az üldögélő KoB harcosokat és a többi játékost. A tekintete meleg volt és könyörülettel teli... mintha...

Mintha egy jól bezárt ketrecben játszadozó tucatnyi fehér egeret figyelne.

Borzongás futott végig testemen.

Az elmém hirtelen kitisztult. A testem lehűlt, az ujjaimból kiindulva végül elért az agyamig. Furcsa előérzetem támadt. Egy lehetetlen gondolat fészkelte be magát az elmémbe, mint egy mag, és gyanú nőtt ki belőle.

Heathcliff tekintete, a nyugodt, nem vigaszt árasztott sebesült bajtársai felé. Nem a mi szintünkön állt. A könyörülete valahonnan a magasból sugárzott le ránk... egy isten tekintete...

Az embertelen reakcióidejére gondoltam, amit a párbajunk alatt produkált. Messze túlmutatott egy emberi lény sebességén. Nem, rosszul mondtam; messze túlmutatott a SAO játékosokra vonatkozó korlátain.

Adjuk hozzá ehhez a szokásait; ő a legerősebb klán vezére, mégse adott egyetlen parancsot se, csak hátradőlve figyelte, ahogy a többiek intézik az ügyeiket. Talán mégsem azért, mert bízik az embereiben... hanem mert talán vissza kell fognia magát, mert olyanokat is tud, amit egyszerű játékos nem!

Őt nem köti gúzsba ennek a gyilkos játéknak a szabályai. De nem NPC. Kizárt, hogy egy program képes lenne erre könyörülettel teli tekintetre.

Ha nem NPC és nem egyszerű játékos, akkor csak egy lehetőség maradt. De hogy az ördögbe tudnék meggyőződni róla? Nincs rá mód... egyetlen egy sincs...

Nem, mégis van egy. Egy olyan mód, amit csak itt és csak most tudok kipróbálni.

Heathcliff életerejére néztem. Sokat vesztett a nehéz küzdelem alatt. De nem érte el az 50 százalékot. Alig, éppen hogy, de a kék zónában maradt.

Senki se látta, hogy akár egyetlen egyszer is a sárga zónába került volna az életereje. Olyan elsöprő védelme van, amihez foghatót senki se látott.

A párbajunk alatt megváltozott az arckifejezése, mikor az életereje megközelítette az ötven százalékot. Talán félt, hogy eléri a sárga zónát.

Talán... Valószínűleg...

Lassan megmarkoltam a kardomat. Apró mozdulatokkal hátrahúztam a jobb lábamat. Hátrahajlítottam a derekam, lassan helyezkedtem. Heathcliff nem vett észre semmit. Fáradt embereire szegezte tekintetét.

Ha tévedek, akkor bűnözőnek fognak tartani és könyörtelenül megbüntetnek.

Ha ez lesz... Bocsáss meg...

Asunára néztem, aki mellettem ült. Felemelte a fejét és találkozott a tekintetünk.

- Kirito-kun? - Meglepettség ült ki az arcára, a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Ebben a pillanatban elrúgtam magamat a földről.

Heathcliff és köztem tíz méter volt. Teljes sebességgel száguldottam felé, a testem szinte súrolta a talajt és már ott is voltam. Ferdén felfelé vágtam a karddal. Az alapszintű egykezes kardképesség, a „Dühös Tüske” volt. Ez egy gyenge képesség, akkor sem öli meg Heathcliff-et, ha kritikus találat éri. De ha jó a tippem...

A penge balról tört előre, fényes kék vonalat hagyva maga mögött. Heathcliff meglepően gyorsan reagált, és döbbenet jelent meg az arcán. Azonnal felemelte a pajzsát, hogy védekezzen.

Jó párszor láttam már ezt a mozdulatot párbajunk közben, és tisztán emlékeztem rá. A kardom fénycsíkká olvadt, menet közben irányt változtatott és súrolta a pajzs szélét miközben a mellkasa felé száguldott.

Mielőtt beleállhatott volna, a kard egy láthatatlan falba ütközött. Erőteljes ütés rázta meg a kezem. Lila fényszikrák pattantak és egy ugyanolyan színű üzenet - egy rendszerüzenet - jelent meg köztünk.

[Elpusztíthatatlan Tárgy] Ilyen státusz nem jár egy olyan gyenge lénynek, mint nekünk, játékosoknak. Amitől Heathcliff félt a párbajunk alatt, hogy lelepleződik mindenki előtt az istenszerű védelmezője.

- Kirito-kun, mit csi... - Asuna, aki meglepetten felkiáltott a hirtelen támadásom miatt, félbe hagyta kérdését és odafagyott, ahol állt, mikor meglátta az üzenetet. Én, Heathcliff, Klein és a többi játékos körülöttünk szintén megdermedt. A rendszerüzenet lassan eltűnt.

Leeresztettem a kardomat és hátraugrottam, növelve a távolságot köztem és Heathcliff közt. Asuna előrelépett párat, és megállt mellettem.

- Halhatatlanság, amit a rendszer biztosít... hogy lehet ez... klán vezér?

Heathcliff nem válaszolt még azután sem hogy hallotta Asuna kérdését. Szigorú tekintettel nézett rám. Két karddal a kezemben szólásra nyitottam a szám:

- Ez az igazság, ami a legenda mögött áll. Az életerejét védi a rendszer, és bármi is történjék, nem engedi, hogy a sárga zónába essen. A halhatatlan státusz... nem számítva az NPC-ket, csak egy rendszer adminisztrátor rendelkezik ilyennel. De ennek a játéknak nincs egyetlen adminisztrátora se, kivéve talán egyetlen személyt... - itt megálltam és az ég felé emeltem a tekintetem. - Mióta beléptem ebbe a világba, midig is érdekelt, vajon honnan figyel minket és irányítja ezt a világot. De megfeledkeztem a legegyszerűbb válaszról, amit még egy kisgyerek is tud.

Egyenesen a vörös paladinra néztem, és folytattam:

- „Nincs annál unalmasabb, mint azt nézni, ahogy mások játszanak.” Nem igaz? … Kayaba Akihiko?

Feszült csend terült el, mintha mindenki megfagyott volna.

Heathcliff érzelemmentesen nézett rám. A körülöttünk lévő játékosoknak egyetlen izma sem mozdult. Nem, pontosítok: nem tudtak megmozdulni.

Asuna előre lépett. A szeme nem tükrözött semmilyen érzelmet, mintha feneketlen, sötét kútba vezetne. Kinyitotta a száját és száraz, alig hallható hangon megszólalt:

- Vezér... ez... igaz?

Heathcliff nem törődött a kérdésével. Helyette kissé oldalra billentette a fejét, és feltett egy kérdést nekem:

- Érdekelne, hogyan jöttél rá?

- Először akkor gondoltam arra, hogy valami nem stimmel, mikor párbajoztunk. Az utolsó mozdulatod elképesztően gyors volt.

- Gondoltam. Akkor egy hatalmas hibát követtem el. Sarokba szorítottál a gyorsaságoddal, így végén a rendszer segítségét használtam - Heathcliff bólintott, majd az arca végre más kifejezést öltött; keserű mosoly jelent meg rajta.

- Eredetileg azt terveztem, hogy elérjük a 95. szintet mielőtt ez kiderül.

A mosolya tekintélyt parancsolóvá változott, ahogy végignézett a játékosokon. Majd, a vörös paladin magabiztosan kijelentette:

- Igen. Én vagyok Kayaba Akihiko. Egyben én vagyok a legfelső szinten rátok váró vezér is.

Éreztem, ahogy Asuna meginog mellettem. Érte nyúltam a jobb kezemmel, hogy támaszt nyújtsak neki, de a tekintetemet nem fordítottam el.

- Elég kifordult humorod van. Gondolj bele, a legerősebb játékos hirtelen a legnagyobb ellenségünké változik.

- Nem gondolod, hogy ez egy érdekes végkifejlet volna? Azt gondoltam, hogy ez a hír megrázza egész Aincrad-ot, de nem gondoltam volna, hogy a játék három negyedénél kiderül. Tudtam, hogy te vagy ennek a játéknak a legkiszámíthatatlanabb tényezője, de nem képzeltem, hogy ilyen is lakozik benned.

A játék készítője és tízezer játékos elméjének börtönőre, Kayaba Akihiko úgy mosolygott, hogy arra még mindig emlékszem, és vállat vont. Kayaba arckifejezése most teljesen más volt, mint Heathcliffé, a Paladiné. De az az erős, acélos jelenlét valahogy hasonlított ahhoz az arctalan avatárhoz, ami két éve ereszkedett le közénk.

Kayaba keserű mosollyal folytatta:

- Úgy terveztem te leszel az, aki ki áll ellenem a végén. A tíz egyedi képesség közül a „Dupla Kard” képesség annak a játékosnak jut, akinek a leggyorsabb a reakcióideje, aki képes eljátszani a hős szerepét a végső vezér ellen, függetlenül attól, hogy győz, vagy veszít. De te olyan erőt mutattál nekem, ami felülmúlta a várakozásaimat. Nos... Gondolom ezek a váratlan fordulatok adják az online RPG-k esszenciáját...

Ekkor az egyik megdöbbent játékos lassan felállt. Egyike volt a KoB vezetőinek. Látszólag rideg szeme most megtelt gyötrelemmel.

- Te... Te... Hogy merted kihasználni a hűségünket, a reményeinket... és... és... bemocskolni őket!

Felemelte hatalmas alabárdját, és egy kiáltással támadásba lendült. Időnk se volt, hogy megpróbáljuk megállítani. Csak figyeltük, hogy Kayaba felé vág...

De Kayaba egy lépéssel előrébb járt. Meglegyintette balját és gyorsan állított valamit a megjelenő ablakban, mire a férfi megdermedt a levegőben, és hangos zajt csapva a földre esett. Zöld vonal villogott az életcsíkja körül jelezve a bénulást. Azonban Kayaba nem állt meg itt, keze folyamatosan mozgott.

- Ah... Kirito-kun!

Megfordulva láttam, hogy Asuna a földön térdel, de nem csak ő, hanem Kayabán és rajtam kívül mindenki a földön nyöszörgött kényelmetlen testtartásban.

Kardjaimat eltéve letérdeltem Asuna mellé, hogy megtartsam a testét, és megfogjam a kezét. Majd visszanéztem Kayabára.

- Most mit fog csinálni? Megöl mindenkit, hogy elrejtse az igazat?

- Természetesen nem. Nem csinálnék ilyen oktalan dolgot - a vörös ruhás férfi fejét rázva mosolygott. - De mivel idáig fajultak a dolgok, nincs más választásom. Előre megyek és várok rátok a Skarlát Jáde Palotában a legfelső szinten. Sajnálom, hogy el kell hagynom a KoB-ot, és a frontharcosokat, akiket körültekintően képeztem, hogy meg tudjanak küzdeni a kilencvenes szintek erőteljes szörnyeivel. Hiszem, hogy van elég erőtök, hogy eljussatok a legfelső szintre. De előtte...

Kayaba hirtelen megállt a beszédében, és elsöprő erővel teli tekintetét rám irányította. Majd finoman az obszidián padlóhoz koppintotta kardját. Éles, tiszta, fémes hang zengte be a termet.

- Kirito, mivel rájöttél kilétemre, ezért teszek neked egy ajánlatot: itt és most kiállhatsz ellenem egy egy-az-egy elleni párbajra. Természetesen kikapcsolom a halhatatlan státuszomat. Ha legyőzöl, a játék azonnal véget ér, és a játékosok ki tudnak lépni. Mit szólsz?

Amint meghallotta, Asuna fészkelődni kezdett a karjaimban, kétségbeesetten próbálta megmozdítani bénult testét és megrázta a fejét.

-Kirito-kun, ne! Így próbál megszabadulni tőled. Most... most meg kell hátrálnod!

Az ösztöneim is ezt súgták. Ez a fickó a játék adminisztrátora, aki bele tud avatkozni a rendszerbe. Még ha azt is állítja, hogy tisztességes küzdelem lesz, akkor sem tudhatom, hogy nem piszkál-e bele a rendszerbe. Az lenne a legjobb döntés, ha most visszavonulnánk és fellépnénk ellene a többiekkel.

De...

Mit mondott az az alak? Ő emelte fel a KoB-ot? Hogy biztosan elérjük őt?

- Milyen szemét... - csúszott ki a számon.

Ez a fickó zárta be tízezer ember elméjét a saját maga alkotta világba, ahol már négyezret megölt elektromágneses hullámokkal. Végignézte, hogy úgy ugrálnak az emberek, ahogy ő fütyül. Biztosan ez a legnagyobb öröm egy játékmesternek.

Asuna múltjára gondoltam, amit elmesélt nekem a 22. szinten. Emlékszem a könnyeire, amiket engem szorongatva ejtett. Ez az ember kreálta ezt a világot a saját maga szórakoztatására és ő sebezte meg Asuna szívét annyira, hogy már nagyon vérzik. Most nem hátrálhatok meg.

- Rendben. Rendezzük le ezt - bólintottam.

- Kirito-kun!

Asuna felsírt, ráirányítottam a tekintetem a kezeim közt fekvő alakjára. Fájdalom hasított a szívembe, mintha átszúrták volna, de sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra.

- Bocsáss meg. De most nem futhatok el...

Asuna válaszra nyitotta a száját, de félúton feladta és megpróbálta a legjobb mosolyát adni. Egyetlen könnycsepp csurgott le az arcán.

- Nem akarod... feláldozni magad, ugye?

- Persze. Én fogok győzni. Győzök és véget vetek ennek a világnak.

- Rendben. Bízok benned.

Még ha vesztek is és meghalok, neked élned kell - ezt szerettem volna mondani, de nem tudtam kipréselni magamból. Helyette csak megszorítottam Asuna kezét.

Elengedtem, és lefektettem Asuna testét az obszidián padlóra, majd felálltam. Lassan közeledtem Kayaba felé, aki csendben figyelt minket, és hangosan előhúztam mindkét kardot.

- Kirito! Állj!

- Kirito!

A hangok felé fordítottam tekintetem, és láttam, hogy Agil és Klein kiáltott rám, és közben próbáltak felállni. Először Agilra néztem és enyhén bólintottam neki.

- Agil, köszönöm, hogy segítetted a harcos játékosokat. Tudtam, hogy a pénzed nagy részét az alsóbb szinteken lévő játékosok megsegítésére költötted.

Rámosolyogtam a hatalmas srácra, akinek tágra nyílt a szeme, majd tovább siklott a tekintetem.

A katana harcos, egy szimpla bandana-kendővel és szőrös ábrázattal, füstölgött a padlón fekve, mintha keresné a szavakat.

Belenéztem azokba a mély szemekbe, és nagyot sóhajtottam. Most képtelen voltam irányítani akadozó hangom, pedig erősen próbáltam.

- Klein. Akkor… Nagyon sajnálom, hogy akkor ott hagytalak. Mindig is bántam.

Amint rekedt hangomon végigmondtam ezt a rövid sort, valami megcsillant régi barátom szeme sarkában, és könnyek gurultak le az arcán, egyik a másik után.

A könnyek folytak a szeméből, Klein erőlködött, hogy fel tudjon állni, és közben hangosan kiabált:

- Te… Te szemét! Kirito! Ne merj bocsánatok kérni! Ne most! Nem bocsájtok meg neked! Amíg meg nem hívsz egy ebédre a valóságban, addig biztosan nem bocsájtok meg neked!!

Bólintottam felé, ő még folytatni akarta a kiabálást.

- Oké, ígérem. Találkozunk a másik oldalon.

Jobb kezemet feltartottam és kinyújtott hüvelykujjal intettem felé.

Végül, a lány felé fordultam, aki erőt adott nekem, hogy kimondjam ezeket a szavakat, amik már két éve mélyen belém vésődtek.

Néztem a mosolygó Asunát, az arcán csillogtak a könnyei…

Bocsánatkérést mondtam neki magamban és megfordultam. Kayabára néztem, aki fölényes arccal állt ott, és szólásra nyitottam a szám:

- Bocs, lenne egy kérésem.

- Mi lenne az?

- Nem szándékozok veszteni, de ha mégis meghalnék, tennél róla, hogy Asuna ne követhessen el öngyilkosságot, még ha csak egy rövid ideig is?

Kayaba meglepetten felvonta az egyik szemöldökét, de higgadtan bólintott a kérésemre.

- Oké, beállítom, hogy ne hagyhassa el Salemburg-ot.

- Kirito-kun, nem!! Nem teheted ezt!! – kiáltotta Asuna mögöttem. De nem néztem vissza. Hátracsúsztattam a jobb lábamat, előrevittem a bal kardomat, és lejjebb eresztettem a jobbat, beálltam.

Kayaba egy ablakon dolgozott, és ugyanarra a szintre hozta az életerőnket. Éppen hogy a vörös zóna előtt, ahol egyetlen erős ütés eldönti a csatát.

Ezután megjelent a feje fölött egy [Átváltás elpusztítható tárgyra] rendszerüzenet. Kayaba bezárta az ablakot, kihúzta a földből a kardját, és felemelte pajzsa mögött.

Az elmém tiszta és nyugodt volt. Gondolatok, mint „bocsáss meg, Asuna” eltűntek, ahogy a harci ösztönöm borotvaélessé vált.

Őszintén nem tudom, mekkora esélyem van a győzelemre. Ha csak a kardképességeket nézzük, akkor a múltkori párbaj alapján semmivel se jobb nálam. De csak akkor, ha nem használja a „kisegítő lehetőségét”, amikor csak ő tud mozogni én meg teljesen megfagyok.

Minden Kayaba ígéretén múlik. Az alapján mit mondott, csak a „Szent Kard” erejével tervez legyőzni. Ha ez a helyzet, akkor az egyetlen esélyem a túlélésre az, ha az előtt győzöm le, mielőtt használná a speciális képességeit.

A levegő szikrázott körülöttünk, mintha feltöltené a belőlünk kiáradó gyilkos vágy. Ez már nem párbaj volt, ez már halálig tartó küzdelemmé vált. Igen, meg foglak…

- Ölni! – kiáltottam éles hangon.

Amint közelebb értem vízszintesen lendítettem meg a jobb kardomat. Kayaba könnyedén blokkolta a pajzsával. Szikrák pattantak és egy pillanatra megvilágította az arcunkat.

Olyan volt mintha a fémes csengés jelezte volna a harcunk kezdetét; fegyvereink nyaktörő sebességre gyorsultak és uralták a köztünk lévő teret.

Ez a harc volt a legerősebb, mégis a legemberibb küzdelem, amiben valaha részt vettem. Mindketten láttuk már a másik képességeit. Végül is ő tervezte a „Dupla Kard” képességet, így könnyen átlátott bármilyen szokásos kombináción. Ezért tudta blokkolni az összes támadásomat a legutóbbi párbajunk alatt.

Nem bízhattam a rendszer biztosította mozdulatokban, csak a saját képességeimre és ösztöneimre hagyatkozhattam. Természetesen így nem tudtam használni a rendszer segítségét, de még mindig gyorsan mozogtak a karjaim, köszönhetően az élesebb érzékszerveimnek. Még az utóképeket is láttam, úgy nézett ki így a harc, mintha egy tucat különböző kard lenne a kezemben. De…

Kayaba lenyűgöző pontossággal hárította a csapásaimat. Azonnal támadott, ha akár a legkisebb rést is hagytam. Nem látszott, hogy változna a helyzet. Heathcliff szemeire koncentráltam, próbálva kiolvasni belőle az ellenfelem gondolatainak vagy reakcióinak legalább egy parányi részét. Ebből az sült ki, hogy gyakran pillantottunk a másikra.

De Kayaba/Heathcliff borostyánszínű szemei hidegnek és sivárnak látszottak. Nyoma sem volt benne emberi érzelmeknek, mint legutóbb.

Hirtelen a hideg szaladt végig a hátamon.

Az ellenfelem olyan alak, aki könyörtelenül végzett majd 4000 emberrel. Normális ember képes lenne ilyesmire? A 4000 halál, a 4000 lélek pusztulásának súlya, ilyen teher alatt is tökéletesen nyugodt… nem is ember ez, hanem szörnyeteg.

- Ááááááá! – kiáltottam, hogy elhessegessem a félelem tüskéit az elmémből. Még tovább gyorsítottam a mozdulataimon és számtalan csapás záporozott rá másodpercenként. De Kayaba arckifejezése nem változott. Az összes támadásomat blokkolta a hosszú kardjával és pajzsával, mindezt olyan sebességgel, hogy a szem képtelen követni.

Játszadozik velem!?
[[image:Sword Art Online Vol 01 - 319.jpg|thumb]]

A félelmem idegességgé változott. Lehetséges lenne, hogy Kayaba csak azért nem támad, mert bármikor véget vethetne ennek, amikor csak akarja és biztos benne, hogy túlélné azt is, ha közvetlenül eltalálnám?

A gyanú elöntötte az elmém. Még csak nem is volt szüksége a kisegítő lehetőségre.

- A fenébe!

Akkor most hogy is van ez?

Változtattam a támadásaim mintáján, és aktiváltam az „Elsötétülés”-t, a Dupla Kard legerősebb képességét. Mint a korona tüskéi, a kardjaim 27 folyamatos támadást küldtek Kayaba felé.

De…Kayaba már várta, hogy használjam az egyik rendszer biztosította képességet. Az arcán a párbaj kezdete óta most először megjelent egy kifejezés. Ez teljesen ellentéte volt annak, amit legutóbb láttam rajta, olyan mosolya volt, mint aki biztos a győzelmében.

Rájöttem, hogy hibát követtem el, amint elindítottam, a támadást. Ezekben a mozdulatokban rábíztam magam a rendszerre, ahelyett, hogy magamra hagyatkoztam volna. De már nem tudtam megállítani a képességet, és amikor a támadás véget ér, egy rövid szünetre leszek kárhoztatva. Végül is Kayaba átlátott minden vágásomon, az elsőtől az utolsóig.

Ahogy néztem, hogy Kayaba vakító sebességgel lendíti pajzsát, pontosan tudva, hogy melyik csapás hova fog érkezni, hárította a kardjaimat, magamban motyogtam.

Bocsáss meg…Asuna…legalább te…maradj életben…

A 27. támadás is szikrázva akadt fenn a pajzson. Majd egy éles csikorgás kíséretében a balkezemben lévő kard eltört.

- Nos, itt a búcsú ideje, Kirito-kun.

Kayaba magasra emelte a kardját, amíg én mozdulatlanul álltam. Mélyvörös fény ragyogott a penge körül. A vérvörös kard megindult felém…

Ebben a pillanatban erős vibráló hang hatolt fejembe.

Megvédelek Kirito-kun!!

Egy személy sziluettje állt be hihetetlen sebességgel Kayaba vörös kardja és közém. A hosszú, mogyoróbarna haj a szemem előtt táncolt a szélben.

Asuna, hogy!?

Előttem állt annak ellenére, hogy mozdulni se tudhatott volna a bénítás miatt. Bátran, egyenes derékkal állt és széttárta karjait.

Kayaba arcára kiült a sokk, de már senki sem tudta megállítani a támadását. Minden úgy mozgott, mintha lassított felvétel lenne, ahogy a hosszú kard végig vágott Asuna vállától mellkasáig, mielőtt megállt.

Kinyújtottam két kezemet Asuna felé, mikor hátra tántorodott. Hang nélkül csuklott össze. Ahogy tekintete találkozott az enyémmel, gyenge mosolyt küldött felém. Az élet csíkja eltűnt.

Az idő megállt.

A napsütés. A rét. A lágy szellő. A kissé hideg időjárás.

Fenn ültünk a hegyen és néztünk le a tóra. A vízen megcsillant a lemenő nap arany vörös fénye.

A susogó levelek zenéje. A fészkekbe visszatérő madarak éneke.

Finoman fogta a kezemet, fejét a vállamon pihentette.

A felhők elúsznak. A csillagok egyenként megjelennek, pislognak az éjszakai égbolton. Néztük, ahogy a világ színei apránként megváltoznak.

Végül megszólalt:

- Elfárdtam. Pihenhetek kicsit az öledben?

Mosolyogva válaszoltam.

- Hát persze! Pihenj nyugodtan.

A karjaimban Asuna most is úgy mosolygott, mint akkor. Szemei megteltek végtelen szeretettel, ugyanakkor a régi idők súlya és melegsége teljesen eltűnt.

Asuna teste, aranyfényben apránként eltűnt. A fény egy része máris halványodni kezdett.

- Ez most csak vicc, ugye…Asuna…ez…ez…csak…

Motyogtam remegő hangon. A közönyös fény egyre erősebb és erősebb lett, majd…

Egy könnycsepp gurult le Asuna szeméből és megcsillant, mielőtt eltűnt volna. Ajkai lassan mozogtak, mintha még próbálna valamit mondani.

Sajnálom.

Ég veled!

Teste lebegni kezdett. Karjaimban a vakító fény számos levegőben úszó tollá robbant szét.

Nyoma sem maradt a testének.

Csendesen kiáltottam és kétségbe esetten próbáltam összegyűjteni a karjaimban az eltűnő fényt, de az aranytollak felrepültek az égbe, mintha a szél ragadná el őket, ahol elhalványodtak és eltűntek. Ugyanúgy, ahogy ő is eltűnt.

Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem történhetett meg. Egyszerűen nem. Csak…

Úgy térdeltem a földön, mintha összecsuklottam volna. Az utolsó toll a tenyerembe szállt és ott tűnt el.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 21. fejezet|21. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 23. fejezet|23. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 21. fejezet

2017-01-03T12:46:01Z

Hesiris: /* 21. fejezet */

===21. fejezet===

Egy csoportnyi magas szintű játékos várt már a 75. szint kaputerén, Colliniában, gondolom ők is a vezér csapat tagjai. Amint kiléptünk a kapuból és feléjük fordultunk, mindannyian elhallgattak és feszült pillantást vetett felénk. Néhányuk még tisztelgett is előttünk.

Megálltam a meglepettségtől. De Asuna csak tisztelgett majd oldalba bökött.

- Gyerünk, Kirito-kun, te most egy vezető vagy, üdvözöld őket rendesen!

- Mi...?

Ügyetlenül tisztelegtem feléjük. Részt vettem már számos vezérharcban, de most először tüntettek ki ennyi figyelemmel.

-Hé!

Valaki vállon veregetett, megfordulva a katana-forgató Kleint pillantottam meg, aki mosolygott bandana kendője alatt. Meglepetten láttam, hogy a hatalmas termetű Agil is ott áll mellette, kétkezes fejszével felszerelkezve.

- Mi…Hát ti is részt vesztek?

- Mit kell ezen meglepődni? Nem veszel minket komolyan? - vágott vissza Agil. - Még a boltomat is bezártam, csak mert hallottam, hogy nehéz dolgotok lesz. És ti nem is méltatjátok az önfeláldozásom...

Megveregettem a karját.

- Megértem az érzéseidet. Szóval ki is zárhatunk mikor felosztjuk a zsákmányt, igaz?

Erre a kérdésemre az óriás megrázta a kopasz fejét, és úgy ráncolta a szemöldökét, hogy az már 八<ref>八: jelentése: nyolc(8)</ref> alakú lett.

- Nos, az ta-talán kissé...

Ahogy elhalt a hangja, Asunából és Kleinből egyszerre tört ki a nevetés. Ez gyorsan elterjedt a többi játékos közt is és mindenki szorongását eltörölte.

Pontosan egy órakor újabb játékosok érkeztek a kapun át. Heathcliff volt, a vörös ruháját viselte a hatalmas pajzsával a kezében, és a KoB elitjei. A feszültség újra szétterült a játékosok közt, amint meglátták az érkezőket.

Ha csak a szinteket és a pontokat néznénk, csak Heathcliff lenne jobb nálunk. De a tervezéskor a csapatmunkára összpontosítottak. A fehér és piros klánszíneket leszámítva, a fegyvereik és pajzsaik mind különbözőek voltak, mégis sokkal erősebb volt köztük az összhang, mint „A Sereg” egységében.

A paladin és négy beosztottja egyenesen felénk vette az irányt, amivel kétfelé osztották az összegyűlt játékosokat. Klein és Agil hátráltak néhány lépést, míg Asuna nyugodtan üdvözölte őket.

Heathcliff megállt biccentett nekünk, majd az összegyűlt csapathoz intézte szavait:

- Úgy látom, mindenki itt van. Köszönöm az egybegyűlteknek. Remélem, mindenki tisztában van a helyzettel. Nehéz csata elé nézünk, de hiszem, hogy az erőtökkel megnyerjük a csatát. Harcolunk, hogy kivívhassuk a szabadságunk! - kiáltotta Heathcliff, és a többiek vele ordítottak. Lenyűgözött ez a karizma, ami mágnesként vonzotta az embereket. Hihetetlen, hogy akad egy ilyen vezetői képességekkel megáldott ember a keményvonalas játékosok közt, akiknek rendszerint sivár a szociális életük. Talán ez a világ hozta ki belőle a tehetségét? Kíváncsi lennék mit is csinál a valóságban...

Heathcliff felém fordult, mintha megérezte volna a tekintetem, és mosolyogva szólt hozzám:

- Kirito-kun, alig várom már, hogy lássalak harc közben. Remélem, teljes erőbedobással fogod használni a „Dupla Kard” képességed.

Nemhogy nyomást, de még csak félelmet sem lehetett hallani a hangjában. Tagadhatatlan, hogy elképesztett Heathcliff viselkedése, hogy a ránk váró harc ellenére ilyen figyelmet fordít ránk.

Miután némán bólintottam, Heathcliff visszafordult a csapat felé és felemelte a kezét.

- Akkor vágjunk bele. Megnyitok egy folyosót, ami közvetlenül a vezér ajtaja elé vezet.

Közben elővett egy sötétkék kristályt a zsebéből, mormogást és áhítatot idézve elő a tömegben.

A sima teleport kristályok csak a kiválasztott város kapujához képesek vinni a használóját, de ez a tárgy, amit Heathcliff elővett, egy „Folyosó Kristály”, ami képes bárhova teleport kaput nyitni. Mondanom se kell, hogy hihetetlenül értékes tárgy.

De pont azért, mert ilyen hasznos, nagyon nehéz hozzájutni; NPC boltokban nem is kapni. Csak a labirintusok kincsesládáiban található, illetve néha elejt egyet egy-két szörny, így csak néhány játékos van, aki használni meri, ha a kezébe kerül egy. A játékosok nem azért morajlottak fel, mert egy ilyen ritka tárgyat láttak meg, hanem mert Heathcliff igenis hajlandó elhasználni ezt.

Heathcliff, mit sem törődve a játékosok bámuló tekintetével, felemelte a kristályt, és elkiáltotta magát:

- Folyosó, tárulj!

A rendkívül drága kristály szertefoszlott és kék fényörvény jelent meg.

- Mindenki kövessen!

Végigsiklott a tekintete a csapaton, majd belépett a kék fénybe; a vörös köpenye lobogott mögötte. A testét kapásból körülölelte a fény és azonnal elnyelte. A négy KoB beosztottja habozás nélkül követte.

Valamiért sok ember gyűlt össze a tér körül. Biztos hallottak a vezér harcról, és kijöttek megnézni minket. A harcosok sírás és biztatás közepette egyenként haladtak át a kapun.

Mi voltunk az utolsók. Egymásra néztünk, és biccentettünk a másiknak mielőtt kézen fogva átléptünk az örvénylő fényen.

Miután a teleportálás okozta szédülés elmúlt, kinyitottam a szemem és a labirintusban találtam magam. Feltűnően széles folyosó volt, két sor vastag pillér tartotta a tetejét, és egy hatalmas kapu állt a végében.

A 75. szint labirintusát valamilyen enyhén áttetsző obszidián kőből építették. Az alsóbb szintek nyers és durva labirintusaival ellentétben, itt minden szépen le van csiszolva, és hézagmentesen voltak rakva a kövek. A levegő hideg és nyirkos volt, és vékony köd borította a padlót.

Asuna átölelte magát, mintha fázna és megszólalt:

- Valahogy... Nagyon rossz előérzetem támadt.

- Aha... - egyetértettem vele.

Két év alatt kitisztítottunk 74 szintet és ugyanennyi vezért győztünk le. Ennyi tapasztalattal a hátunk mögött, már a vezér környezetéből is gyanítani tudtuk az erejét.

A harminc játékos körülöttünk épp a menüjükben ellenőrizték a felszerelésüket; mindnek nagyon komoly volt a tekintete.

Egy pillér mögé vezettem Asunát és átöleltem vékony testét. A szorongás, amit eddig visszatartottam, most a csata közeledtével újra elöntött. Még a testem is remegni kezdett.

- Ne aggódj - suttogta Asuna a fülembe. - Megvédelek.

- Nem... nem a harc miatt aggódók...

- Fufu - nevetett halkan, majd folytatta. - Te is védj meg engem, Kirito-kun.

- Igen... Megvédelek.

Még egyszer megszorítottam, mielőtt elengedtem. Heathcliff felemelte pajzsát, és megszólalt:

- Mindenki készen áll? Nincs információnk a vezér támadási mintáiról. A KoB visszaveri az ellenséges támadásokat, a többiek addig figyeljenek és próbálják kitalálni az ellenség stílusát és ennek megfelelően támadjanak.

Mindenki rábólintott.

Akkor indulás - mondta Heathcliff. Magabiztosan az obszidián ajtóhoz lépett és a közepére helyezte a kezét. Ettől mindenkiben fokozódott a feszültség.

Vállon veregettem Kleint és Agilt, akik előttem álltak.

- Meg ne haljatok - mondtam nekik, mikor megfordultak.

- Hé, inkább magad miatt aggódj.

- Nem áll szándékomban meghalni, mielőtt megcsinálom a szerencsémet a ritka tárgyakkal, miket a mai harcban gyűjtök.

Míg ők arrogáns-vicces stílusban válaszoltak, az ajtó súlyos hangot adva nyílni kezdett. A játékosok mind felemelték a fegyvereik, én is kivontam hát a két kardomat. Asunára néztem, aki vívókardját tartotta a kezében, és bólintottam neki.

Heathcliff volt az utolsó, aki kivonta kardját a pajzsából. Feltartotta a levegőbe és kiáltott:

- Támadás!

Majd belépett a szélesre tárt kapun, mindenki más azonnal követte.

A terem belülről hatalmas kupolának nézett ki. Úgy tűnt legalább akkora, mint az aréna ahol Heatcliffel párbajoztam. A falak felettünk összehajoltak. Amint mind a harmincketten beléptünk és alakzatba rendeződtünk az ajtó mögöttünk becsapódott. Mostantól csak akkor lehet kinyitni, ha a vezér meghalt, vagy mi pusztultunk el mind egy szálig.

Egy hosszú pillanatig az egész csoport csendben várt. Bár figyeltük a padlót körülöttünk a vezér még mindig nem jelent meg. Pattanásig feszült idegekkel vártunk, a másodpercek lassan teltek, egyik a másik után.

- Hé!

Amint egyikünk már nem bírta tovább a feszült légkört...

- Felettünk! - kiállotta Asuna mellettem. Meglepetten felnéztem.

A kupola plafonján. Ott volt.

Rendkívül nagy és hosszú.

Egy százlábú!?

Ez a gondolat suhant át az elmémen mikor megláttam. Körülbelül 10 méter hosszú volt. De a számos részre osztott teste inkább hasonlított emberi gerincre mind rovarra. Hegyes csontlábak meredtek elő minden ízületéből. Felfelé egyre vastagabb lett, míg végül egy förtelmes koponyában végződött. Ez azonban nem emberi koponya volt. Sima koponya végében két pár szemüreg volt, kék lángok parázslottak benne. Kiálló állkapcsában hegyes fogak meredtek elő. Míg két masszív kasza alakú kar állt ki a koponya két oldalán.

Mikor ráfókuszáltam, megjelent a sárga kurzora és mellette a neve: „Koponyakaszás” - a csontváz vadász-gyilkos.

Ahogy a sokkolt játékosok nézték, a csontváz százlábú mászni kezdett a plafonon, majd hirtelen széttárta a lábait, és egyenesen felénk zuhant.

- Ne csak álljatok ott! Szétszóródni!! - Heathcliff éles hangja hasított a fagyott levegőben. A játékosok magukhoz tértek és megmozdultak. Siettünk, hogy elhagyhassuk még a környékét is a landolási területnek.

De három ember, akik pont a csontváz százlábú alatt állt, lassúak voltak. Csak álltak ott és felfelé bámultak, mintha nem tudnák, merre fussanak.

- Erre! - kiáltottam gyorsan. A három végre megmozdult és futni kezdtek felém...

De ekkor a százlábú földet ért mögöttük, föld is bele rázkódott. A három játékos elvesztette egyensúlyát, és a százlábú meglendítette a jobb karját - a hatalmas csontkasza akkora volt, mint egy ember - és egyenesen beléjük hasított.

A három játékost egyetlen vágás érte a hátukon és egyszerre repültek el. Az életerejük gyorsan fogyott, ahogy szálltak a levegőben - már a sárga zónából váltott a veszélyes pirosba...

- !?

Mindegyikőjüké elérte a nullát, és a három test még a levegőben darabokra esett és eltűnt.

- !!
[[image:Sword Art Online Vol 01 - 299.jpg|thumb]]

Hallottam, hogy Asuna visszatartja a levegőt. Éreztem, ahogy a testem megmerevedik a sokktól.

Meghaltak... egyetlen vágástól?!

A SAO rendszerében, ami egyszerre szint és képesség alapú, a maximális életerő egyszerre nő a játékos szintjével, tehát a magasabb szintű játékost nehezebb megölni függetlenül annak harci képességeitől. A mai csapat kizárólag magas szintű játékosokból áll, ezért még egy vezér ellen is ki kellene bírniuk minimum egy rövidebb támadás sorozatot is - legalábbis mindenki ezt gondolta. Mégis egyetlen ütés...

- Ez.. lehetetlen - suttogta Asuna.

A csontváz százlábú, ami épp most vette el három ember életét, felemelte a felsőtestét és mennydörgő ordítással egy másik csoportra támadott.

- Ááááá!!

Az ott álló játékosok felsikoltottak. A csontkasza megint felemelkedett a levegőbe.

Ebben a kritikus pillanatban, egy alak ugrott közvetlenül a kasza elé. Heathcliff volt. Felemelte nagy pajzsát és fülsiketítő hang meg szikrahullás mellett blokkolta a támadást.

De két kasza volt. Míg a bal tovább támadta Heathcliffet, a jobb megindult a megdermedt játékosok felé.

- Fenébe...!

Szinte öntudatlanul futottam, gyorsan átszelve a távolságot, mintha repülnék, és a kasza elé vetettem magam. Majd keresztbe tettem a kardokat és blokkoltam a támadását.

A becsapódás ereje megrázta a testem. De - a kasza nem állt meg. Szikrák pattantak, és a kasza visszanyomta a kardjaim és tovább közeledett.

Túl erős!

Ekkor egy új kard vágott fehér fénnyel kaszába. Csattanó hang hallatszott. A kasza ereje meggyengült, és mindenem beleadva sikerült visszalöknöm.

Mellettem Asuna nézett rám és megszólalt:

- Ha mindketten egyszerre vágunk oda, akkor tudjuk blokkolni a támadásait! Nekünk sikerülhet!

- Oké, gyerünk! - bólintottam. Tudtam, hogy Asunával az oldalamon még erősebb vagyok.

A kasza vízszintesen vágott felénk, mindketten jobbra és lefelé vágtunk, hogy blokkoljuk. A kardjaink tökéletes összhangban vágtak a kaszába, és ezúttal is sikerült visszaverni.

Erőt gyűjtöttem, és a többiekre kiáltottam:

- Blokkoljuk a kaszákat! Mindenki más támadjon oldalról!

Olyan volt mintha a hangom megszüntetett volna valamilyen átkot, ami a többieken ült. A játékosok felkiáltottak, és felemelt fegyverekkel, a százlábú testére támadtak. A sok ütés mélyen a testébe vágott, és a vezér életereje végre csökkent kicsit.

De közvetlenül utána, néhány játékos felsikított. Megkockáztattam egy oldalpillantást, és láttam, hogy néhányukat földre terített a hosszú lándzsa szerű csont, ami a százlábú farka végén volt.

- Argh! - csikorgattam a fogaim. Segítenünk kellene, de Asunának és nekem tele volt a kezem, ahogy Heathcliffnek is, aki kicsit távolabb egymaga védte a bal oldalt.

- Kirito-kun! - Asuna hangja hallatszott, és odafordítottam a tekintetem. - Nem! Ha most nem figyelünk, eltalál!

- Igen, igazad van... Megint jön!!

- Blokkold egy függőleges vágással!

Csupán pillantásokkal kommunikáltunk, és tökéletes szinkronban vertük vissza a kaszát.

Erőt vettünk magunkon és kizártuk a sikolyokat, amik időről időre felhangzottak, és az ellenség erőteljes vágásainak blokkolására koncentráltunk. Hihetetlen, de nem volt szükségünk se beszédre se pillantásokra. Olyan volt, mintha összekapcsolódtunk volna. Az ellenség olyan gyorsan támadt, hogy lélegzetvételnyi időnk se maradt, de mégis visszavertünk minden támadást, ugyanakkor, ugyanazt a képességet aktiválva.

És akkor... ahogy ott harcoltam a túlélésért, olyan érzéssel találkoztam, amivel még soha. Szürreális tapasztalat volt... mintha Asuna és én egyetlen személlyé olvadtunk volna össze, és egyetlen kardot használnánk. Az életerőnk folyamatosan csökkent a visszavert csapások lökéshullámaitól, de már túl voltunk azon, hogy emiatt aggódjunk.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 20. fejezet|20. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 22. fejezet|22. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 19. fejezet

2017-01-03T12:41:19Z

Hesiris: /*így egyértelműbb ki szólal meg*/

===19. fejezet===

Három nappal később Nishida informált minket, hogy reggel megpróbálja kifogni a helyi istent. Körülbelül harminc ember is ott lesz, hogy nézze, úgy látszik elmesélte az összes horgász ismerősének.

- Ez gond. Asuna... most mit tegyünk?

- Hmm-hm.

Azaz igazság, hogy nem örültünk ennek. Azért költöztünk ide, hogy rejtve maradjunk a pletykások és az Asuna fanok előtt, ezért kissé haboztunk megjelenni ennyi ember előtt.

- Mit szólsz ehhez?!

Asuna összefogta a haját és felkötötte, majd egy hatalmas sálat tekert a fejére, hogy csak a szeme látszott ki. Nem állt meg itt, tovább nyomkodta a menüje gombjait, és felvett egy sima nagykabátot.

- Aha. Nagyon jó. Úgy nézel ki, mint egy farmer helyes kis felesége.

- Ez most bók volt?

- Persze. Ami engem illet, nem fognak felismerni, amíg fel nem veszem a harci szerelésemet.

Még napfelkelte előtt kiléptünk a házból. Asuna cipelte a piknikkosarunkat. Előhívhatta volna ott is, mikor megérkezünk, de ragaszkodott ahhoz, hogy ez is az álcája része.

Meleg volt a kora téli napokhoz képest. Miután átértünk a hatalmas fenyők erdején, megláttuk a szikrázó vizet a fatörzsek közt. Már most sok ember gyűlt össze. Ideges voltam, ahogy közeledtünk. Egy ismerős tömzsi ember integetett nekünk nevetve.

- Va-ha-ha, szép napunk van!

- Helló, Nishida úr - biccentettünk Asunával. Elmondta, hogy az itt összegyűlt, több korosztályt képviselő emberek mind az általa vezetett horgász klán tagjai. Idegesen üdvözültünk mindenkit, de látszólag senki se ismerte fel Asunát.

Ezt félretéve, Nishida úr sokkal aktívabb volt, mint ahogy azt képzeltem. Bizonyára jó csapatvezér a társaságban. A légkörben már most lelkesedés érződött, mivel a csoport horgászversenyt tartott mielőtt megérkeztünk.

- Eh... Elkezdjük a mai nap fő eseményét! - jelentette be hangosan Nishida, miközben felénk közeledett a kezében tartva egy hosszú horgászbotot. A nézők lelkesen éljeneztek. Figyelmem a horgászbotra irányult, végignéztem rajta, s meglepett a végén lévő tárgy.

Egy gyík volt, egy abnormálisan nagy példány. Olyan hosszú volt, mint egy felnőtt ember alkarja. Mérgezőnek látszó bőre vöröses feketén ragyogott, mintha friss lenne.

- Hiiii...

Asuna egy pillanattal később vette észre, mint én. Megdermedt arccal hátrált pár lépést. Ha ilyen volt a csali, akkor az, amit ki próbálunk fogni, biztosan hihetetlen.

Mielőtt megkérdezhettem volna, Nishida a tó felé fordult, és felemelte a botot. Rövid kiáltással meglendítette azt, és a hatalmas gyík ívet húzva a levegőben hangos csobbanással a vízbe esett.

A SAO-ban szinte semmit se kell várni a horgászáskor. Ha egyszer a vízbe ért a csali, pár tucat másodpercen belül horogra akad egy hal, vagy elvesztetted a csalit. Önkéntelenül nyeltünk egyet mikor a zsineg a vízbe ért.

Pár pillanattal később már meg is rándult a bot párszor, de Nishida egy centit se mozdult.

- Itt, itt van, Nishida-san!

- Még korai!

Nishida szemüvege mögött a szemei, amik általában egy jóságos nagypapa szemeire hasonlítanak, felragyogtak. Továbbra is figyelte a bot végét anélkül, hogy megmozdult volna.

Majd a botot erősen megrántotta valami.

- Most!

Nishida megfordult és teljes testsúlyával húzni kezdte a botot. Szemre meg tudtam mondani, hogy mennyire feszes volt a zsineg, ami most még pengő hangot is adott.

- Bekapta a csalit!! A többit rád bízom!!

Óvatosan átvettem a botot Nishidától, de az meg se mozdult. Olyan volt mintha a horog beakadt volna valamibe a tó fenekén. Visszanéztem Nishidára, hogy a hal tényleg ráakadt-e, majd egy szempillantás alatt...

A zsineg egy robbanás erejével kezdett a víz felé húzni.

- Ahhh!

Gyorsan kitámasztottam a lábam és visszahúztam. Az erőmérő műszer gyorsan túllépte a normál tartományt.

- Nem baj, ha megfeszítem? - kérdeztem Nishidától, mert aggódtam a bot tartóssága miatt.

- Ez a legjobb minőség - mondta Nishida. - Húzhatod, ahogy akarod- biccentett, az arca piros volt az izgatottságtól. Fogást váltottam a boton és teljes erőből húzni kezdtem. A horgászbot középen U alakba hajlott.

Minden játékos, mikor szintet lép, akkor dönthet, hogy az ügyesség vagy az erő pontokat növeli. A fejszés harcosok, mint Agil, inkább az erőre koncentrálnak, míg Asuna és a többi vívókard használó az ügyességet fejleszti. Bár én csak egy egyszerű kardforgató vagyok, így mindkettőt fejlesztem, mégis valamiért jobban fejlesztettem az ügyességet, mint az erőt.

De úgy néz, ki én nyerem ezt a kötélhúzást, valószínűleg azért, mert olyan magas a szintem. Lassan hátrálni kezdtem, egyenletesen húztam ki a hatalmas valamit a vízből.

- Á, látom már! - Asuna a tó fölé hajolt és rámutatott. Hátrafelé hajoltam, pont a másik irányba, így nem láttam. A nézők hangosabbak lettek és előreszaladtak, hogy belenézzenek a tóba, ami a parttól távolodva hirtelen mélyült. Nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat, minden erőmmel a botot húztam.

Hirtelen valami megriasztotta a nézőket. Mindenki hátrált néhány lépést.

- Mi van...?

Mielőtt befejezhettem volna, mindenki megfordult és elszaladt. Még Asuna és Nishida is fehér arccal szaladt el mellettem, egyik jobbról, a másik balról. Már-már utánuk néztem, mikor... a súly eltűnt a kezemből és hátsómra estem.

Á, elszakadt a zsineg!? - gondoltam, eldobtam a botot, és a tó felé futottam. Ebben a pillanatban a csillogó víztükör felcsapott.

- Eh?

A földbe gyökerezett a lábam, és meghallottam Asuna távoli hangját:

- Kirito-kuun, túl veszélyees!!!

Hátrafordultam, és láttam, hogy Asuna meg a többiek már felértek a tavat körbeölelő töltésre, ami elég messze volt tőlem. A víz csobogása hangosabbá vált, és végre megértettem, hogy mi a helyzet. Nyugtalanul visszafordultam.

A hal ott állt.

Hogy pontosabb legyek, a teremtmény olyan volt, mint egy Coelacanth, félúton a hal és a hüllő közt, bár ebben több volt a hüllő. Hat erős lábán állt a part füvén, és lenézett rám, miközben vízesés módjára folyt róla le a víz.

Azért mondom, hogy „lenézett”, mert legalább két méter magas volt. A szája akkora volt, hogy egy egész tehén is befért volna rajta, kicsivel magasabban volt a fejemnél, és egy ismerősnek látszó gyík láb lógott ki belőle.

A hatalmas hal fejének mindkét oldalán egy-egy kosárlabda méretű szem nézett az enyéimbe. A sárga kurzor automatikusan megjelent felette, jelezve, hogy egy szörny.

Nishida szerint a tó istene más szörny, mint a mezőkön élő társai.

Mitől lenne más? Ez a valami egy szörny, a szó minden értelmében.

Vigyort erőltettem az arcomra és hátráltam pár lépésnyit. Majd megfordultam és futni kezdtem. A nagy hal mennydörgő üvöltést hallatott mögöttem és követett, a lépéseitől remegett a föld.

Miden ügyességpontomat beleadtam a futásba, már majdnem repültem. Pár másodperc alatt elértem Asunát és hangosan panaszkodni kezdtem:

- E-E-Ez nem ér! Otthagytatok!

- Vááá, mostnincsidőnkerreKirito-kun!

Megfordultam és láttam, hogy a hatalmas hal a testméretei ellenére lenyűgöző sebességgel fut felénk.

- Ó, tud futni a szárazon... Tüdőshal lenne?

- Kirito-san, most nincs időnk ilyen értelmetlen dolgokra. Gyorsan, meneküljünk!

Ezúttal Nishida kiabált félelmében. A nézők többsége a szituációtól sokkot kaptak, páran üres tekintettel ültek a földön.

- Kirito-kun, elhoztad a fegyvereid? - kérdezte Asuna. Hát igen, elég nehéz lenne rendbe szedni az embereket ebben a helyzetben, hogy elmenekülhessünk.

- Bocs, nem...

- Akkor nincs más választásom...

Asuna megrázta a fejét, és a közeledő hal felé fordult. Gyorsan, biztos kézzel nyúlt a menüjéhez.

Nishida és a többi néző meglepetten figyelték, ahogy Asuna levette a sálát és a kabátját. Gesztenyebarna haja táncolt a szélben.

Csak egy hosszú fűzöld inget, és szoknyát viselt, a kardja megcsillant a dereka bal oldalán. Kivonta a kardot a jobbjával, a kard tiszta csengő hangot adott, ahogy Asuna várta a hatalmas halat.

Nishida végre magához tért, megrázta a karom és a fülembe kiabált:

- Kirito-san, veszélyben a feleséged!!

- Nem, hagyjuk csak had csinálja.

- Mit mondasz!? Ha így áll a helyzet, akkor majd én...

Kikapta a horgászbotot a legközelebb álló társának kezéből, és felkészült, hogy Asunához rohanjon. Gyorsan megfékeztem az öreg horgászt.

A gigantikus hal kicsit se lassított. Kinyitotta hatalmas száját, amiben ott sorakoztak az éles fogai, és Asunára vetette magát, mintha égészben akarná lenyelni őt. Asuna kifordult balra és fellendítette a jobbját, egy ezüst-fehér fény villant.

Vakító fény tört elő a hal szájából, és robbanás hangja hallatszott. A hal magasra repült a levegőbe, de Asuna nem mozdult a helyéről.

Bár a szörny méretei félelmet keltenek, szerintem a szintje nem volt magas. Kizárt, hogy egy alacsony szinten egy szörny, főleg egy horgász esemény szörnye, erős legyen. Végül is a SAO követi az online játékok mintáit.

A hal a földbe csapódott, Asuna támadásának köszönhetően az életerejéből sokat vesztett. Majd Asuna könyörtelenül lecsapott egy sor egymásba kapcsolt támadással, a titulusához méltóan, mint a „Villám”.

Nishida és a többi néző szótlanul nézte, ahogy aktiválta az egyik képességet a másik után, és közben úgy lépkedett, mintha táncolna. Vajon Asuna szépsége, vagy az ereje nyűgözte le őket? Szerintem mindkettő.

Asuna meglendítette a kardját, de észrevette, hogy az ellenfele életereje a vörös zónában van és hátraugrott, hogy növelje a távolságot. Miután földet ért, egyenesen támadt. A hal felé száguldott, fénycsíkot húzva maga mögött mintha üstökös lenne. Ez az egyik legerősebb vívóképesség, a: „Villám Átszúró”.

Hangrobbanás-szerű hang hallatszott, és az üstökös végig hasította a halat szájától a farkáig. Míg Asuna csúszva megállt, a szörny mögötte számos fénydarabra esett szét és eltűnt. Csak a tó hangos csobogása hallatszott.

Asuna egy „klink” hang kíséretében visszacsúsztatta kardját a helyére, és felénk sétált. Nishida és a többi horgász álla leesett, megmozdulni se tudtak.

- Hé, szép munka.

- Nem ér, hogy hagytad, hogy egyedül küzdjek. Te fizeted a következő ebédet.

- A pénzünk közös már.

- Ó, igaz...

Míg Asunával nyugodtan beszélgettünk, Nishida végre pislogott párat és szólása nyitotta a száját.

- Ah, ez meglepő volt... Madame, maga, maga igazán erős. Kissé talán nyers leszek, de hányas szintű tetszik lenni?

Egymásra néztünk Asunával. Ha sokáig feszegetik ezt a témát, az veszélyes lehet számunkra.

- El-Előbb nézze, a hal dobott egy tárgyat.

Asuna megnyomott pár dolgot az ablakban és egy ezüst horgászbot jelent meg a kezében. Mivel egy esemény szörny dobta, biztos ritka, és eladhatatlan tárgy volt.

- Ó, óó, ez az!?

Nishida csillogó szemmel vette át a botot. Mindegyik néző kíváncsi lett a botra. Épp arra gondoltam, hogy megúsztuk a krízist...

- Te... Te Asuna vagy a Vér Lovagjaitól? - egy fiatal játékos pár lépést tett Asuna felé, és elszántan nézte az arcát. Majd a fiú arca felragyogott.

- Igen, te vagy! Még képem is van rólad!!

- Ah... - Asuna mosolyt erőltetett az arcára, és hátrált pár lépést. A nézők izgatottsága tovább fokozódott.

- Ez, ez egy csoda! Hogy ilyen közelről láthattam Asuna-sant küzdeni... Ó, igen! Kér... Kérhetek egy autogra... - a fiatalembernek elakadt a szava, és a tekintete kettőnk közt ugrált. Végül meglepett arccal megszólalt:

- Ti... Ti ketten... összeházasodtatok?

Rajtam volt a sor, hogy mosolyt erőltessek az arcomra. Ahogy ott álltunk természetellenes mosollyal az arcunkon, kiáltások szálltak körülöttünk. Csak Nishida pislogott értetlenül.

Titkos nászutunk így ért véget mindössze két hét után. De talán szerencsések vagyunk, hogy a végén részt vehettünk ebben a mulatságban.

Ezen az éjszakán levelet kaptunk Heathcliff-től. Hívott, hogy vegyünk részt a 75. szint vezérharcában.

Másnap reggel.

Az ágy szélén ültem és a padlót néztem. Asuna, végezve az előkészületekkel, odajött hozzám, a csizmája vastalpa kopogott a padlón.

- Hé, nem ülhetsz itt a végtelenségig.

- De csak két hét volt - válaszoltam gyerekesen és felemeltem a fejem. Asuna tagadhatatlanul vonzó volt a fehér-vörös egyenruhájában.

Tekintettel arra, hogy ideiglenesen távoztunk a klánból, visszautasíthatnánk a kérést. De az üzenet utolsó sora, hogy „páran máris meghaltak” mélyen az agyunkba ivódott.

- Nos, legalább menjünk és hallgassuk meg, mi folyik ott. Gyerünk, induljunk!

Megérintette a hátam, mire vonakodva felálltam és megnyitottam a felszerelésem ablakát. Mivel most nem vagyunk a klánban, a fekete bőrkabátomat vettem fel kevés páncélzattal, majd a hátamra vettem a két kardot, hogy a tokjaik keresztezték egymást. A nehézsúly a hátamon olyan érzést keltett, mintha azok panaszkodnának, hogy oly sokáig a cuccok közt feküdtek. Gyors mozdulattal kihúztam kissé, majd visszaraktam őket; magas, tiszta és fémes hang csengett a levegőben.

- Igen. Ez illik hozzád - Asuna mosolygott és a jobb karomba kapaszkodott. Hátranéztem és búcsút intettem az új otthonunknak, távol leszünk tőle egy ideig.

- Rendezzük le ezt gyorsan és jöjjünk vissza.

- Rendben!

Egymásra néztünk és bólintottunk. Majd kinyitottuk az ajtót és kiléptünk a hideg télies levegőre.

A 22. szint kaputerénél Nishidát találtuk, aki ránk várt pecabottal a kezében. Csak neki mondtuk meg, mikor távozunk.

- Beszélhetnénk?

Bólintottam Nishida kérésére, és mindhárman leültünk egymás mellé a tér egyik padjára. Nishida lassan kezdett beszélni és közben felfelé a következő szint felé nézett.

- Azaz igazság, hogy tegnapig a történetek arról, hogyan harcolnak az emberek, hogy kitisztítsák a játékot, úgy hangzottak, mintha egy másik világból származnának... Talán csak én adtam fel, hogy valaha is kijuthatok innen..

Asunával csendben hallgattuk.

- Azt hiszem ti is tudjátok, de az IT ipari ág fejlődése szinte napi szintű. Fiatalon kezdtem a karrieremet, így képes voltam lépést tartani az ágazat fejlődésével. De most már két éve kiestem, és szerintem már képtelen lennék behozni a lemaradást. Nem tudom, hogy visszatérhetek-e a munkámhoz, vagy sem, vagy talán csak problémának tartanak, és félreállítanak, egyszóval lehet, hogy jobb lenne nekem, ha csak horgásznék itt... - megakadt, és mosoly terült szét öreg, ráncos arcán. Nem tudtam, hogy mit mondjak. El sem tudom képzelni mi mindent veszthetett, mikor bezárták a SAO-ba.

- Engem is... - Asuna hirtelen megszólalt - Fél évvel ezelőttig, engem is ilyen gondolatok gyötörtek és minden éjszaka magányosan sírtam. A napok múltak, és úgy éreztem, hogy minden: a barátaim, a családom, a terveim a főiskoláról, minden, mi a valósághoz köt, romba dől. Mindig a másik világról álmodtam mikor aludtam... Azt gondoltam, hogy az egyetlen megoldás az, hogy hamar megerősödök és gyorsan kitisztítom a játékot, és az egyetlen mód, hogy elérjem ezt az, hogy szinte fanatikus módjára fejlesztem a fegyverforgató képességeimet.

Meglepve néztem Asunára. Bár sose fordítottam sok figyelmet másokra... de sohase éreztem ilyet felőle. Bár nem ez lenne az első alkalom, hogy valaki személyiségét rosszul mértem fel...

Asuna elkapta a tekintetem és rám mosolygott mielőtt folytatta.

- De egy napon, úgy fél éve, épp miután a frontvonal városába teleportáltam, láttam, hogy valaki a tér füvén sziesztázik. Magas szintűnek nézett ki, így mérgesen rászóltam, hogy „Ha van időd lopni a napot, menj le a labirintusba és próbálj meg egy kis részét kipucolni!”

A szája elé tette a kezét és nevetett.

- Azaz alak váratlanul visszavágott, „Ez Aincrad legszebb évszaka, és az idő is kiváló. Bűn lenne egy ilyen szép napon a labirintusba menni.” Majd maga mellé mutatott és folytatta: „Miért nem pihensz le te is?” Nyers volt.

Asuna abbahagyta a nevetést; a tekintete a távolba révedt és folytatta:

- Amit mondott az meglepett. Rájöttem, hogy „ez az alak tényleg él még ebben a világban is.” Nem törődik azzal, hogy elvesztegeti a napjait a valóságban, helyette azon van, hogy ne csak túl, hanem át is élje a napjait ebben a világban. Felfedeztem, hogy tényleg vannak ilyen emberek, ezért elküldtem a többi klántagot és mellé feküdtem. Talán mert a szél olyan jól esett... pont olyan meleg volt, mint amilyen jól esik az embereknek, és elaludtam. Nem voltak rémálmaim. Talán ez volt az első alkalom, hogy ilyen jót aludtam, mióta ebbe a világba kerültem. Mire felébredtem, már délután volt, és azaz ember türelmetlenül nézett rám. Az ő volt... - A végén megszorította a kezemet. Zavarba jöttem. Emlékeztem erre, de...

- Bocsi, Asuna... Nem gondoltam ilyen mélyre szántó dolgokat; csak kicsit lazítani akartam...

- Akkor is rájöttem erre, ha nem is mondtad! - mondta Asuna és visszafordult Nishida felé, újra mosoly ült az arcán és folytatta:

- Attól a naptól fogva... úgy mentem aludni, hogy rá gondoltam, és így nem gyötörtek tovább a rémálmok. Megkerestem a várost, ahol él és néha mindet félredobtam, csak hogy láthassam... A következő napokra kezdtem figyelni... Mikor rájöttem, hogy belé szerettem, boldog voltam és megesküdtem, hogy kincsként őrzöm ezt az érzést. Akkor gondoltam először, hogy nagyszerű volt ebbe a világba jönni...

Asuna leeresztette a fejét, megtörölte minkét szemét a kesztyűs kezeivel, és vett egy mély levegőt.

- Kirito-kun az értelme annak a két évnek, amit itt töltöttem. Egyben ő a bizonyíték arra, hogy élek és az ok, hogy a holnapba nézzek. Azért vettem fel a NerveGeart és jöttem ebbe a világba, hogy találkozzak vele, Nishida úr. Talán nem az én tisztem ezt mondani, de biztos elért valamit ebben a világban. Kétség kívül virtuális világban élünk, és minden, amit tapasztalunk csupán illúzió, amit az adatokból épít a program. De számunkra a szívünk valóságossá teszi mindezt. Ha ez igaz, akkor mindaz mit itt élünk át, az is igaz.

Nishida folyamatosan pislogott és jó párszor bólogatott. Szemei fátyolossá váltak a szemüvege mögött. Nekem is nehezemre esett visszatartani a könnyeimet.

Én vagyok, gondoltam. Én vagyok, akit megmentett mikor nem találtam célt, amiért élhetnék a valóságban vagy itt.

- Igen. Igen. Igazad van... - Nishida megint felnézett az égre és megszólalt.

- Amit itt hallottam az egy felbecsülhetetlen tapasztalat. Kifogni egy 5 méteres halat szintén ilyen... Úgy tűnik, mégsem értelmetlen az itteni életem. Egyikünké sem az - Nishida bólintott és felállt. - Á, csak rabolom itt az időtöket. Hiszem, ha mindenki, aki a szabadságunkért harcol, olyan, mint ti, akkor hamarosan kijutunk innen... Bár semmit sem segíthetek ebben, de biztatlak és drukkolok nektek.

Nishida megfogta a kezünket.

- Nemsokára visszajövünk. Majd látogasson meg minket.

Nishida bólintott, nagy könnycsepp szaladt le az arcán.

Kezet fogtunk vele és a teleport kapuhoz sétáltunk. Ahogy beléptünk a kapuba, ami úgy csillogott, mint egy illúzió, Asunával egymásra néztünk majd egyszerre kinyitottuk a szánk:

- Teleportálás, Grandum!

A kék fény elborított mindent és eltakarta előlünk az integető Nishida képét.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 18. fejezet|18. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 20. fejezet|20. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 13. fejezet

2017-01-03T12:35:08Z

Hesiris: /*Hiányzó lábjegyzet*/

===13. fejezet===

Az újonnan megnyitott lakóterület a 75. szinten egy olyan város volt, ami az ősi Rómára emlékeztetett. A térkép szerint a neve „Collinia”. Az egész város élettel telt meg köszönhetően annak a sok harcosnak és kereskedőnek, aki itt telepedett le, és azoknak is, akik ugyan nem vettek részt a játék kitisztításában, de eljöttek nézelődni. Mindennek a tetejébe ritka speciális eseményt tartanak itt ma, ezért reggel óta vendégek özönlöttek ki a teleport kapuból.

A város javarészt mészkő tömbökből épült. Egy épület lógott ki a többi közül, egy hatalmas kolosszeum, ami a kapu térrel szemben magasodott. Tökéletes arra, hogy itt rendezzük le a párbajt Heathcliffel. De...

- Tűzokádó popcorn tíz Col egy pohár! Tíz Col!

- Hideg barna sör eladó.

Számtalan kereskedő árulta portékáit a kolosszeum bejáratánál, a hosszú sornyi néző felé kiáltoztak, és kínálták nekik a furcsán kinéző frissítőiket.

- ...Ez, mi a fene ez...? - sokkolt az előttem kibontakozó látvány, csak ennyit tudtam kérdezni a mellettem álló Asunától.

- É-én nem tudom...

- Hé, az ott nem egy KoB tag, aki a jegyeket árulja!? Hogy a fenébe vált ez egy ekkora eseménnyé?

- É-én nem tudom...

- Ez lenne Heathcliff igazi célja?

- Nem, szerintem a pénzügyesünk, Daizen-san áll e mögött. Nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget. Míg Asuna nevetett, megroggyant a vállam, és teljesen erőtlennek éreztem magam.

- Fussunk el, Asuna. Élhetnénk egy kis faluban a 20. emeleten, és művelhetnénk a földeket.

- Én benne lennék, de... - Asuna incselkedően folytatta - Elég rossz néven vennék, ha most elfutnál.

- Francba...

- Nos, ez a te hibád, nem? Á... Daizen-san.

Ahogy felemeltem a fejem egy kövér embert pillantottam meg, aki kacsázva közeledett felénk; olyan széles volt, hogy keresve se találhatnánk olyan alakot, akin kevésbé állna jól a KoB egyenruhája.

Széles mosoly ült ki az arcára, majd beszélni kezdett hozzánk:

- Kösz, Kirito-san sok lóvét kereshetünk. Ha minden hónapban csinálná' ilyet, azé' nagyon hálás lennék.

- Kizárt!!

- Gyere, gyere, a váróterem arra van. Gyere má', erre parancsolj!

Lemondva a sorsomról követtem őt. Már az sem érdekelt, hogy mi fog történni.

A váróterem egy kis szoba volt az arénával szemben. Miután Daizen elkísért a bejáratig, mondott valamit a fogadások áráról és eltűnt. Átkozódni se volt erőm. A váróból hallani lehetett a rengeteg éljenzés elmosódó hangját kintről beszűrődni. Úgy tűnik máris ellepték a teljes lelátót.

Mikor kettesben maradtunk, Asuna megfogta a kezem mindkét kezével és komoly kifejezéssel az arcán megszólalt:

- Az Első Csapás mód ellenére ez még mindig veszélyes, ha közvetlenül eltalál egy erős kritikus csapás. Főleg, hogy a vezér sok mozdulata még nem is ismert, és azonnal fel kell adnod ha úgy érzed, hogy valami nem stimmel, megértetted? Nem felejtem el, ha megint olyan veszélyes dolgot csinálsz, mint múltkor!

- Inkább Heathcliff miatt kéne jobban aggódnod - rámosolyogtam, és mindkét kezem Asuna vállára tettem.

Ahogy egy hang a párbaj kezdetét hirdette, a tömeg mennydörgő üvöltést hallatott. Kissé kihúztam a két kardot a hátam mögött, majd egy „klang” hanggal hagytam őket visszacsúszni a hüvelyükbe. Ezután a pálya fénye felé vettem lépteim.

A lépcsőzetes lelátó, ami körülvette az amfiteátrumot teljesen tele volt emberekkel. Úgy sejtem, legalább ezer néző volt ott. Láttam Kleint és Agilt az első sorban, olyan veszélyes dolgokat kiáltoztak, mint „Aprítsd fel” és „Öld meg”.

Az aréna közepére sétáltam, ott megálltam. Majd egy vörös sziluett bukkant fel a túloldali váróból, és az éljenzés még erősebb lett.

A szokásos Vér Lovagjai egyenruhával ellentétben, ami fehér alapon vörös volt, Heathcliff egy vörös köpenyt viselt. Hasonlóan hozzám, ő is alig viselt páncélt, de hatalmas tiszta-fehér, kereszt alakú pajzsot tartott a baljában, ami rögtön magára vonta a figyelmem. A kardja a páncélban volt elrakva, láttam kilógni a markolatát a pajzs felett.

Heathcliff könnyedén sétált, míg közvetlenül elém nem ért. A tömeg felé nézett, majd keserű mosollyal az arcán megszólalt:

- Bocsánatodat kérem Kirito-kun. Nem gondoltam, hogy ez fog történni.

- Majd kérem a részem a bevételből.

- Nem... A harc után már a klán tagja leszel. Úgy tekintek erre a párbajra, mint a klán egyik küldetésére.

Eltűnt a mosoly az arcáról, és a borostyánszín szeme elsöprő energiát sugárzott. Hirtelen öntudatlanul tettem egy fél lépést hátrafelé. A valóságban valószínűleg messze fekszünk egymástól, csak a digitális adatok áramlanak köztünk. De mégis olyan érzés fogott el, amit csak gyilkos szándéknak tudok nevezni.

Az elmém átváltott harci üzemmódba, a szemeim elfogták Heathcliff tekintetét. A hangos éljenzés mintha eltávolodott volna. Még fel se fogtam, de az érzékszerveim kiélesedtek, úgy éreztem, hogy még a környezet színei is megváltoztak.

Heathcliff elfordította tekintetét, és tíz méterrel távolabb sétált. Majd felemelte a jobbját és a menüjében kezdett lépkedni, anélkül, hogy ránézett volna. Egy párbaj üzenet jelent meg előttem. Elfogadtam és beállítottam az első csapás módot.

A visszaszámlálás elkezdődött. Már alig halottam a kiáltozásokat.

A szívem gyorsabban kezdett verni. Száműztem a hezitálás utolsó darabkáit is, és teret engedtem a harci kedvemnek. Egyszerre húztam elő a két kardot a hátam mögül. Az ellenfelemet csak úgy győzhetem le, ha az elejétől fogva beleadok mindet.

Heathcliff előhúzta vékony, hosszú kardját a pajzsából, majd határozottan tartva azt, felvette a harci állását.

Pajzsát felém fordítva állt, teste jobb oldala volt távolabb tőlem. Nem éreztem erőlködést ebben az állásban. Rájöttem, ha megpróbálom előre kitalálni a lépéseit, az csak még jobban összezavarna, ezért úgy döntöttem, hogy egyszerűen teljes erővel nekirontok.

Annak ellenére, hogy egyikünk se nézett az ablakra, azonnal ugrottunk, ahogy a „Párbaj” üzenet megjelent.

Futás közben lejjebb vittem az állásom, a testem majdnem súrolta a földet, ahogy elsuhantam.

Jobbra perdültem, mielőtt elértem Heathcliffet és a jobb kardommal felfelé vágtam. Ezt blokkolta a pajzsával, ami így szikrákat vetett. De a támadásom csak egy része volt egy kétütéses kombinációnak. Pont egy másodperccel az első csapás után, a bal kardom a pajzs mögé csusszant.

Ez a Dupla Kard hirtelen támadás típusú képessége volt, a „Double Circular”.

A bal kard támadását a hosszú kard fogta meg, a körkörös fényeffekt félbeszakadt. Bár ez elkeserítő, de ez a mozdulat még csak a harc kezdetének a jele volt. A képesség erejét használva eltávolodtam tőle, majd újra támadtam az ellenfelem.

Ezúttal Heathcliff visszavágott a pajzsával. A jobbját eltakarta a pajzsa, így azt nem láthattam.

- Cse!

Gyorsan jobbra léptem, hogy elkerüljem a támadását. Azt gondoltam, hogy ha a pajzsos oldalán maradok, akkor lesz elég időm, hogy reagáljak a támadására akkor is, ha nem látom, honnan jön az.

De Heathcliff vízszintes állapotba emelte a pajzsát.
[[Image:Sword Art Online Vol 01 - 197.jpg|thumb]]

- Haa! - ezzel a halk kiáltással útjára indított egy szúró támadást a pajzsával. Az felém száguldott, tiszta fehér, fényes nyomot hagyva maga után.

- Ááá!!

Épp hogy kivédtem a keresztbe tett kardokkal. Az erőteljes csapás megrázta a testem, és jó pár méterrel hátra lökött. Leszúrtam a jobb kardomat a földbe, hogy ne essek el, és megfordultam a levegőben, mielőtt landoltam.

Váratlanul ért, de úgy tűnik, a pajzsot fegyverként is tudja használni. Ez hasonlóvá teszi a Dupla Kardhoz. Eredetileg azt hittem, hogy a mindent felülmúló támadási sebességem elég lesz ahhoz, hogy legyőzzem egy első csapás párbajban, de úgy látszik tévedtem.

Heathcliff felém lendült, csökkentve a köztünk lévő távolságot, megvonva tőlem az időt, hogy összeszedjem magam. A jobb kezében lévő kard olyan gyorsan bökött felém, hogy az vetekedett Asuna a „Villám” gyorsaságával.

Amint az ellenfél kombinált támadást indított, mindkét kard kellett a védekezéshez. A párbaj előtt Asuna elmondott mindent a „Szent Kard”-ról, amit csak tudott, de látszólag annyi nem elég. Ezért minden bizalmam a másodpercek törtrésze alatt hozott döntéseimbe kellett vetnem, hogy blokkolhassam a vágásait.

Miután a bal kardommal hárítottam a nyolc ütéses kombináció utolsó vágását is, azonnal támadtam a „Vorpal Strike” nevű együtéses képességgel a jobb kardot használva.

- Hi-jaaa!!

A sugárhajtómű hangjához hasonló zaj kíséretében a kardképesség vörös fénycsíkot húzva maga után a pajzsa közepébe csapott. Olyan érzés volt, mintha egy kőfalba vágtam volna, de a kezeim befejezték a támadást.

„Klaang!!” A becsapódás hangja szétterült és ezzel egy időben Heathcliff hátratántorodott. Nem tudtam átszúrni a pajzsát, mégis úgy éreztem, hogy „áthatoltam” a védelmén.

Heathcliff életereje csökkent kissé, de nem eléggé, hogy az eldöntse a harcot.

Heathcliff landolt, majd gyorsan eltávolodott tőlem.

- ...Lenyűgöző reakció idő.

- A védelmed is tökéletes...!! - mondtam, ezzel együtt támadtam. Heathcliff is felemelte a kardját és közeledett.

Szemkápráztató sebességgel kezdtük osztogatni a vágásokat. A kardomat blokkolta a pajzsa, a kardját visszavertem az enyémmel. Sokféle színű fénycsík jelent meg és tűnt el körülöttünk, míg a fegyverek hangja megrázta az arénát. Kisebb vágások jutottak át minden alkalommal, és az életerőnk szép lassan csökkent. Még ha nem is tudunk tiszta vágást produkálni, az fog veszteni, akinek az életereje 50% alá csökken.

De már ez sem érdekelt. Úgy éreztem, hogy nőttön nő az örömöm, hisz most először nézek szembe ilyen erős ellenféllel, mióta bent ragadtam az SAO-ban. A támadásaim gyorsasága minden alkalommal nőtt egy kicsit, mikor az érzékeim élesedtek.

Még nem értem el a korlátaimat. Még mindig lehetek gyorsabb. Kövess, ha tudsz, Heathcliff!!

Ahogy minden csepp erőmet is beleadtam, úgy merültem el a kardok tánca által keltett vad örömben. Talán még nevettem is. Ahogy a vágások még intenzívebbé váltak, mindkét oldal életereje lecsökkent, már majdnem elérték az 50%-ot.

Ekkor Heathcliff rezzenéstelen arcán végre megjelent egy villanásnyi érzelem.

Mi lehetett az? Idegesség? Éreztem, hogy lelassult egy kicsit.

- Háááá! - ebben a pillanatban felhagytam a védekezéssel, és rárontottam mindkét kardommal, a „Starburst Stream”-et használva. A pengék Heathcliff felé száguldottak, mint egy napkitörés izzó lángjai.

- Ááá!!

Heathcliff felemelte a pajzsát, hogy megóvja magát. De nem törődtem vele, csak támadtam tovább minden irányból. Ezalatt a válaszcsapásai még jobban lelassultak.

- Át tudok törni!!

Biztos voltam benne, hogy az utolsó csapásom rést üt a védelmén. A pajzsa túlságosan jobbra volt, így a támadásom, fényt húzva maga után, balról bejutott. Amint eltalálom, egész biztos, hogy az életereje a fele alá fog csökkenni, és megnyerem a...

Ekkor az egész világom megrázkódott.

- !?

Hogy írjam le? Mintha az időm egy részét elvették volna.

Pár tized másodpercig úgy tűnt, mintha minden megfagyott volna körülöttem. Minden, kivéve Heathcliff. A pajzs, aminek jobb oldalon kellene lennie, hirtelen megjelent a balomon, mintha stop motion videót<ref>Stop motion videó: a tárgykat béállítják a kívánt felállásba, majd képkockánként rögzítik. Ezeket később mozgóképpé dolgoznak össze</ref> néztem volna, és blokkolta a vágásom.

- Mi a...!?

Megdöbbentem egy végzetes pillanat erejéig, miután blokkolta a támadásom. Heathcliff nem hagyta futni a lehetőséget.

A hosszú karddal útjára indított egy együtéses képességet, ami utálatos pontossággal jött felém, és ami biztosan eldönti a meccset. Csúnyán összeomlottam. Láttam a lila rendszerüzenetet a szemem sarkából, ami a párbaj végét hirdette.

A harci kedvem eltűnt. Csak feküdtem ott üres fejjel, és megint hallottam az éljenzést.

- Kirito-kun!! - Asuna rohant oda hozzám, és térített magamhoz.

- Á... ja... rendben vagyok.

Asuna aggódva nézte az üres tekintetem.

Vesztettem?

Még mindig nem hittem el. Heathcliff földöntúli sebessége az utolsó pillanatban felülmúlta egy játékos képességeit... bármelyik ember képességeit. Még az avatárját alkotó pontokat is elmosódva láttam csak a lehetetlen gyorsaságtól.

A földön ülve felemeltem a fejem, és Heathcliff arcába néztem.

De valamiért a győztes arcára a harag ült ki. A vörös hős ránk nézett fémes szemével, majd szó nélkül elfordult, és az éljenzések közepette a várótermébe sétált.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 12. fejezet|12. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 14. fejezet|14. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 12. fejezet

2017-01-03T12:28:12Z

Hesiris: /*lábjegyzet hozzáadva*/

===12. fejezet===

- ...kun! Kirito-kun!!

Asuna hívása, ami már szinte sikításnak hatott, magamhoz térített. Ahogy felültem, fájdalom nyilallt a fejembe és fintorba torzult tőle az arcom.

- Aúúúúcs...

Körbenéztem, láttam, hogy még mindig a vezér termében vagyunk. Kék fény töltötte be a termet. Úgy látszik elvesztettem az eszméletem pár másodpercre.

Asuna a földön térdelt, az arca közvetlen a szemeim előtt volt. A szemöldökét összehúzta és az ajkát harapdálta. Úgy tűnt sírva fog fakadni.

- Te idióta! Miért...!? - kiáltotta, majd a karjaimba ugrott és átölelt. Eléggé meglepett ahhoz, hogy elfelejtsem a fejfájásom. Csak pislogni tudtam a meglepetéstől.

- Ne szoríts olyan erősen. Elvesztem a maradék életerőm is - mondtam poénból, de Asuna egy dühös grimasszal válaszolt. Egy kis üveget emelt a számhoz. A folyadék, ami benne volt egy magas minőségű gyógyszer, aminek olyan az íze, mint a citromlé és a zöld tea együtt. Öt perc alatt helyreállítja az életerőm, de a fáradtság még egy ideig nem múlik el.

Asuna leellenőrizte, hogy megittam-e mindet. Az arca megint fintorba torzult, nekinyomta a homlokát a vállamnak, hogy elrejtse azt.

Közelgő léptek zajára felemeltem a fejem, és láttam Kleint közeledni. Bocsánatkérően nézett ránk a zavarás miatt, mégis beszélni kezdett.

- Végeztünk a Sereg maradék tagjainak az ellátásával, de Cobert és a másik kettő, akik meghaltak...

- ...Aha. Nem vesztettünk embert a vezérharcok során a 67. emelet óta.

- Ez még csak harc sem volt. Azaz idióta Cobert... Nem tudsz tenni semmit, ha meghalsz... - legyintett Klein. Majd vett egy mély levegőt, megrázta a fejét, és megkísérelte megváltoztatni a beszélgetés hangulatát.

- De vissza a témához, mi a fene volt ez!?

- ...Tényleg el kell magyaráznom?

- Persze! Soha nem láttam még ilyesmit!

Feltűnt, hogy Asunán kívül mindenki engem bámul, várva a választ.

- ...Ez egy extra képesség: a „Dupla Kard”.

Csodálkozás ült ki Klein csapatának és a Sereg túlélőinek az arcára.

Minden fegyverképességet megszabott módon lehet megtanulni, típusoktól függően. A kardokat alapul véve: fejlesztened kell egy ideig az egykezes egyenes kardképességet mielőtt a „Vívókard” és a „Kétkezes kard” megjelenne a listán.

Természetesen Kleint érdekelte ez, és szerette volna hallani a részleteket.

- Mik az előfeltételei?

- Ha tudnám, már elmondtam volna.

Ahogy megráztam a fejem, Klein sóhajtott majd motyogva hozzátette:

- Igaz...

Azok a fegyverképességek, amiknek nem tisztázott a feltételeik, azokat extra képességeknek hívjuk. Néha véletlenszerű feltételeknek is mondják. Klein „Katana” képessége jó példa erre. De a „Katana” koránt sem olyan ritka, és elég gyakran megjelenik azoknak, akik sokáig fejlesztik a „Ívelt Kard” képességeiket.

A legtöbb tíz-plusz extra képességet megtalálták már, a „Katana” is ide tartozik, ezek azok, amiket legalább tíz ember tud használni. Az egyetlen kivétel az én „Dupla Kard” képességem és egy másik ember extra képessége.

Ez a kettő valószínűleg csak egy emberre van korlátozva, ezért „Egyedi Képesség”-nek hívjuk. Ez idáig rejtegettem az egyedi képességemet. De mától az egész világot bejárja majd a hír, hogy én vagyok a második egyedi képességet használó játékos. Nem fogom tudni tovább rejtegetni, miután ennyi ember előtt használtam.

- Csalódtam benned Kirito. Még csak nem is említetted nekem, hogy ilyen fantasztikus képességgel rendelkezel.

- Elmondtam volna, ha ismerem a megjelenésének feltételeit. De tényleg nem jövök rá, hogy miként történt - válaszoltam egy vállrándítással.

Nem volt hazugság a szavaimban. Úgy egy éve, mikor egyszer beléptem a képességeim ablakába és ott találtam egy nevet, a „Dupla Kard” ott ült a többi közt. Fogalmam sincs arról miként tettem szert rá.

Azóta csak akkor használom, ha senki sincs a közelben. Még azután is, hogy közel mester szintű lettem ebben, csak ritkán használtam szörnyek ellen, hacsak nem volt vészhelyzet. Attól eltekintve, hogy krízishelyzetekben megvédtem magam vele, egyszerűen nem tetszettek a figyelemfelkeltő képességek.

Még arra is gondoltam, hogy jobb lenne, ha még egy Dupla Kard használó bukkanna fel.

Megvakartam a fülem tövét, majd motyogva hozzátettem:

- Ha kitudódik, hogy ilyen ritka képességet birtoklok, nem csak az emberek zaklatnának az infókért... de más problémákat is vonzana...

Klein bólintott.

- Az online játékosok könnyen féltékennyé válnak. Nem azt mondom, hogy én olyan megértő fickó lennék, de sok irigy ember van itt. Nem említve...

Klein hirtelen félbeszakította mondókáját, és Asunára nézett, aki még mindig szorosan ölelt, majd megértően mosolygott.

- Nos, tekints erre a megpróbáltatásra úgy, mint egy másik mód arra, hogy fejleszd magad, ifjú Kirito.

- Szóval neked ez csak valaki más problémája?

Klein lehajolt és megveregette a vállam, majd megfordult és „A Sereg” túlélői felé vette az irányt.

- Hé, fiúk, vissza tudtok menni egyedül is a főhadiszállásotokra?

Egyikük bólintott Klein kérdésére. Az a fiú volt, aki még csak tizenéves lehetett.

- Oké, Mondjátok meg a feletteseiteknek, hogy mi történt ma, és hogy ne csináljanak ilyen hülyeséget megint.

- Igen. ...és, ööö... köszönjük.

- Neki köszönjétek - bökött rám Klein a hüvelykujjával. A sereg játékosai nehézkesen felálltak, Asuna és felém fordultak, mi még mindig a padlón ültünk, és mélyen meghajoltak előttünk, mielőtt távoztak volna. Mikor kiértek a folyosóra, a kristályaikat használva elteleportáltak egyik a másik után.

- Nos, lássuk csak... Megyünk tovább a 75.szintre megnyitni a kaput. És te? Te vagy a nap hőse, nem akarod te megtenni?

- Nem, rátok hagyom. Teljesen kimerültem.

-Ebben az esetben... légy óvatos kifele menet - bólintott Klein és jelzet a csapattársainak. A hat fő elsétált a terem végén lévő hatalmas ajtó felé. Az mögött van a következő szintre vezető lépcső. A katana forgató megállt az ajtóban, majd megfordult.

- Hé, Kirito. Tudod mikor mentél megmenteni a Sereg tagjait....

- Mi van vele?

- Szóval akkor én... nos, büszke voltam. Csak ennyit akartam. Látjuk még egymást.

Nem értem, mit próbált mondani. Ahogy a fejem törtem, Klein feltartotta a hüvelykujját, majd kinyitotta az ajtót és eltűnt benne a csapatával.

Asunával kettesben maradtunk a vezér termében. A földön lobogó kék lángok még valamikor korábban eltűntek, és a baljós atmoszféra, ami eltöltötte a termet, nyomtalanul felszívódott. A lágy fény a folyosóról beáramlott. Egyetlen apró jele sem maradt a harcnak.

Mondani akartam valamit Asunának, aki még mindig a vállamnak nyomta a fejét.

- Hé... Asuna...

- Úgy megijedtem... Nem tudom mit tettem volna... Ha meghalsz.

A remegő hangja gyengébbnek hallatszott, mint korábban még soha.

- ...Miről beszélsz? Te rohantál neki először - mondtam és gyengéden a vállára tettem a kezem. Egy a jó modor megsértése jelzés jönne elő, ha túl nyíltan fognám meg őt, de most emiatt egyáltalán nem kell aggódnom.

Alig hallottam meg a hangját miközben gyengéden eltoltam őt magamtól.

- Egy rövid szünetet veszek ki a klánnál.

- Szünetet...? Miért?

- Azt mondtam, hogy egy ideig veled leszek egy csapatban... Máris elfelejtetted?

Amint ezt hallottam...

Valahol a szívem mélyén egy érzés tört ki, amit csak úgy tudok leírni, mint egy erős vágy, ami még engem is meglepett.

Én - Kirito, a szóló játékos - olyan személy vagyok, aki magára hagyott mindenki mást, csak hogy életben maradjon ebben a világban. Én voltam az a gyáva alak, aki hátat fordított az egyetlen barátjának és elfutott két évvel ezelőtt mikor ez az egész elkezdődött.

Egy ilyen ember, mint én, aki nem is kívánhat magának egy bajtársat - nem is beszélve ennél többről.

Fájdalmas és felejthetetlen módon kellett rájönnöm erre. Egyszer megfogadtam, hogy nem kívánok többet, hogy nem vágyok mások törődésére.

De...

A bal kezem, ami merevvé vált, nem akarta elengedni Asuna vállát. Nem tudtam eltolni magamtól a teste virtuális melegét.

Belülről égetett ez a hatalmas ellentmondó konfliktus és az érthetetlen érzelmek, de röviden válaszoltam:

- Oké.

Mikor hallotta a válaszom, Asuna bólintott.

Másnap.

Agil boltjának az emeletén bujkáltam ezen a reggelen. Egy hintaszékben ültem keresztbe tett lábakkal, és furcsa ízű teát kortyolgattam, amiből valószínűleg hiányzott valami. Elég rossz volt a hangulatom.

Egész Algade - Nem, még inkább egész Aincrad a tegnap eseményinek taglalásával volt elfoglalva.

Szint megtisztítva, ami egy új város megnyitását is jelenti, mindig is jó beszédtéma volt. De most számtalan pletyka kelt lábra, például: „A démon megölt egy egész zászlóaljnyi Sereg játékost” és „Az Iker Pengés kardforgató egyedül ölte meg a démont ötven vágással”... A túlzásnak is van határa.

Valahogy megtudták, hogy hol lakok. Ennek eredményeképp kardforgatók és hírügynökök egész sora csődült a házam köré kora hajnalban. Végül egy teleport kristály segítségével megszöktem.

- Elköltözök... Egy teljesen elhagyatott szintre, egy kis faluba, ahol soha nem találnak rám...

Ahogy végtelen monológként motyogva panaszkodtam, vigyorgó képpel Agil sétált hozzám.

- Hé, ne légy ilyen. Egyszer egy életben te is lehetsz híres. Miért nem tartasz inkább előadást? Én árulnám a jegyeket és a helyszín...

- Kizárt! - kiáltottam és eldobtam a csészét, ami ötven centire Agil fejétől jobbra repült el. De megszokásból olyan mozdulatot használtam, ami aktiválta a Dobó Fegyver képességemet, és a csésze nagy sebességgel repült a fal felé. Fénysugarat hagyva maga mögött végül hangosan a falba csapódott. Szerencsére a szoba lerombolhatatlan tárgy volt, így semmi sem történt, csak megjelent az „Elpusztíthatatlan Tárgy” rendszer üzenet. Ha az egyik bútort találom el, az biztos tönkrement volna.

- Á, megakarsz ölni!? - a bolttulaj túlzott kiáltására felemeltem a jobbom a bocsánatkérés jeleként, és visszaültem a székbe.

Agil épp a tegnapi harc során gyűjtött kincseimet vizsgálta. Néha különös hangot hallatott, ilyenkor valószínűleg valami nagyon értékes dolgot találhatott.

Azt terveztem, hogy egyenlő arányban megosztom Asunával, amit ezeknek az eladásával keresek, de már elmúlt a megbeszélt találkozó ideje, és még mindig nem érkezett meg. Már üzenetet is küldtem neki, tehát elvileg tudja, hol vagyok...

A 74. szint teleport kapujánál külön váltunk tegnap. Azt mondta, hogy a szünet kérése miatt visszamegy Grandumba, a KoB főhadiszállására, ami az 55. szinten van. Azt kérdeztem tőle, mi lenne, ha vele mennék, tekintettel a Kuradeel problémára, meg amúgy is. De mosolyogva azt mondta, rendben lesz, szóval hanyagoltam az ötletet.

Már két órája késik. Ez nem jelenti azt, hogy történt vele valami? Vele kellett volna mennem? Egy kortyra lenyeltem a csésze teát, hogy oldjam a szorongásomat.

Épp csak felemeltem a teás kancsót, és Agil épp befejezte a tárgyim vizsgálatát, mikor lépések zaját hallottam a lépcsőn felfelé futni. Az ajtó hirtelen kivágódott.

- Hé, Asuna...

Majdnem kimondtam, hogy „Elkéstél” de elakadt a szavam. Asuna a megszokott egyenruhájában volt, de az arca fehér volt, és aggódás sugárzott a szemeiből. A karjait a mellkasa előtt tartva párszor az ajkába harapott, majd megszólalt:

- Mit tegyünk... Kirito-kun...

Alig tudott beszélni, a könnyeivel küzdött.

- Valami... rossz történt...

Miután megivott egy kevés frissen főtt teát, az élet visszatért Asuna arcára, és hezitálva magyarázni kezdett. Agil lement a földszintre, mikor észrevette.

- Tegnap... mikor visszatértem a főhadiszállásra Grandumban, jelentettem mindent, ami történt a klán vezérnek. Majd azt mondtam, hogy szeretnék kivenni egy kis szünetet, és aztán hazamentem... Azt hittem megkapom az engedélyt a szokásos reggeli klán értekezleten...

Asuna, aki velem szemben ült, lesütötte a szemeit és erősen megszorította a csészéjét mielőtt folytatta volna.

- A vezér... azt mondta, hogy elemhetek egy rövid szabadságra. De van egy feltétele... meg akar küzdeni... veled, Kirito-kun.

-Mi?

Nem értettem mit akar ezzel mondani. Harc? Vagyis párbaj? Mi köze egy párbajnak Asuna szabadságához?

Mikor feltettem ezeket a kérdéseket:

- Én sem tudom... - Asuna a padlót nézve megrázta a fejét. - Próbáltam meggyőzni, hogy ennek semmi értelme... de nem hallgatott rám...

- De ez problémás. Ettől a fickótól ilyen feltételek... – motyogtam, ahogy magam elé képzeltem a klán vezér képét.

- Tudom. A vezér általában ránk hagyja még a szint tisztítás tervezését is, nem hogy a klán mindennapi feladatait. De nem tudom, hogy most miért...

Bár a KoB vezérének elképesztő karizmája van, amitől nem csak a klánja tagjai, hanem a legtöbb frontvonali harcos is csodálja, de sohasem adott utasítást vagy parancsot. Harcoltam már az oldalán pár vezérharc során és jómagam is csodálom a képességét, hogy képes irányítani az arcvonalat<ref>Arcvonal: egy formáció, melyben a csapat első sorának tagjai egymás mellett állnak</ref> egyetlen szó nélkül.

Egy ilyen embertől egy ilyen feltétel, hogy párbajozzak vele, mi a fenét akar ezzel?

Bár magam is összezavarodtam, igyekeztem lenyugtatni Asunát.

- ...Nos, először is menjünk el Grandumba. Megpróbálok beszélni vele szemtől-szembe.

- Aha... Bocsáss meg. Mindig bajba keverlek...

- Semmi baj, hisz te vagy az én...

Asuna várakozóan nézett rám, mikor megálltam a mondatom közepén.

- ...fontos csapattársam.

Asuna lebiggyesztette az ajkát kissé elégedetlenül, majd egy meleg mosolyt küldött felém.

A Legerősebb Ember, Az Élő Legenda, A Paladin, és a többi- A Vér Lovagjainak vezére annyi címet mondhat magának, hogy azt meg sem tudod számolni a két kezeden.

A neve Heathcliff. A „Dupla Kard” képességem nyilvánosságra kerülése előtt, Aincrad 6000 játékosa közül neki volt egyedül egyedi képessége.

Az extra képesség, amit használ egy kard pajzs kombináció, mindkettő kereszt alakú, és lehetővé teszik, hogy a használója szabadon váltogasson a védekezés és a támadás között. A neve: „Szent Kard”. Láttam már párszor, és észrevettem, hogy a legjelentősebb haszna a lenyűgöző védelmi értéke. A pletykák szerint még senki sem látta a HP-ját a sárga szintre esni. Az 50. szint vezérharcánál, ami sok nehézséget okozott a játékosoknak, egymaga tartotta fel a vezért több mint tíz percig. Ez a tette még ma is beszédtéma.

Nincs fegyver, ami áthatolna Heathcliff pajzsán. Ez széles körben elismert tény Aincradban.

Ahogy megérkeztünk az 55. szintre, leírhatatlan idegesség fogott el. Nem akartam összemérni a kardom erejét Heathcliffével. Pusztán csak meg akarom kérni, hogy mondjon igent Asuna kérésére, hogy ideiglenesen elhagyhassa a klánt egy rövid szünet erejéig; ez volt a célom.

Grandum az 55. szint lakóterülete, úgy is hívják, hogy „Acél Város”. Ennek oka, hogy Grandum, ellentétben a többi várossal, amik kőből épültek, ez a város a hatalmas tornyaival együtt fényes fekete acélból épült. Mióta a város sok kovácsnak ad otthont, a játékosok száma is magasra nőtt. Viszont nincs egyetlen fa, vagy egy zöld sáv se az utcák mentén, amitől olyan érzés támad az emberben, hogy a város ki van téve a durva, könyörtelen téli szeleknek.

Keresztülvágtunk a kapu téren és végig sétáltunk az úton, ami leszegecselt acél lemezekből készült. Asuna léptei nehezebbnek tűntek, talán azért, mert aggódott, hogy mi fog történni.

Az acél tornyok felé sétáltunk, és tíz perc múlva egy még nagyobb torony állta utunkat. Ezüst lándzsák álltak ki a falból a kapu felett, fehér alapon vörös kereszt zászlók lengedeztek a hideg szélben. Ez volt a Vér Lovagjainak főhadiszállása.

Asuna megállt előttem. Felnézett a toronyra miközben beszélt:

- Régebben egy kis ház volt a főhadiszállás egy vidéki faluban a 39. szinten. Mindenki az hajtogatta, hogy túl kicsi és zsúfolt. Nem ellenzem a klán terjeszkedését... de ez a város túl hideg, és nem tetszik...

- Essünk túl rajta gyorsan, és aztán elmegyünk valami meleg helyre enni egyet.

- Te mindig csak a hasadra gondolsz - Asuna elmosolyodott, majd gyengéden megfogta a jobb kezemet. Nem nézett rám, én meg csak álltam ott zavartan, így álltunk pár másodpercig.

- Oké, feltöltődtem! - majd elengedte a kezem, és hosszú léptekkel elindult a torony felé. Gyorsan követtem.

Miután felértünk a lépcsőn, átsétáltunk a szélesre tárt kapun, amit két oldalról egy-egy nehéz páncélzatú lándzsás őrzött. Asuna dörgő léptekkel feléjük sétált. Mikor elérte őket, mindkét őr üdvözölte őt és leeresztették lándzsájuk.

- Köszönöm a kemény munkátokat.

A szabatos válasz és a magabiztos léptek miatt nehéz volt elhinni, hogy ez ugyanaz a kétségbeesett lány, aki Agil boltjában volt pár órája. Szorosan Asuna nyomában elhaladtam az őrök mellett, és beléptünk a torony belsejébe.

Grandum többi épületéhez hasonlóan ez is fekete acélból készült. A földszint egy tágas előcsarnok volt, de senki sem volt ott.

Szerintem az épület még hidegebb volt, mint az utca odakint, átvágtunk a mozaik mintás padlón, ami aprólékos munka volt, acél darabokból kirakva, és elértük a csigalépcsőt.

Felmentünk a lépcsőn; a lépteink visszhangja betöltötte a hallt. A csigalépcső olyan magasra nyúlt, hogy alacsony vitalitás pontokkal rendelkező személy a félúton kifullad. Miután áthaladtunk a rengeteg ajtón, aggódni kezdtem, hogy mennyi lehet még hátra. Végül Asuna megállt egy hideg fémajtó előtt.

- Ez a...?

- Igen - bólintott Asuna, vonakodás ült ki az arcára. De látszólag már döntésre jutott mostanra. Felemelte jobb kezét, hangosan kopogtatott az ajtón, majd válaszra sem várva kinyitotta. Hunyorognom kellett a teremből kiáradó fénytől.

A terem egy egész szintet elfoglalt. A falak minden irányból átlátszó üvegablakok voltak. A keresztülszűrődő fény mindent monoton szürkére festett.

Egy hatalmas félköríves asztal állt a terem közepén, öt férfi ült a székeken mögötte. Nem láttam még a másik négyet, de felismertem a középen helyet foglaló embert. Ő volt a paladin, Heathcliff.

Nem nézett ki impozánsnak. A kora úgy 25 körül lehet. A vonásai élesek, mint egy tudósé és acél szürke haj omlott a tarkójára. A gazdag vörös palást ölelte körül magas, vékony testét, amitől inkább tűnt varázslónak, pedig olyan nincs is ebben a világban, mint kardforgatónak.

A legfeltűnőbb vonása a szeme volt. Azok a misztikus borostyán színű szemek olyan erős vonzerőt sugároztak, ami lenyűgözte az embereket. Nem először találkozok vele, de igazság szerint kissé tartok tőle.

Asuna az asztalhoz sétált, a léptei visszhangoztak a teremben, és könnyedén tisztelgett.

- Búcsúzni jöttem.

Heathcliff egy keserű mosollyal válaszolt:

- Csak ne olyan gyorsan. Kérlek, had beszéljek vele először - rám nézett miközben beszélt. Hátrahajtottam a csuklyám és Asuna mellé léptem.

- Most először találkozunk a vezérharcokon kívül, Kirito?

- Nem... Beszéltünk már a 67. szint stratégiai megbeszélésén - válaszoltam hivatalos hangnemben anélkül, hogy észrevettem volna.

Heathcliff aprót biccentett és összefűzte ujjait az asztalon.

- Az nehéz csata volt. Minket is majdnem veszteségek értek. Bár minket neveznek a legerősebb klánnak, még mindig kevés a jó harcos. Mégis most elvinnéd az egyik legértékesebb játékosunkat.

- Ha olyan értékes, nem kéne jobban megválogatnod a testőreit?

A jobb szélen ülő ember fel akart állni, mikor meghallotta éles válaszom, de Heathcliff egyetlen intéssel megállította.

- Utasítottam Kuradeelt, hogy térjen vissza a házába, és gondolkozzon el a hibáin. Bocsánatodat kérem a gondokért, amiket okozott. De akkor sem állhatunk félre és engedhetjük meg, hogy elvidd az alvezérünk, Kirito - hirtelen rám nézett és a szemében rendületlen akarat tükröződött.

- Ha el akarod vinni őt, vívd ki a jogot a kardjaiddal, a „Dupla Kard”-al. Ha győzöl, Asuna veled mehet. De ha vesztesz, akkor csatlakozol a Vér Lovagjaihoz.

- … - úgy éreztem végre megértettem egy kicsit ezt a misztikus férfit.

A párbajok megszállottja. Továbbá megrendíthetetlenül bízik a képességeiben. Reménytelen személy, aki nem dobja el a játékos becsületét, még most sem, hogy bent ragadt a halál játékában. Más szóval olyan, mint én.

Heathcliff szavai hallatán Asuna, aki eddig csendben állt, szólásra nyitotta a száját, mintha már elege lenne ebből.

- Vezér, nem azt mondtam, hogy el akarom hagyni a klánt. Csak ideiglenesen mennék el, távol szeretnék lenni és gondolkozni pár dolgon...

Asuna vállára tettem a kezem, így a szavai még kuszábbak lettek, és előre léptem. Közvetlenül Heathcliff szemébe néztem, a szám majdnem magától mozgott.

- Oké. Ha a kardjainkon keresztül szeretnél tárgyalni, akkor nincs más választásom. Döntse el ezt egy párbaj.

- Áúúú!!

- Idióta! Idióta! Idióta!!!

Újra Algadeben, Agil boltjának emeletén voltunk. Miután le lett zavarva a földszintre a kíváncsi boltos, megpróbáltam lenyugtatni Asunát.

- Azért küzdöttem, hogy meggyőzzem, erre te ezt mondod!!!

Asuna annak a hintaszéknek a karfáján ült, amiben én foglaltam helyet és ökölbe szorított kézzel csapkodott engem.

- Bocsánat!! Tééééényleg sajnálom! Csak sodortak az események és...

Végül lenyugodott mikor finoman megfogtam az öklét, de most meg duzzogott. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, olyan nagy volt a különbség a mostani és a klán főhadiszállásán látott viselkedése közt.

- Semmi baj. Az első csapás szabály mellett döntöttünk, így nincs veszély. Különben is, nem szándékozok veszíteni.

- Uuuuuuu... - Asuna dühös hangot adott ki magából válaszként, és keresztbe tette hosszú, vékony lábait a karfán.

- Mikor láttam Kirito-kun „Dupla Kard” képességét, azt gondoltam ez teljesen más szinten van. De ugyanolyan, mint a vezér „Szent Kard”-ja... Azt akarom ezzel mondani, hogy elég erős ahhoz, hogy elbillentse a játék erő egyensúlyát. Valójában, nem tudom ki fog győzni... De mit fogsz tenni? Ha vesztesz, nem számít, hogy én nem mehetek szabadságra, de neked is csatlakoznod kell a KoB-hoz, Kirito-kun.

- Nos, azt mondhatjuk, hogy így is elérném a célom, csak nézőpont kérdése.

- He? Miért?

Alig tudtam kinyitni a szám, hogy válaszolhassak.

- Eee, nos amíg... amíg Asunával lehetek, nem zavar, ha csatlakoznom kell a klánhoz.

A múltban sosem mondtam volna ilyet, még ha az életem múlik rajta, akkor sem. Asuna szeme tágra nyílt a meglepettségtől, és az arca olyan piros lett, mint az érett alma. Majd nem tudni miért, csendben felállt a karfáról, és az ablakhoz sétált.

Asuna válla felett beszűrődött Algade alkonyati hangjai.

Amit mondtam az igaz, de még mindig kellemetlen érzés volt arra gondolni, hogy egy klán tagja legyek. Ahogy felidéztem az egyetlen klán nevét, aminek valaha a tagja voltam, és ami már nem létezik, a fájdalom tüskéje hatolt a szívembe.

Nos, nem szándékozok veszteni... - gondoltam magamban, és felálltam, hogy Asunához sétáljak.

Kicsit később Asuna a vállamon pihentette a fejét.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 11. fejezet|11. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 13. fejezet|13. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 11. fejezet

2017-01-03T12:23:18Z

Hesiris: /* Egy fölösleges vessző és gondolatjel */

===11. fejezet===
Sajnálatos módon, belefutottunk egy csapat Gyíkemberbe a felfelé vezető úton. Mire nyolcunknak sikerült átverekednie magát a felső szint folyosójáig, már 30 perc telt el, és még mindig nem találkoztunk egyetlen Sereg taggal sem.

- Talán használták a kristályaikat, és már elmentek? - mondta Klein tréfásan, de egyikünk sem hitte, hogy ez történt volna. A végére ösztönösen gyorsítottunk a lépteinken, ahogy végighaladtunk a hosszú folyosón.

Már félúton voltunk, mikor egy hang, ami csak növelte félelmünk visszhangzott végig a falakon. Mind megálltunk, hogy hallgatózzunk.

- Ááááá...

Az elhaló hang, amit hallottunk, kétséget kizáróan sikoly volt.

De nem egy szörnyé. Egymásra néztünk, majd sprintelni kezdtünk. Mivel nekünk magas volt az ügyességünk, ezért Asunával mi ketten voltunk a leggyorsabbak, így hamar nőtt a távolság köztünk és Klein csoportja közt. De nem volt időnk bevárni egymást. Úgy száguldottunk keresztül a kéken ragyogó folyosón, mint a szél, most ellenkező irányban, mint legutóbb.

Hamarosan egy nagy kétszárnyú ajtó tűnt fel a távolban. Már nyitva volt, és láthattuk a táncoló kék lángokat, meg a hatalmas árnyat, ami odabent mozgott. Halottuk az időszakosan felhangzó sikolyokat és csendülő fémek zaját.

- Nem...! - sikította Asuna, majd még jobban felgyorsított. Szorosan mögötte futottam én is. Talpaink alig érték a földet, szinte repültünk a levegőben. Úgy véltem, elértük a rendszer támogatásának határát. Az oszlopok a folyosó mentén elvillantak mellettünk.

Ahogy az ajtó közelébe értünk, gyorsan lelassítottunk. Szikrák pattantak a csizmáink alatt, és megálltunk közvetlen az ajtó előtt.

- Hé! Srácok, jól vagytok!? - kiabáltam be és előrehajoltam, hogy jobban lássak.

Ott bent - úgy nézett ki, mint a pokol.

A kékesfehér lángok mind a szint túloldalán égtek. A hatalmas figura a szoba közepén állt, a teste úgy ragyogott, mintha fémből készült volna. Ez a kék démon volt: A Ragyogószemű.

Ahogy A Ragyogószemű óriási zanbato szerű kardját lóbálta körbe, hatalmas lángoló lehelet tört elő hegyi kecskére emlékeztető fejéből. A sérülés, amit eddig szerzett, még a felét sem érte el a HP-ja egyharmadának. A szoba túlsó felén egy csomó sziluett volt, a méretük eltörpült a démon mellett. Ők voltak A Sereg csapata, és a tagok az életükért küzdöttek.

Már nem volt rend köztük. Ellenőriztem az emberek számát és hirtelen feltűnt, ketten hiányoznak. Jó lenne, ha már kijutottak volna a teleport tárgyakat használva, de...

Míg ezen gondolkodtam, egyiküket oldalról eltalálta a zanbato és elrepítette. Az életereje elérte a piros zónát. Nem tudom, hogy történhetett, de a démon A Sereg tagjai és a kijárat közé került, elzárva előlük a menekülés útját. Rákiáltottam a játékosra, aki most ért földet.

- Mit csináltok!? Használjátok a teleportációs tárgyaitokat!

A férfi rám nézett. Az arcán visszatükröződött a lángok kékes fénye és a kétségbeesésé. Visszakiabált:

- Nem működik...! A kristályok nem működnek!

- Mi?

Szótlanná váltam. Ez azt jelenti, hogy ez a szoba egy „Anti-Kristály Terület”? Ez elég ritka, amik az útvesztőkben tűnnek fel időnket, de sosem fordultak elő egy vezér termében mostanáig.

- Hogy lehet ez!?

Asuna nehezen lélegzett. Ebben az esetben nem rohanhatunk be csak úgy, hogy megmentsük őket. Majd egy játékos, a démon felemelte a kardját, és felkiáltott.

- Mit mondtok!! A visszavonulás szót nem ismeri A Felszabadító Sereg! Harcoljatok!! Harcoljatok, én parancsolom!!

Egyértelműen Cobert hangja volt.

- Te gazember! - kiáltottam. A tény, hogy két ember eltűnt egy Anti-Kristály Területen - ez azt jelenti, hogy már halottak, már elmentek. Ezt el lehetett volna kerülni, de már megtörtént, erre még mindig ilyesmit mond ez az idióta? Éreztem, ahogy felforr a vérem.

Klein és csapata utolért minket.

- Hé, mi történik itt!?

Gyorsan beszámoltam neki a jelenlegi helyzetről. Amint megtudta, Klein arca elsötétült.

- Nem... Nem tehetünk semmit?

Berohanhatnánk és utat vághatnánk nekik. De most, hogy nem tudunk vészhelyzet esetén elmenekülni, nem tudtunk figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy akár meg is halhatunk. Nincs elég emberünk. Ahogy ezzel a gondolattal küzdöttem, Cobertnek sikerült valahogy rendezni az embereit, és felkiáltott.

- Támadás!

Kettő a tíz közül már majdnem elvesztette az összes életerejét, és a földön feküdt. A másik nyolc négy vonalba rendeződött Cobert körül, aki a támadást vezette magasra emelt kardjával.

- Ne!!

De a hangom nem érte el őket.

Ez egy értelmetlen támadás. Ha mind a nyolc egyszerre támad rá, nem fogják tudni használni a képességeiket, és csak fokozná a harc zűrzavarát. Védekezőként kéne harcolniuk, folyamatosan cserélgetve egy embert az élen, aki felfogná a sérüléseket, majd gyorsan lecserélni a következőre.

A démon felegyenesedett és földrengető ordítást hallatott, mielőtt vakító lángcsóvát fújt ki. Úgy tűnt sérülést okozó támadásnak lehet besorolni, és a nyolc lelassult, ahogy a kék lángok körülölelték őket. A démon kihasználta a lehetőséget, és meglendítette a hatalmas kardját. Az ember teste, akit eltalált, felrepült a levegőbe, átrepült a démon feje felett, és erősen a padlóba csapódott előttünk.

Cobert volt.

Az életereje eltűnt. Hitetlenség látszott az arcán, és lassan megszólalt.

- Ez lehetetlen - mondta csendesen. Majd idegtépő hang kíséretében, ami lelkünkbe hasított, a teste darabokra esett. Mellettem Asuna röviden sikított ettől az értelmetlen haláltól.

Ahogy a vezérük elment, A Sereg tagjai hirtelen káoszba zuhantak. Sikítva szétszaladtak. Mindegyikük életereje már a fél jelzés alatt volt.

- Ne... Ne... Ne többet... - ahogy meghallottam Asuna furcsa hangját, oldalra néztem. Hirtelen a karja felé kaptam...

De elkéstem.

- Ne!!

Ezzel a kiáltással Asuna beszaladt, mint a szélroham. Előhúzta vívótőrjét és rátámadt A Ragyogószeműre, mint a villám.

- Asuna!! - kiáltottam. Nem hagyva választás, előhúztam a kardom és követtem.

- Eh, mindegy is!!

Klein és a csapata kiáltott, majd követett minket.

Asuna vakmerő támadása a démon hátát ütötte meg, míg az másfelé figyelt. De sokat veszített életerejéből.

A Ragyogószemű felordított, majd megfordult és lefelé vágott a zanbatoval. Asuna gyorsan oldalra lépett, hogy elkerülje az ütést, de nem volt elég gyors, és a lökéshullám a földre terítette. A következő vágás máris repült felé.

- Asuna!!

A testemet jeges félelem árasztotta el, ahogy Asuna és a penge közé álltam. A kardommal alig tudtam kivédeni a támadást. Majd egy ütést éreztem az egész testemen, és a lökéshullám eltalált.

A két penge szikrázott, és a démon kardja csak pár centire Asunától csapódott a földbe. Nagy lyukat ütött a padlóba robbanásszerű hang kíséretében.

- Vissza! - kiáltottam, és felkészültem a démon támadására. A kard ismételtem felém repült, olyan erővel, amitől azaz érzésem támadt, hogy az el tudná venni az egész életemet egyetlen ütéssel. Nem volt időm ellentámadásra.

A Ragyogószemű technikái alapvetően a kétkezes kardképességek. De kissé egyediek is, ami lehetetlenné teszi, hogy olvassunk belőle. A védekezésre koncentráltam oldalazással és hárítással. De a támadások ereje monumentális volt, és minden egyes lendítés lecsípett egy kicsit az életerőmből.

- Ááá!!

Végül csak eltalált az egyik ütés. Éreztem a becsapódást, és a HP-m nagyot zuhant.

A képességeim és a felszerelésem messze állt egy tank játékosétól. Ha így folytatom, akkor ez egyenes út a halálhoz. A halálfélelemtől hideg futott végig a testemben. Már nem menekülhettem.

Csak egy dolgot tehettem. Mindent be kell vetnem ellene, amim csak van.

- Asuna! Klein! Tartsátok fel tíz másodpercig! - kiáltottam és erősen meglendítettem a kardom, hogy blokkoljam a démon vágását, és töréspontot készítsek. Majd hasra vetettem magam, és odébb gurultam. Klein azonnal átvette a helyem és feltartotta a démont a katanájával.

De Klein katanája és Asuna vívókardja a gyorsaságra lett kitalálva, vagyis könnyűek. Azt hiszem, nem lehetett könnyű nekik visszaverni a démon zanbatoját. A földön feküdve gyorsan megnyitottam a menüt a bal kezemmel.

Most nem hibázhatok. A szívem a mellkasomon dörömbölt, ahogy mozgatni kezdtem a jobb kezem ujjait. A tárgylistám aljára pörgettem, kivettem valamit onnan, majd felszereltem az üres részre a felszerelés profilomon. Megnyitottam a képesség listát, és megváltoztattam a fegyverképességet.

Miután végeztem, megérintettem az OK gombot és bezártam az ablakot. Ellenőriztem a plusz súlyt a hátamon, majd felemeltem a kardom és elkiáltottam magam:

- Végeztem!!

Láttam, hogy Klein bekap még egy ütést, és csökken az életereje, ahogy hátrált. Normális esetben használhatna egy kristályt, hogy meggyógyítsa magát, de itt ez nem lehetséges. Most Asuna harcolt a démon ellen és ezalatt a pár másodperc alatt az életereje már a fél jelző alá csökkent és sárgára váltott.

Miután hallotta a szavaim, Asuna bólintott majd bevitt még egy rövid csapást mielőtt végrehajtott volna egy szúró támadást.

- Jáááá!

Egy fehér fénycsík repült a levegőbe, majd eltalálta A Ragyogószemű kardját, szikrák repültek mindenfelé. Ahogy egy hangos zaj felhangzott, Asuna és a démon közti táv nőni kezdett.

- Váltás!!

Nem szalasztottam el a lehetőséget és egyenesen az ellenségre támadtam. A démon gyorsan magához tért a rövid kábulatából, és magasra emelte a kardját. A jobbomban tartott kardal blokkoltam a támadását. Majd a bal kezem elérte a hátam és megragadtam az új kard markolatát. Kihúztam és egyenesen odavágtam. A démon HP-ja jelentősen csökkent, ahogy megszerezte az első tiszta vágást.

- Kvááá! - ordított dühösen a démon, és megpróbálkozott még egy lefelé irányuló vágással. Ezúttal keresztbe tett kardokkal teljesen blokkolni tudtam. Ahogy egyensúlyát vesztette, úgy döntöttem kitörök a védekező pocizómból, és elindítottam egy kombinált támadást.

A jobb kardom vízszintesen vágott a démon közepe felé. A bal szorosan követte egy függőleges vágással. Jobb, bal, majd megint jobb. Úgy vagdostam a kardokkal, mintha az idegeim épp túlterhelődnének. Fémes csendülés hallatszott egyik a másik után, és fehér fény lobbant a levegőben.

Ez volt azaz extra képesség, amit rejtegettem, a „Dupla Kard”, és a technika, amit használtam egy magas osztályú kardképesség a „Starburst Stream”, egy tizenhat ütéses támadás.

- Áááá!!

Ügyet sem vetve pár ütésre, amit a démon kardja blokkolt, kiáltozva tovább aprítottam a kardokkal. A látásom beszűkült, csak a démont láttam. Bár a démon kardja még mindig gyakran eltalált, a csapásait mégis úgy éreztem, minta egy távoli világban történnének. Az adrenalin elöntötte a testem, az agyhullámaim megugrottak minden alkalommal, mikor a kardom talált.

Gyorsabban, gyorsabban. A vágásaim ritmusa már meghaladta a normális sebesség kétszeresét, de még mindig lassúnak éreztem a felfokozott érzékszerveimmel. Olyan ütemben folytattam tovább a támadást, hogy az már - már túllépte a rendszer képességeit.

- ...Ááááááááááá!! - ezzel a kiáltással útjára indítottam az utolsó 16 ütést, amivel A Ragyogószemű mellkasát céloztam.

- Kkaaaaaaahh!!

Mikor újra felfogtam a környezetem, észrevettem, hogy nem csak én ordítok. A hatalmas démon is ordított, a fejét a plafon felé fordítva a szájából és az orrából masszív levegő tört elő.

Majd a teste megfagyott, és amint ezt észrevettem...

A Ragyogószemű számtalan kék darabra esett szét. Kék fény darabjai hullottak a szobában.

Vége...?

A harc utóhatásától kábultnak éreztem magam. Megszokásból meglendítettem mindkét kardom mielőtt egyszerre a hüvelyükbe tettem volna őket, amik keresztben lógtak a hátamon. Hirtelen ránéztem az életerőmre. Csak pár pontnyi vörös vonal maradt. Ahogy a HP-t bámultam, hirtelen úgy érzetem, hogy kiszáll a testemből az erő, és egy hang nélkül a padlóra rogytam.

A látásom elhomályosodott.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 10. fejezet|10. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 12. fejezet|12. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 9. fejezet

2017-01-03T12:20:14Z

Hesiris: /*Elírás*/

===9. fejezet===
Több mint egy éve már, hogy a Vér Lovagjai az első számú klán.

Azóta a klán vezére, az „Élő Legenda”, és az alvezér, Asuna, a „Villám”, úgy híresültek el, mint a két legjobb harcos Aincradban. Most lehetőségem adódott figyelni Asunát, aki már befejezte azoknak a képességeinek a fejlesztését, amikre egy vívónak szüksége van, most egy normál szörny ellen harcolt.

Jelenleg egy harc közepén vagyunk és az ellenség egy csontváz kardforgató, a „Démoni Szolga”. Két méter magas, kísérteties kék fény veszi körül, és egy hatalmas egyenes kardot tartott a jobb kezében és kerek fém pajzsot a baljában. Természetesen nem volt egyetlen izma sem, ennek ellenére az erő pontja nagyon magas volt, ez tette nehézzé a harcot ellene.

De Asuna esélyt se adott neki.

- Hrrrrgrrrr!

Ezzel a furcsa hanggal a csontváz jó párszor meglendítette a kardját, kék fénycsíkot hagyva a nyomában. Ez egy négyütéses képesség: a „Vertical Square”. Ahogy aggódva figyeltem pár lépésről, Asuna balra majd jobbra lépett, elegánsan kikerülve az összes vágást.

Még ha ez egy 2-az-1 elleni helyzet is, akkor sem tudunk mindketten egyszerre harcolni, mikor egy teljesen felfegyverzett ellenséggel nézünk szembe. Ez nem a rendszer hibája, csak mikor két ember túl közel kerül egymáshoz egy harcban, ahol kardok lendülnek ide-oda olyan sebességgel, amit a szem nem tud követni, nos, ez mindennél nagyobb akadállyá válik. Tehát mikor csapatban küzdünk, egy képességet használunk, a „váltás”- t, ami szükséges a magas szintű csapatmunkához.

A teljes vágás után az utolsó csapás is célt tévesztett a négyből és a Démoni Szolga kissé kibillent egyensúlyából. Asuna nem szalasztotta el a lehetőséget és átment egyenesen ellentámadásba.

Az ezüst vívókard szúrásai egymás után találtak, mindegyik látványos nyomot hagyva, és a csontváz életereje lecsökkent. Egyenként a csapások nem okoztak nagy sérülést, de az ütések száma elsöprő volt.

Három rövid lökésből álló ütéstől a csontváz páncélja kissé felcsúszott, és Asuna stílust váltott, hogy kétszer megvághassa a csontváz lábát. Majd a kard hegye vakító fehéren felragyogott, és bevitt két erős szúrást fent és lent.

Ez egy 8 ütéses kombináció volt. Nagy valószínűséggel a „Star Splash” nevű magas szintű kardképesség volt. Ilyen pontossággal csapást mérni a csontvázra ezzel a vékony pengével, ami általában hatástalan az ilyen ellenfelekkel szemben, egy hihetetlen képesség megjelenése.

Az erő, ami 30%-ot vett le a csontváz életerejéből, szintén elképesztő, de én elvesztem a játékos eleganciájában. Biztos ez jelenti a kard táncot.

Asuna rám kiáltott, mintha hátul is lenne szeme, én meg csak némán álltam ott.

- Kirito-kun, váltás!

- Oo-ké!

Gyorsan felemeltem a kardom, ugyanabban a pillanatban Asuna bevitt egy erős döfést.

A csontváz kivédte a csapást a baljában tartott pajzsával és fényes szikrák pattantak a levegőbe. De ez volt a vért hatás. Az ellenség megállt egy pillanatra miután hárította az erős támadást, így nem tudott azonnal visszatámadni.

Természetesen Asuna is megdermedt miután blokkolták a támadását, de a „rés” a fontos.

Azonnal támadtam egy robbanó típusú képességgel. Direkt töréspontot előidézni egy harc kellős közepén, és helyet cserélni egy csapattárssal, ezt hívjuk „váltás”-nak.

Miután megbizonyosodtam, hogy Asuna hatókörön kívülre ment, hevesen támadni kezdtem az ellent. Hacsak nem vagy olyan mesteri, mint ő, akkor a szokásos vagdalkozó támadás a leghatásosabb az ilyen ellenfelekkel szemben, mint a Démoni Szolga, és sokkal több „rést” eredményez. Ebben az esetben egy zúzófegyver lenne a legjobb, például a buzogány. De nekem nincs, és valószínűleg Asunának sincs ilyen zúzó típusú képessége.

A „Vertical Square”, amit a támadásra használtam, mind a négy ütése sok HP-t vett le tőle. A csontváz lassan reagált. Ez azért van, mert a szörnyek M.I.- jébe bele van építve egy pillanatnyi késleltetés mielőtt reagálna, mikor hirtelen megváltozik a támadó stílusa. Tegnap sok időmbe és erőfeszítésembe került, hogy ezt előidézzem a Gyíkembernél, de ha van egy csapattársad, akkor csak egy váltásra van szükséged. Ez a legnagyobb előnye a csapatmunkának.

Hárítottam a támadást és egy fontos képességet kezdtem használni, hogy befejezzem a harcot. Bevittem egy erős lefelé irányuló csapást jobboldalon, majd megcsavartam a csuklóm és visszavágtam ugyanazon a vonalon, amin az előbb lefelé mentem, olyan mozdulatot hajtva végre ezzel, mintha golfoznék. Minden alkalommal, mikor a kard hozzáütődött az ellenség testéhez, ami csak csontokból állt, az ütés hangja hallatszott, és narancssárga fény áradt ki.

A csontváz felemelte a pajzsát, hogy blokkolja a csapást, amiről azt hitte felülről fog érkezni, de keresztülhúztam a számításait, és meglöktem a bal vállammal. Majd egy függőleges vágást küldtem a tántorgó csontváz felé, majd szünet nélkül újra meglöktem, ezúttal a jobb vállammal. Ez egy olyan képesség, ami megoldja és kezeli az erős támadások egymásba kapcsolását és kombinálását: a „Meteor Break”. Nem nagy dolog, de ez olyan képesség, ami elengedhetetlen a puszta-kezes képességekhez, ahogy az egykezes kard képességekhez is.

Az ellenség életpontjai a túl nagy ütés miatt, amit a támadásokból szedett be, már a piros zónában voltak. Minden erőmet beleadtam a hétütéses kombináció végső vízszintes, balról induló vágásába. A kard egyenesen a csontváz nyaka felé száguldott, fényes ívet rajzolt a levegőbe. A csont egy pattanó hang kíséretében eltört, és míg a koponya felrepült a levegőbe, a test a földre zuhant, mint egy báb, aminek elvágták az összes zsinórját.

- Győztünk!!!

Asuna megveregette a hátam, ahol már ott pihent a kard.

Félretoltuk a tárgy szétosztást és újra sétálni kezdtünk.

Mostanáig harcoltunk a szörnyekkel, eddig négy alkalommal, de szinte sérülés nélkül jutottunk át rajtuk. Míg Asuna stílusa rövid szúrásokból állt, addig az enyém nagy képességek összekapcsolásából, ez megzavarta a szörnyek M.I.- jét – csak az érzékelő algoritmusokat, nem a CPU feldolgozó képességét – és ezzel lehetőséget adva arra, hogy jól összepárosítsuk képességeinket. Valószínűleg nincs sok különbség a szintjeink közt.

Óvatosan haladtunk a pillérek szegélyezte pazar folyosón. Esélytelen, hogy a felderítő képességem mellett rajtunk üssenek, de a lépteink vízhangja zavart. Nem volt fényforrás a labirintusban, de a környezet egy gyenge, misztikus izzást bocsájtott ki magából, így elég jól láttunk.

Óvatosan vizsgálgattam a folyosót, ami visszatükrözte a lágy kék fényt.

A labirintus lejjebb vöröses-barna mészkőből készült. De ahogy feljebb jöttünk benne, a környezetünk ismeretlen kőből készült, ami egy már-már ragadós, kék fényt árasztott. A pillérekbe megkapó, de kísérteties képek voltak vésve, és sekély víz rohant a lábunk közt, beborítva a padlót. Azt lehet mondani, hogy összességében az atmoszféra „nehezebb lett”. Nem sok fehér folt volt már a térképen. Ha helyes a sejtésem, az előttünk lévő terület valószínűleg...

A folyosó végén egy kétszárnyú szürkés-kék ajtó fogadott minket. A faragványok az ajtón hasonlóak voltak a pilléreken lévőkhöz. Még ha az egész világ kizárólag csak adatból áll is, ezekből az ajtókból akkor is egy megmagyarázhatatlan aura áradt.

- Ez az...?

- Valószínűleg... Ez a vezér terme.

Asuna szorosan markolta a kabátom ujját.

- Mit tegyünk...? Nem lesz baj, ha csak egy pillantást vetünk rá, igaz?

A bátor szavak ellenére a hangjában aggódás hallatszott. Még ha egy csúcskategóriás kardforgató volt is, úgy tűnik ezt ő is ijesztőnek találja. Igaz, ez várható volt. Engem is megrémített.

- Rendben, készítsünk elő egy-egy teleportációs kristályt, csak a biztonság kedvéért.

- Jó.

Asuna bólintott, és egy kék kristályt vett elő a zsebéből. Én is előkészítettem egyet.

- Készen állsz? Kinyitom...

Míg Asuna erősen szorította a jobb karom, én megérintettem a vasajtót a bal kezemmel, amiben a kristályt fogtam. Ha ez most a valóság lenne, a tenyerem izzadságban úszna.

Ahogy lassan egyre nagyobb erővel toltam az ajtót, ami legalább kétszer magasabb volt, mint én, az meglepően könnyen kinyílt. Miután megmozdult, a két szárny olyan gyorsan szétnyílt, hogy az kissé megzavart minket. Asunával együtt visszatartottam a lélegzetem, majd a hatalmas ajtó egy utolsó reccsenéssel megállt, feltárva ellőttünk, hogy mi van odabent.

… Vagy legalábbis azt hittük; teljes sötétség fogadott minket. A fény, ami elárasztotta a folyosót nem érte el a szoba végét. A sűrű hideg sötétség nem mutatott semmit, akárhogy is meresztettük a szemünket.

- …

Alighogy kinyitottam a szám, két kékes-fehér láng lobbant fel kissé beljebb, majd még kettő és aztán még egy pár.

„Huss”... ezzel a folyamatos hanggal kísérve egy szempillantás alatt készen állt a szoba közepe felé vezető út. A végén, egy nagy tűzoszlop lángolt fel, és az egész téglalap alakú szobát kék fény töltötte el. Nagyon tágas volt. Úgy tűnik az egész fehér folt a térképen ez az egy szoba volt.

Asuna belém karolt, mintha az idegesség sakkban tartaná, de nem volt elég hely a fejemben, hogy élvezhessem ezt az érzést. Ennek oka a tűzoszlop mögött megjelenő hatalmas alak.

[[Image:Sword Art Online Vol 01 - 145.jpg|thumb]]

Az óriási testen domborultak az izmok. A bőre sötétkék volt, és a vastag mellvért felett ülő fej nem emberé volt, hanem inkább egy hegyi kecskéé.

Két hajlított szarv állt ki a feje két oldalán. A szemeivel, amik szintén fényes kékben izzottak, ránk nézett. Az alsó testét tengerészkék szőr borította, és - bár ez nem látszott tisztán a tűz miatt - de úgy tűnik, hogy az is állati volt. Egyszóval, és a szó minden értelmében, ez egy démon.

Elég nagy távolság volt a bejárat és a terem közepe közt ahol az állt. Ennek ellenére a küszöbre fagytunk, egyetlen izmunk sem mozdult. Minden szörny közül, amikkel idáig találkoztunk, ez az első, ami démoni kinézetű volt. Ez olyasmi volt, amiért nem bírok elég hálát rebegni a temérdek RPG - nek amivel eddig játszottam. De most, hogy ezt láttam, nem tudtam visszatartani a félelmet, ami kitörni készült a testemből.

Hezitálva ráfókuszáltam, és elolvastam a szavakat, amik megjelentek: „A Ragyogószemű”. Kétséget kizáróan ez a szint vezére. Az „A” a neve előtt is ezt bizonyítja. Ragyogószemű – a szemek, amik ragyogtak.

Amint elolvastam ezt messziről, a kék démon hirtelen rázni kezdte a hosszú pallosát és üvöltött. A kék tűz hevesen megremegett, és vibráció futott végig a padlón. Tüzes lélegzet robbant ki az orrából és a szájából, ahogy felemelte a pallosát. Aztán a kék démon hihetetlen sebességgel egyenesen felénk támadt – ezzel megremegtetve a talajt – anélkül, hogy időt hagyott volna a gondolkozásra.

- Ááááááááá!

- Kyaaaaaaaa!

Kiabálni kezdtünk és ugyanakkor 180°-os fordulatot téve olyan gyorsan futottunk el, ahogy a lábunk bírta. Tudtuk, hogy elméletileg a vezér nem tud kijönni a terméből, de egyszerűen nem tudtunk ott maradni. Az ügyesség pontjainkra bízva magunkat, amit mostanáig fejlesztettünk, szélsebesen futottunk végig a folyosón.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 8. fejezet|8. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 10. fejezet|10. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 8. fejezet

2017-01-03T12:19:13Z

Hesiris: /*Lábjegyzet linkké alakítva*/

===8. fejezet===
A levegő meleg volt az erdőn áthaladó ösvény mentén. Olyan volt mintha a tegnapesti sötét hangulat csak egy illúzió lett volna. A reggeli fény átragyogott a sűrűn, arany pilléreket alkotva, amin pillangók repkedtek át. Sajnos ezek csak vizuális effektek, tehát egyet sem kaphatsz el, még ha vadászni is kezdenél rájuk.

Ahogy átvágott a gyér aljnövényzeten, Asuna incselkedően megszólalt.

- Mindig ugyanazt viseled.

Ááá.

Lenéztem a testemre: laza fekete bőrkabát, nadrág és póló ugyanabban a színben. Gyakorlatilag nem volt fém páncél felszerelésem.

- És akkor mi van? Ha már van elég pénzed ruhára, akkor jobb, ha azt inkább ennivalóra költöd...

- Praktikus okból viselsz feketét? Vagy ez csak karakter jellemző?

- És mi van veled? Te meg állandóan azt a fehér és piros dolgot viseled...

Amíg beszéltem, megszokásból elkezdtem felderíteni a területet, nem is gondolkodva ezen. Nem volt szörny a környéken. De...

- Nem tudok ezzel mit tenni. Ez a klán egyen... huh? Miért?

- Várj...

Felemeltem a jobb kezem és megállítottam Asunát. Volt egy játékos az ellenőrzött terület határán. Ahogy a mögöttem lévő területre fókuszáltam rengeteg zöld kurzor jelent meg, mutatva, hogy sok játékos van ott.

Nem valószínű, hogy banditák csoportja lenne. A banditák midig náluk gyengébb játékosokat támadnak meg, tehát nagyon ritkán látni őket a frontvonalon, ahol a legerősebb játékosok vannak. Még fontosabb, hogy azoknak akik bűnt követnek el, a kurzoruk narancssárgára vált, és nem lesz zöld egy jó ideig. Ami aggasztott, az a számuk.

Előhívtam a térképet a főmenüből, és bemutató módba kapcsoltam, hogy Asuna is láthassa. A környék térképe megerősítette a felderítésemet és mutatta a zöld kurzorokat. Tizenkettő volt.

- Ez sok...

Bólintottam Asuna szavaira. Általában mikor túl sok tag van egy csapatban, akkor sokkal nehezebbé válik csoportként harcolni, tehát öt vagy hat a megszokott szám.

- Nézd azt a méretet.

A csoportnyi fény gyorsan közeledett felénk két rendezett sorban menetelve. Ilyen előfordulhat egy veszélyes útvesztőben, de elég ritkán látni ilyen nagy egységes csoportot a mezőn.

Ha láthatnánk a szintjüket, akkor talán ki tudnánk találni mire készülnek, de a játékosok még a másik nevét sem láthatják az első alkalommal. Ez egy alaprendszer, amit azért vezettek be, hogy megelőzzék a PK<ref>PK: (Player kill) játékos gyilkolás</ref>-t - a játékos gyilkolást - de nekünk nem hagy más választást, mint hogy a felszerelésből tippeljük meg a közeledők szintjét.

Bezártam a térképet és Asunára néztem.

- Meg kéne néznünk őket. Bújjunk el a fák mögött míg elmennek.

- Ja, igazad van.

Asuna feszült arckifejezéssel bólintott. Felkapaszkodtunk egy kis dombra, és elbújtunk a bokrok mögé, amik körülbelül olyan magasak voltak, mint mi. Ez jó hely volt ahhoz, hogy megfigyelhessük az elhaladó csoportot.

- Á...

Asuna hirtelen a ruháira nézett. A piros és fehér egyenruha könnyen észrevehető volt a zöld növények közt.

- Mit tegyek? Nincs más felszerelésem...

A pontok már nagyon közel voltak. Épp látótávba értek.
[[Image:Sword Art Online Vol 01 - 132.jpg|thumb]]

- Elnézést kérek.

Kinyitottam a kabátom és ráborítottam Asunára is. Asuna rám nézett majd engedte, hogy betakarjam. A kabát nem csak jól nézett ki, de nagy rejtőzködő bónuszt is adott. Ezzel együtt elég nehéz volt minket észrevenni magas felderítő képesség nélkül.

- Nos, nem csak jól néz ki, hanem hasznos is, igaz?

- Nem tudom! Sss, itt vannak!

Asuna suttogott és az ajkára tette ujját. Összehúzódtam, a füleimet lépések hangja érte el.

Végül megláttuk az ösvényen közeledő csoportot.

Harcosok voltak. Mindegyikük ugyanazt a fekete fémpáncélt és zöld harci ruházatot viselte. A felszerelésük praktikus dizájnú volt, kivéve a pajzsukon lévő feltűnő képet egy kastélyról.

Az első hatnak egykezes kardja, a hátsó hatnak alabárdja volt. Mindannyiuk sisakrostélya lenn volt, így nem láthattuk az arckifejezésüket. Ahogy néztük a tizenkét játékost, akik tökéletes rendben meneteltek, azon kezdtem gondolkozni, hogy ez egy csoport NPC.

Már biztos voltam benne. Ők a hatalmas csoport tagjai, aminek az első szint városában van a főhadiszállása: „A Sereg”. Éreztem, hogy Asuna visszatartja a lélegzetét.

Nem voltak ellenségei a normális játékosoknak. Igazság szerint, ők voltak azok, akik a legtöbb erőfeszítést tették a bűnözés megállítására a mezőn.

De az eljárásuk kissé durva, és azt tartják, hogy előbb támadd meg a narancssárga játékosokat - akiket a kurzoruk színe miatt hívnak így - ahogy meglátod őket, és csak utána kérdezz. Aztán elveszik a narancssárga játékosok felszerelését, és bebörtönözik őket a Fekete Vas Palota tömlöceibe. Azt pletykálják, hogy „A Sereg” elég ijesztően bánik azokkal akik nem adták meg magukat és nem sikerült elmenekülniük.

Az is ismert róluk hogy hatalmas csapatokban utaznak és az összes vadászmező fölött átveszik az irányítást, közismerté vált a játékosok közt hogy „Nem kéne A Sereg közelébe menni” Nos, általában az 50. szint alatt tevékenykednek, erősítik a csoportjukat és fenntartják a rendet, szóval ritkán látni őket a frontvonalon.

Ahogy csendben néztük, a tizenkét erősen felfegyverzett harcos csörgő hang kíséretében, amit páncéljuk és csizmájuk adott ki, eltűnt az erdőben.

Tekintve hogy minden játékos, aki meg tudta szerezni a szoftvert, úgyis mondhatjuk, hogy mindenki, aki csapdába esett az SAO belsejében, mind játékmániás volt, akik olyan faj voltak, hogy nem igazán foglalkoztak a világ „Szabályaival”. Ennek ellenére tény, hogy ezek a játékosok szabályos rendben mozogtak, ez elképesztő. Ők lehettek „A Sereg” legerősebb egysége.

Miután megbizonyosodtunk arról a térképen, hogy hatótávon kívülre értek, Asuna megkönnyebbülten felsóhajtott.

- A pletykák igazak...

Visszasuttogtam Asunának, a kabátom még mindig rajta volt.

- Pletykák?

- Ja. Hallottam a klángyűlésen, hogy „A Sereg” változtatott a hozzáállásán és kezd megjelenni magasabb szinteken. Egykor olyan csoport voltak, akik próbálták kitisztítani a játékot, ugye? De azután a veszteség után, amit a 25. szint vezére elleni csatában szereztek, a csoport megerősítésére koncentráltak, és visszavonultak a frontvonalról. Szóval ahelyett, hogy óriási számban a labirintusba vonulnának hatalmas kavarodást okozva ezzel, úgy döntöttek, hogy kisebb, elit egységeket küldenek, próbálva mutatni, hogy igyekeznek kitisztítani a játékot. A jelentés szerint nemsokára megjelenhet az első egység.

- Tehát reklámozni akarják a képességeiket. De rendben van az, hogy csak úgy betámadnak egy felfedezetlen területre? Ránézésre magas a szintjük, de...

- Talán... meg akarnak ütközni a vezérrel...

Minden labirintusban egy vezér őrzi a következő szintre vezető lépcsőt. Ezek nem regenerálódnak újra, és nagyon erősek, de a hírnév és népszerűség, amit legyőzésükkel szerezni lehet, hatalmas. Nagyon hatásos reklám lenne.

Szóval összeszedték azokat az embereket? De ez hülyeség. Senki sem látta még a 74. szint vezérét. Általában felderítő csoportokat szoktunk küldeni, hogy felmérjük a vezér erejét, és harci szokásait.

- Nos, igen, mikor a klánok együttműködve hívják ki a vezéreket. Talán ők is ezt teszik...?

- Nem tudom... Ők is tudhatnák, hogy így felvonulni a vezér ellen értelmetlen. Aggódnunk kéne. Remélem nem találkozunk velük itt.

Felálltam, és csalódott voltam, hogy el kell engednem Asunát. Megborzongott amikor ő is kibújt.

- Már majdnem tél van... Nekem is vennem kéne egy kabátot. Melyik boltban vetted ezt?

- Hmm... Azt hiszem, egy játékos bolt volt Algade nyugati részén.

- Akkor vigyél el oda, miután végeztünk a felderítéssel.

Ezt mondva Asuna könnyedén leugrott az ösvényre. Követtem. A rendszernek köszönhetően, nem volt probléma számomra ilyen magasságból leugrani.

A nap már magasan járt. Asunával gyorsan folytattuk utunk, miközben odafigyeltünk a környezetünkre.

Szerencsésen kiértünk az erdőből anélkül, hogy egyetlen szörnnyel is találkoztunk volna, és egy kék virágokkal borított rét jelent meg előttünk. Az ösvény egyenesen keresztülvágott a réten, és a büszkén álló Labirintusnál ért véget.

Valahol a torony magasabb részén van egy hatalmas terem és egy vezér, ami a következő szintre vezető lépcsőt őrzi, jelen esetben a 75. szintre vezet. Ha a vezért legyőzik és valaki eléri a következő szint lakóterületét és aktiválódik a teleport kapu, akkor ez a szint kitisztítottnak számít.

A „Város Megnyitását” hatalmas tömeg fogja ünnepelni, akik az alsóbb szintekről jönnek, hogy megnézzék az új várost, és az egész terület megtelik élettel, mintha fesztivál lenne. Jelenleg kilenc napja, hogy az emberek nekikezdtek aktívan felderíteni a 74. szintet. Lassan ideje, hogy valaki felfedezze a vezért.

A hengeres alakú torony vörösesbarna mészkőből épült. Asunával mindketten rengetegszer jártunk már itt, de még mindig félelmetes a roppant mérete miatt. Ekkora méret csak százszor fordul elő Aincradban. Reménytelen kívánság, de titokban szeretném látni kívülről ezt a kolosszális lebegő kastélyt.

Nem láttuk „A Sereg” egységét. Valószínűleg már bementek. A bejárathoz sétáltunk öntudatlanul is gyorsítva lépteinket.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 7. fejezet|7. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 9. fejezet|9. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 6. fejezet

2017-01-03T12:17:11Z

Hesiris: /* 6. fejezet */

===6. fejezet===
Salemburg egy gyönyörű Kastély-város, ami a 61. szinten terül el.

Nem nagy, de a város és a kastély is, aminek központjában csendes tornyok álltak, pompás fehér gránitból épült, az egész elüt a környező zöld domboktól. Csak pár bolt volt a piacon, sok játékos szeretett volna itt élni. De a házak őrülten drágák – háromszor annyiba kerül itt egy, mint Algadeben – szinte lehetetlen venni egyet, hacsak nem vagy magas szintű.

Mikor Asunával megérkeztem, a nap már majdnem lement, és az utolsó sugarak sötétvörösben játszottak az utcákon.

A 61. szint nagy részét egy tó foglalta el, Salemburg a tó közepén fekvő szigeten állt, a lenyugvó nap tükröződött a vízen, az egész úgy nézett ki, mint egy festmény.

Áhítattal néztem a várost, elakadt a lélegzetem a szépségtől, ahogy kék és vörös színben ragyogott a hatalmas tóval körülvéve. A Nerve Gear számára nem nehéz ilyen fényeffekteket készíteni az új generációs, gyémántból készült CPU<ref>CPU: (Central Processing Unit) központi feldolgozó egység, más néven a processzor; a számítógép „agya”</ref>-k segítségével.

A teleportkapu a kastéllyal szemben fekvő téren állt, a főutca, ami északi irányba vezetett, átvágott a városon utcalámpákkal szegélyezve. A boltok és a házak szép rendben álltak az utak szélén, és még a NPC-k is, akik fel-le sétáltak, jól öltözöttek voltak. Széttártam karjaim és mély levegőt vettem, még a levegő illata is más volt, mint Algadeben.

- Hm. Nagy és csak pár ember van itt. Tetszik ez a tágas hely.

- Akkor mért nem költözöl ide?

- Nincs elég pénzem ehhez – válaszoltam egy vállrándítással, majd hezitálva rákérdeztem.

- Biztos, hogy minden rendben lesz? Ott...

Mintha csak kitalálta volna, mit is akarok mondani, Asuna a föld felé fordította a fejét, és csizmájának hegyével koppantott egyet a földön.

- Igaz, hogy párszor történt néhány rossz dolog mikor egyedül voltam, de testőröket kijelölni mellém kissé túlzás, nem igaz? Mondtam is, hogy nem kell, de... a klántagok azt mondták ez a klánpolitika.

Halkan folytatta.

- A múltban csak egy kis klán voltunk, ahova a vezér személyesen hívott meg mindenkit. De mióta a létszámunk megnőtt, elkezdett változni... Aztán mikor minket kezdtek a legjobb klánnak hívni, valami furcsa lett.

Abbahagyta és megfordult. Valami a szemében azt sugallta, hogy rám akar támaszkodni, a lélegzetem ösztönösen megakadt.

Valamit mondanom kéne. De mit mondhat egy olyan önző szóló játékos, mint én? Ezért csak hallgattam.

Asuna fordította el tekintetét először. Nézte a tavat, fürdött a lágy fényben, és megszólalt, - mintha meg akarna szabadulni a kellemetlen témától.

- Nos, nem nagy ügy, szóval ne aggódj miatta! Siessünk, mert ránk fog sötétedni.

Asuna elindult, követtem. Sok játékos mellett mentünk el, de senki sem bámulta meg őt.

Csak pár napot voltam itt még akkor, amikor itt húzódott a frontvonal, szóval nem igazán néztem körül rendesen. Ahogy az ízléses faragásokat nézegettem, amik a várost díszítették, a gondolat, hogy egy ilyen városban éljek egy ideig, mint ez, nem lenne rossz, tolakodott be az elmémbe. De megzaboláztam a gondolataimat és eldöntöttem, jobb, ha csak a látványt nézegetni járok ide.

Asuna háza kicsi, de csinos háromszintes bérlakás volt, ami a belvárostól keletre, gyalog pár percre volt. Természetesen most először járok itt. Most, hogy belegondolok, mindig csak a vezér harcok előtti megbeszélésen beszélgettünk, és még egy NPC étteremben se mentünk el együtt. Mikor mindezt végig gondoltam, megálltam az ajtóban, hirtelen feszülté váltam, és megkérdeztem.

- Biztos... renden van? Tudod...

- Mi? Én javasoltam ezt, és különbem is, máshol nem tudnánk megfőzni azt, szóval nincs választásunk.

Asuna elfordult és felment a lépcsőn. Döntöttem és követtem.

- B-bocsánat.

Hezitálva kinyitottam az ajtót, aztán csak álltam ott szótlanul.

Még soha nem láttam ilyen szépen berendezett otthont. A nagy, egybenyitott nappali/ebédlő és konyha világos színű bútorral volt berendezve és mohazöld huzat díszítette. Valószínűleg ez mind a legmagasabb minőségű, játékosok által készített tárgy volt.

De nem volt túl díszes, szóval nem érezhetted magad kényelmetlenül itt. Teljesen más volt, mint az én házam. Még jó, hogy nem hívtam meg magamhoz.

- Ő... mennyibe került ez? - a materialista kérdésem.

- Hm... A ház a bútorokkal, úgy 4000k? Nyugodtan ülj le, én megyek, átöltözök.

Könnyedén válaszolt majd eltűnt az egyik ajtó mögött. A „K” az ezer rövidítése. 4000K az négy millió Colt jelent. Gyakorlatilag a frontvonalon élek, képes lennék megtakarítani ennyit, ha megpróbálnám. De mindig elköltöm valami furcsa tárgyra, vagy egy kardra, amin megakad a szemem, szóval nem spóroltam soha. Megszidtam magam, ami nem jellemző rám, és belesüppedtem a szivacsos kanapéba.

Kis idő múlva Asuna megjelent teljesen átöltözve. Egyszerű fehér tunikát viselt térdig érő szoknyával. Azt mondtam átöltözik, de nincs arról szó, hogy levennél és felhúznál bármit is. Csak annyit kell tenned, hogy az állapot ablak figuráján babrálsz. De még így is van pár másodperc, amikor a játékos csak a fehérneműit viseli. Pár merész srácot kivéve a legtöbb játékos, különösen a lányok, nem öltöznek át mások előtt. Lehet, hogy a testünk csak egy rakat adat 3D-s megjelenítése, de ezek a gondolatok két év után a homályba merültek, és most a pillantásom lelkifurdalás nélkül végigsiklott Asuna csupasz kezein és lábain.

Asuna nem vette észre mi zajlik bennem, vetett felém egy éles pillantást, majd megszólalt.

- Azt tervezed, hogy ebben a cuccban maradsz?

Gyorsan megnyitottam a menüt és levettem a bőrköpenyt és a kardot. Mikor megvoltam ezzel, elővettem a „Ragu Nyúl húst”, ami egy agyag tálban volt, és letettem az asztalra.

- Tehát ez a legendás S osztályú alapanyag... És mit csináljak belőle?

- A szakácsra bízom.

- Ó? Akkor csináljunk belőle pörköltet. Ha már a „ragu” benne van a nevében.

Asuna átment a másik helyiségbe, követtem.

A konyha nagy volt, sok különféle eszközt láttam benne, a mellettem lévő sütő drágának tűnt. Asuna kétszer kattintott a sütő felszínén, beállította az időt a felugró ablakban, ami megjelent, majd levett egy fémedényt a polcról. Belerakta a húst, rakott hozzá pár fűszert, felöntötte vízzel mielőtt lefedte volna.

- Ha most tényleg főznék, akkor minden előkészítést meg kéne csinálnom. De a SAO-ban ez olyan egyszerű, hogy már unalmas.

Berakta az edényt a sütőbe, majd megnyomta a „Start” gombot a menün. Míg az visszaszámolt 300 másodpercről, Asuna elkezdett köreteket készíteni. Elképedve figyeltem mozdulatait, nem vétett egyetlen hibát sem a feladat végrehajtása, vagy akár a menüben lépkedés közben.

Öt perc múlva már mindketten a megterített asztal mellett ültünk egymással szemben. A barna pörkölt ínycsiklandozóan nézett ki előttem a tányérban. Az illata csábító volt, lassú gőz emelkedett ki belőle. Sima, gazdag szósz borította a húst, és a krémes fehér csíkok benne egyszerűen csodálatos volt.

Felemeltük a kanalunkat, még az is sok időnek tűnt, amíg kimondtuk, hogy „Köszönöm az ételt”. Aztán ettünk egy falatot a SAO-ban megtalálható legjobb ételből. Éreztem a meleget és az ízeket a számban, majd, mikor egy darab húst vettem a számba, a leve kifolyt belőle.

A SAO-ban az evéskor nem számítások és szimulációk adják az érzékelést, amit az étel elfogyasztása jelent. Helyette egy „Íz Reprodukciós Motor”-t használnak, amit az Argus és egy társprogramozó dizájner együtt készített.

Ebbe sok különböző étel ízét előre beleprogramozták, ezeket küldi ki ilyenkor, így a felhasználó úgy érzi, mintha tényleg megenne valamit. Eredetileg azoknak készült, akik diétáznak, vagy nem ehetnek bizonyos ételeket, ez hamis jeleket küld az agy azon részeibe, amik a meleget, az ízeket, és az illatokat érzékelik, így csapva be az agyat. Más szavakkal, az igazi testünk most nem eszik semmit, csak annyi történik, hogy a program stimulálja az agyunknak.

De ilyenekre gondolni most nem szabad. Minden kétséget kizárólag a legjobb ételt ettem, amit a bejelentkezés óta kóstoltam. Asuna és én szó nélkül kanalaztuk a pörköltet.

Végül kiürültek az edények – szó szerint, mintha a pörkölt nem is létezett volna – és otthagyva az üres tányért meg a fazekat, Asuna nagyot sóhajtott.

- Á... Örülök, hogy ezt is megélhettem...

Egyet értettem vele. Eltöltött az öröm, úgy éreztem, hogy hosszú idő óta most először elégítettem ki az egyik alapvető szükségletet. Különös illatú teát kortyolgattam. Vajon létezik ilyen ízű hús, mint amit most ettem, és ilyen tea a valóságban? Vagy mindez csak ember alkotta dolgok a rendszer manipulálásával létrehozva? Szórakozott voltam, hogy ilyen dolgokon gondolkozok.

Asuna velem szemben ült teás csészét tartva a két kezében, megtörte a csendet, ami a lakoma óta eltelt pár percben köztünk volt.

- Különös... Úgy érzem, mintha ebbe a világba születtem volna, és itt éltem volna le az életem.

- Én is. Vannak olyan napok mikor nem gondolok a másik világra. És nem csak én vagyok ezzel így... Manapság már nem sokan vannak, akik megszállottjai a kitisztításnak vagy a kijutásnak.

- Megtört az előrehaladásunk üteme. Már csak úgy 500 játékos lehet a frontvonalon. És nem csak a veszély miatt... Mindenki kezd hozzászokni ehhez a világhoz...

Csak bámultam Asuna gyönyörű arcát, a fény, ami a narancsszínű lámpából érkezett, megvilágította azt.

Az arcot, ami nem emberi. A sima bőr és a fényes haj, túl szép ehhez az élethez. De nekem ez az arc már nem egy 3D-s modellnek látszott többé. El tudtam fogadni, hogy ez az ami. Ha visszatérnék a valóságba és találkoznék egy valódi személlyel, akkor kicsit zavarban lennék.

Valóban vissza akarok térni... abba a világba?

Nem tudtam a választ erre a hirtelen jött gondolatra. Korán kelek és gyűjtöm a tapasztalati pontokat a labirintus feltérképezésével. De tényleg azért csinálom, hogy kijussak a játékból?

A múltban biztosan ezért csináltam. Minél előbb ki akartam jutni ebből a halálos játszmából, ahol még csak nem is sejthetted mikor halsz meg. De most, hogy már megszoktam a játékot...

- De én vissza akarok térni.

Asuna tiszta hangján mondta ezeket, mintha látta volna a bennem zajló vitát. Felemeltem a fejem.

Asuna rám mosolygott majd folytatta.

- Mert még sok dolog van, amit még nem tettem meg.

Készségesen bólintottam erre.

- Ja, feltételezem, a legjobb formánkat kell hoznunk. Nem tudnék azoknak a kézműveseknek a szemébe nézni, akik támogattak minket, ha feladnánk...

Ittam egy korty teát, mintha az elmoshatná a bennem zajló konfliktust. Még mindig messze van a kastély csúcsa. Talán még nem késő ezen gondolkozni.

Furcsa nyitottságot éreztem, ahogy Asunát nézve próbáltam szavakba önteni a hálám. Erre Asuna fogcsikorgatva intett egyet a kezével, majd megszólalt.

- N-N-Nem.

- M-Mi?

- Sok férfi játékos nézett már rám így, mikor szerelmet vallottak nekem.

- Mi...?

Kiábrándító, bár a harci képességeim mester szintűek, még soha sem tapasztaltam ezt, szóval csak kinyitottam a szám majd becsuktam anélkül, hogy bármit is mondtam volna.

Asuna rám nézett majd nevetni kezdett. Kissé féleszűnek tűnt így.

- Tehát senki sincs, aki közel állna hozzád?

- Mi a baj azzal? Különben is szóló játékos vagyok.

- Mivel egy MMORPG-vel játszol, kéne lennie pár barátodnak.

Asuna abbahagyta a mosolygást és úgy kérdezett, mintha a tanárom vagy a nővérem lenne.

- Nem gondolkoztál azon, hogy csatlakozz egy klánhoz?

- Eh...?

- Megértem, hogy nektek béta tesztelőknek nehéz a csapatokhoz alkalmazkodni, de...

Az arckifejezése megint komollyá vált.

-A 70. szint óta a szörnyek algoritmusa rendszertelenné vált.

Ezt én is éreztem. Talán a programozók tervezték úgy, hogy a CPU taktikáját nehezebb legyen kiismerni, vagy ez annak az eredménye, hogy a program magától tanult. Ha az utóbbi igaz, akkor ez egyre nehezebb lesz.

- Ha egyedül játszol nehezebb túlélni a nem várt helyzeteket. Nem lehet mindig megúszni. Biztonságosabb lenne, ha csapatban játszanál.

- Elég biztosítékot helyezek magam köré. Köszönöm a tanácsot, de... a klánok csak... és...

Jobb lett volna, ha itt befejezem, de helyette kérkedni kezdtem.

- A csapattagok általában több teherrel járnak számomra, mint amennyit segítenének.

- Ó, tényleg?

Egy villanás, egy ezüst csík szelte ketté a levegőt előttem, és mielőtt felfoghattam volna Asuna kése az orrom előtt állt. Ez a „Linear” volt, egy alap vívóképesség. Nos, azt mondtam, hogy alap, de Asuna ügyessége mindet felülmúló volt, a sebessége elképesztő. Igazság szerint nem is láttam a fegyver útvonalát.

Erőltetett mosollyal felemeltem a karjaimat a megadás jeleként.

- Oké te kivétel vagy.

- Hmm.

Elvette a kést az arcom elől, ráfonta az ujjait, majd olyat mondott, ami váratlan volt.

- Akkor csatlakozz hozzám. Mint a vezér elleni csapat feje megnézem, hogy tényleg olyan erős vagy, mint ahogy a pletykák mondják. Megmutatom neked, hogy én is elég jó vagyok. Különben is, a héten a szerencseszínem a fekete.

- Mi, mit mondasz!?

Majdnem hanyatt estem ettől a kijelentéstől és hevesen ellenérveket kerestem.

- Mi lesz a klánoddal, ha ezt csinálod!?

- Nincs nálunk szintlépési kvóta.

- Akkor, akkor mi lesz a testőreiddel?

- Lerázom őket.

Felemeltem a teás csészét, ezzel is nyerve egy kis időt, de az üres volt. Asuna önelégült képpel elvette tőlem, és teletöltötte a forró itallal.

Igazság szerint ez elég vonzó ajánlat volt. Minden srác olyan valakivel akart egy csapatban lenni, akit Aincrad legszebb nőjének lehet nevezni. De pont ezért azt kérdezem magamtól, hogy egy ilyen híres személy, mint Asuna, miért pont velem akar egy csapatban dolgozni.

Talán sajnált engem, mert olyan magányos szóló játékos vagyok? Olyat mondtam szinte öntudatlanul, ahogy ezek a negatív gondolatok töltöttek el, ami majdnem a végzetemet okozta.

-A frontvonal veszélyes.

Asuna kése megint felemelkedett és erősebb fényben ragyogott, mint azelőtt. Olyan gyorsan bólintottam, ahogy csak tudtam. Még mindig kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy miért pont engem választott azok közül, akik a játékot próbálják kitisztítani, de válaszoltam.

- O-Oké. Akkor... Várok rád a 74. szint kapujánál holnap reggel 9-kor.

Asuna egy magabiztos mosollyal válaszolt miközben leeresztette a kezét.

Nem tudtam mennyi ideig maradhatok egy nő házában anélkül, hogy az udvariatlanak számítana, ezért elköszöntem, ahogy végeztünk. Asuna kikísért a lépcsőig, kicsit megdöntötte a fejét, majd megszólalt.

- Nos... gondolom köszönettel tartozom a mai napért. Finom volt az étel.

- Á, nekem is, nekem is. Legközelebb is számítok rád... bár nem hiszem, hogy még egyszer a kezembe kerül ilyesmi.

- Ó, még az átlagos ételek is más ízűek, ha megfelelő a képességed szintje.

Asuna válaszolt mielőtt az ég felé fordította a fejét. Az ég teljesen sötét volt. Természetesen nem lehetett látni egyetlen csillagot se. A komor vas és kő 100 méter magasan a levegőben teljesen elzárta a kilátást. Felemeltem a fejem és motyogtam.

- Ez a helyzet, ez a világ, ez az amit Kayaba Akihiko akart...?

Egyikünk se tudott válaszolni erre a kérdésre, amivel félig magamra céloztam.

Kayaba, aki valahol elbújva figyelte ezt a világot, mit gondolhat? Ez a békés szituáció, ami a kezdés vérfoltos zavara után jött, ez vajon elégedettséggel vagy csalódottsággal tölti el? Ezt nem tudhatjuk.

Asuna csendben közelebb lépett hozzám, éreztem egy kis meleget a karomon. Csak képzelődtem, vagy a hűséges szimulátor okozta ezt?

2022. november 6.-án indult ez a halálos játék, és most október végéhez közeledünk 2024-ben. Ez idáig a majdnem két év alatt egyetlen üzenet sem jutott be kintről, semmi jele a segítségnek. Annyit tehetünk, hogy élünk, és megyünk tovább, lépésről lépésre, tovább a csúcsig.

Egy új nap kezdődött Aincradban, ahogy ezen gondolkoztam. Hová megyünk, vagy mi vár ránk a végén, ez mind csak egy hatalmas csokornyi dolog, amit még nem tudunk. Az út előttünk hosszú, a fény még gyenge. De van néhány jó dolog is.

Ahogy felnéztem a hatalmas vas égboltra, engedtem, hogy a fantáziám az ismeretlen világba szárnyaljon, amit még nem láttam.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 5. fejezet|5. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 7. fejezet|7. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 5. fejezet

2017-01-03T12:15:54Z

Hesiris: /*Egy elírás és lábjegyzet átalakítása */

===5. fejezet===
Miután végeztem a félelmetes ellenséggel, ami a „Labirintus Területen” portyázott a 74. szinten, visszafelé vettem utam, és megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor megláttam a bejárat felől áradó fényt.

Kiürítettem fejem, gyorsan végighaladtam a folyosón, és vettem egy mély lélegzetet a tiszta friss levegőből.

Előttem egy keskeny ösvény indult egy sűrű, magas erdő felé. Mögöttem a labirintus magasra nyúlt az égbe – egészen a következő szint aljáig, hogy pontosak legyünk.

A játék a kastély tetejének elérésén alapszik, ezért a labirintusok nem a föld alatt vannak, hanem tornyokban. Viszont az alapfelállás nem változott: szörnyek, amik erősebbek, mint a többi, amivel addig találkoztál a mezőkön, barangolnak bent, és a vezérszörny vár rád a legbelsőbb ponton.

Jelenleg a 74. szint labirintusának a 80%-a van felfedezve, vagy más szavakkal, ennyi lett idáig „feltérképezve”. Pár nap és valószínűleg meg lesz a vezér terme is, és nagyméretű csapat fog összeállni. Ebben még én, egy szóló játékos is részt vesz.

Mosolyognom kellett magamon, mert egyszerre voltam várakozással teli és frusztrált is, és lefelé kezdtem sétálni az ösvényen.

Jelenleg az otthonom Aincrad legnagyobb városában, „Algade”-ben volt, ami az 50. szinten terült el. Igaz, méretben a Kezdetek Városa volt a nagyobb, de az mostanra már teljes mértékben A Sereg irányítása alatt áll, szóval kissé kényelmetlen volt oda besétálni.

Amint átértem a sötétedő síkságon az erdő öreg fái tornyosodtak előttem. Ha még 30 percig sétálok, elérem a 74. szint „Lakóterületét” és a „Teleport Kapu” segítségével azonnal Algadebe juthatok.

Bármikor használhatnám az egyik azonnali teleportációs tárgyat is a leltárból, hogy visszatérjek Algadebe. De ez egy kicsit drága lenne, nem szívesen használnám, hacsak nincs vészhelyzet. Van még egy kis idő, amíg a nap teljesen eltűnik, szóval ellenálltam a kísértésnek, hogy a leggyorsabb módon térjek haza, és beléptem az erdőbe.

Aincrad minden szintjének széle általában nyitott az ég felé, eltekintve a támpillérektől. Az erdő vörösen izzott a réseken beáradó fénytől. A köd, ami a fénysugarak közt folyt, ragyogott, ahogy visszaverte a naplemente fényét. A madarak hangja, amit egész nap hallani lehetett, most nem volt sehol, míg a szél hangjai egyre erősebbnek tűntek.

Biztosan tudtam, bármelyik szörnyet le tudom győzni még félálomban is, amik itt megjelenhetnek, de a sötétséggel érkező félelmet nehéz elnyomni. Egy érzés, ami hasonló ahhoz, amit gyerekként éreztem, mikor hazafelé az iskolából eltévedtem, töltött el.

De nem volt bajom ezzel. Elfelejtettem ezt a primitív félelmet, mikor még a másik oldalon éltem. A magány érzése, ami akkor fog el, mikor a vadonban utazol és senki nincs körülötted – ezt hívhatod akár az RPG lényegének.

Miközben ezek a nosztalgikus emlékek töltöttek el, egy olyan hangot hallottam, amit azelőtt még sohasem.

Csak egyszer hangzott fel, olyan tisztán és magas hangon, mint a nádsípé. Megálltam és óvatosan keresgélni kezdtem abban az irányban, ahonnét a hang jött. Ha hallasz valamit, amit még soha nem tapasztaltál ebben a világban, akkor vagy szerencséd van, vagy pont ellenkezőleg.

Szóló játékosként felfejlesztettem az „Ellenség Keresése” képességemet. Ez a képesség segít elkerülni a csapdákat, és ha elég jártas vagy benne, akkor ez képessé tesz arra, hogy felfedezd a rejtőzködő szörnyeket is. Ennek segítségével most láthattam 10 méterrel beljebb, a sűrűben bujkáló szörnyet.

Nem volt nagy. Zöld szőre volt, aminek segítségével bele tudott olvadni a környezetébe, és a testénél is hosszabb füle volt. Ahogy ráösszpontosítottam, automatikusan a célpontommá vált és megjelent a feje felett egy sárga kurzor a nevével együtt.

Visszatartottam a lélegzetem, ahogy elolvastam a nevet: „Ragu Nyúl”. Elég ritka volt ahhoz, hogy a „szuper” jelzővel illessük.

Ez volt az első alkalom, hogy ilyet látok. A kövér nyúl, ami itt élt a sűrűben, nem volt erős, nem is adott sok tapasztalati pontot, de...

Kihúztam egy vékony dobótűt az övemből. A „Késdobó Képességem” nem volt magas. Egyszerűen kiválasztottam a képességfám egyik ágáról. Azt hallottam, hogy a Ragu Nyúl a leggyorsabb szörny azok közül, amiket ismerünk, szóval nem bízhattam abban, hogy a kardommal el tudom fogni.

Csak egy esélyem volt mielőtt az ellenfél észrevesz. Felemeltem a tűt, elmondtam magamban egy imát, és felvettem az „Egyszeri Lövés” pozícióját.

Bármennyire is volt alacsony a képességem, nagy kézügyességgel dobtam el a tűt, ami a mozgástól elmosódottan látszott. A tű megcsillant egyszer, majd eltűnt a fák közt. Amint támadtam, a kurzor, ami a Ragu Nyúl irányát mutatta, pirosra váltott, és egy HP csík jelent meg alatta.

Magas sikoly hallatszott abból az irányból, amerre a tűt dobtam. A HP csík megremegett, majd nullára csökkent. A széttörő objektumok hangja hallatszott.

Ökölbe szorítottam a bal kezem, és megnyitottam a menüt a jobbommal. A leltárba mentem gyorsan, még így is lassúnak tűntek kezem mozdulatai, és a lista tetején ott volt a legújabb megszerzett tárgy: „Ragu Nyúl hús”. Ritka tárgy volt, más játékosoknak akár százezer Colért is el lehet adni. Ez a pénz elég lenne ahhoz, hogy készíttessek a legjobb páncélból egy teljes szettel, és még maradna is. Az ok, amiért ilyen drága elég egyszerű, ez a legfinomabb étel alapanyag az összes közül, amik a játékban megtalálhatók.

Az evés az egyetlen öröm a SAO-ban, de az egyetlen, amit általában ehetsz az a leves és a kenyér, amiknek olyan az íze mintha egy európai vidéki tájról származna – nem mintha tudnám, de tény, hogy elég egyhangú. Az a néhány játékos, akik foglalkoztak a főzés képességük fejlesztésével még inkább megalapozták ezt miután úgy gondolták, lehetőséget adnak a többi játékosnak, hogy szélesebb választékból étkezzenek. De ezt nem könnyű megoldani, szóval a játékosok rendszerint rászorulnak az ízekre.

Természetesen én se vagyok kivétel, és nincs bajom a levessel és a teljes kiőrlésű kenyérrel, amit abban az NPC étteremben szoktam enni, amit gyakran látogatok. De időről időre muszáj ennem legalább egy falat ínycsiklandozó húst.

Míg a tárgy nevét bámultam, azon gondolkoztam, hogy mit is csináljak. Az esély arra, hogy megint a kezeim közé kerül egy ilyen hozzávaló elég kevés volt. Hogy őszinte legyek, meg szeretném enni. De minél magasabb rangú az alapanyag, annál nagyobb szintű képesség kell hozzá, hogy elkészítsük. Tehát találnom kell egy mesterszakácsot.

De nem ismertem egyet se. Na jó, ismertem párat, de megkeresni őket ilyesmiért kissé idegesítő lenne. És különben is eljött az idő arra, hogy vegyek egy új készlet felszerelést. Végül úgy döntöttem, hogy eladom.

Bezártam az ablakot, mielőtt még megbánnám, és ellenőriztem a környéket a képességemmel. Nincs sok esély arra, hogy banditák bukkanjanak fel a frontvonalon, de nem lehetsz elég óvatos, ha egy S-osztályú tárgy van a kezedben.

Megvehetek minden teleportációs eszközt, amit csak akarok, ha egyszer eladtam ezt, szóval úgy döntöttem, hogy minimalizálom a kockázatot, és a táskámban kezdtem kotorászni.

A dolog, amit kivettem egy kristály volt, alakja olyan, mint egy nyolcoldalú oszlop, és telt kék színben ragyogott. Az a pár mágikus tárgy ebben a világban, amikre a „Mágia” korlátozódik mind drágakő alakú volt. A kék az azonnali teleportáció, a rózsaszín a HP visszaállítás, a zöld a méreg ellenszere, és így tovább. Ezek mind olyan tárgyak, amik azonnali hatást eredményeznek, de elég költségesek. A legtöbb esetben az emberek inkább olcsóbb eszközöket használnak miután messze futottak a harctól, mint a lassú hatású italok.

Magamnak mondogatva, hogy ez kétséget kizáróan egy vészhelyzet, megfogtam a kék kristályt és felkiáltottam:

- Teleportálás! Algade!

Felhangzott a rengeteg csengő frissítő hangja és a kristály darabokra esett a kezemben. Ugyanebben a pillanatban a testemet kék fény vette körbe, és az erdő eltűnt a látóteremből mintha elolvadt volna. A fény felvillant, és mikor eltűnt véget ért a teleportáció. A zörgő levelek hangjának helyét átvette egy kovács kalapácsának hangja, és a város hangos zajai hatoltak fülembe.

Az a hely, ahol megjelentem, a „Teleport Kapu” Algade közepe volt.

Maga a kapu, ami egy kör alakú tér közepén állt, fémből készült, és öt méter magas volt. A levegő örvénylett benne, mintha délibáb lenne, és az emberek, akik teleportálnak, vagy akik most teleportáltak, jöttek és mentek.

Négy nagy út vezetett ki a térről a négy égtáj felé. Ezeken az utakon rengeteg kis bolt helyezkedett el. A játékosok, akik rövid időre menedéket kerestek a felfedezéssel teli napjuk után, az éttermek és a kocsmák előtt beszélgettek.

Ha valaki egy szóval akarná leírni Algadet, az a „rendetlen” szót használná.

Itt nincsenek olyan nagy utcák, mint a Kezdetek Városában, hanem sikátorok voltak mindenfelé. Olyan boltok is voltak, amikről nem lehetett megmondani, mit is árulnak, és olyan kocsmák, amikbe ha egyszer bemész, akkor soha többé nem jössz ki, legalábbis így néztek ki.

Igazság szerint, volt pár játékos, akik eltévedtek Algade sikátoraiban, és napokig bolyongtak, mire kijutottak. Én már majdnem egy éve élek itt, de a felére nem emlékszem. Az NPC-k is olyan furcsák itt, nehéz megállapítani melyik osztályba tartoznak, és azt gondolhatod, hogy azok a játékosok, akik ezt használják otthonukként, azok is mind furcsák.

De nekem tetszettek ezek az utcák. Nem lenne túlzás azt mondani, hogy csak akkor lelek békére, amikor egy csésze furcsa illatú teát kortyolgatok a sarki boltban, ahová gyakran járok. Az e mögött álló ok az a kissé szentimentális érzés, ami egy elektronikai áruházra emlékeztet, amit elég gyakran látogattam – nos igazából nem olyan gyakran, vagy legalábbis remélem, hogy nem.

Arra gondoltam, hogy elrendezem a tárgyat mielőtt hazamegyek, ezért egy bolt felé vettem az utam.

A nyugati úton haladva átvágtam a tömegen, és a bolthoz értem. A bolt belül olyan kicsi volt, hogy öt játékos is csak szorosan férne el benne, és szédületes kínálata volt: eszközök, fegyverek, és még ételalapanyagok is.

A bolt tulajdonosa épp serényen alkudozott.

Kétféleképp lehet tárgyakat eladni. Egyik lehetőség, hogy NPC-nek adsz el, egy rendszer vezérelte karakternek. Nincsen kockázat, nem fog átverni, de az árak mindig ugyanazok. Hogy megakadályozzák az inflációt, az eladási ár itt mindig alacsonyabb, mint az aktuális piaci érték.

A másik mód az, hogy egy másik játékossal kereskedsz. Ekkor el tudod adni a tárgyat magasabb áron, ha jól alkudozol, de találnod kell valakit, aki megveszi, és nem ritka a vita a játékosok közt, az üzlet megkötése után.

Épp ezért megjelentek a kereskedő játékosok, akik a tárgyak adás-vételére szakosodtak.

A kereskedők nem tudnának csak ebből megélni. Mint a kézműves osztályoknak, úgy nekik is a képességtárolóik felét a harccal össze nem függő képességekkel kell megtölteniük. De ez nem azt jelenti, hogy távol maradnának a mezőktől. A kereskedők a termékekért harcolnak, a kézművesek az alapanyagokért, és kevesebb idejük van erre, mint a harcosoknak. Így nehéz azt a felvidító érzést érezni, amit az ellenség legyőzése okoz.

Ezek miatt, akik ezeket az osztályokat választják, azok nagylelkűek, segítenek a frontvonalon küzdő játékosoknak. Titokban mélyen tiszteltem őket ezért.

Nos, tiszteltem őket, de az az igazság, hogy a velem szemben álló karakter messze volt az önfeláldozástól.

- Oké, ennyi! Huszonöt „Porgyík bőr” 500 Colért!

A bolt tulaja, Agil, megveregette vastag karjával a játékost, egy gyengének tűnő lándzsás hátát. Gyorsan megnyitotta a kereskedés ablakot, és beütötte az értéket a listába.

A lándzsás tűnődni látszott, de miután ránézett Agil arcára, ami ijesztő volt, mit egy tapasztalt harcosé – tény, hogy Agil egy pont olyan első rangú fejszés harcos volt, mint amilyen jó kereskedő – gyorsan berakta a tárgyakat a kereskedés listába, és megnyomta az OK gombot.

- Köszönöm! Jöjjön megint!

Agil még egyszer megveregette a lándzsás hátát, és szélesen vigyorgott. A Porgyík bőréből jó minőségű páncélt lehet készíteni. Szerintem 500 Col túl olcsó volt, akárhonnan is nézzük. De csendben maradtam és néztem, ahogy a lándzsás elmegy.Vedd ezt leckének, nem szabad teret hagyni az alkudozásnál.

- Hé, te még mindig szégyentelenül üzletelsz.

A kopasz óriás e hallatán felém fordult, és vigyorgott mikor meglátott.

- Szia, Kirito! A boltunk mottója Vegyél olcsón és adj el olcsón - mondta mind megbánás nélkül.

- Nos, nekem kissé gyanús ez az „adj el olcsón”, de nem számít. Én is eladni jöttem.

- Te rendes vagy, nem tudlak átverni. Akkor lássuk...

Agil kinyújtotta vastag rövid nyakát, és ránézett a kereskedés ablakra, amit felajánlottam.

A SAO avatárjai, amiket a szkennelés és a kalibráció hozott létre, mind a játékosok igazi testének másolatai. De akárhányszor Agilra nézek, mindig azt kérdezem magamtól, hogy lehet valakinek olyan teste, ami ennyire illik hozzá.

Testének mind a 180 centimétere izmos volt, és a feje úgy nézett ki, mintha egy birkózó gazembertől vette volna kölcsön. A hajstílusát, ami az egyike a pár megmaradt dolognak, amit testre szabhatsz, kopaszra állította. Az összhatás olyan ijesztő lett, mint egy barbár szörny.

Ennek ellenére elragadó arca volt, ami kisfiús volt, mikor mosolygott. A húszas éveinek a végén járt, de el nem tudtam képzelni mit csinál a való világban. Senkit nem kérdezünk a „másik oldalról”, ez íratlan szabály ebben a világban.

A két szem a vastag szemöldök alatt szélesre nyílt, mikor ránézett a kereskedés ablakra.

- Váó, egy S-osztályú tárgy. „Ragu Nyúl hús”, ez az első alkalom, hogy ilyet látok... De Kirito, te nem vagy pénzszűkében, igaz? Nem gondoltál arra, hogy megedd ezt?

- Persze, hogy gondoltam rá. Nem biztos, hogy még egyszer egy ilyen kerülne a kezeim közé... De elég nehéz lenne találni valakit, aki el tud készíteni ilyesmit...

Ebben a pillanatban valaki mögöttem megfogta a vállam.

- Kirito-kun.

Női hang volt. Nem sok női játékos ismeri a nevem. Igazság szerint, a helyzetet figyelembe véve, csak egy volt. Megragadtam a bal vállamon lévő kezet.

- Megvan a szakácsom – mondtam.

- M-Mi?

A kezével az enyémben, az illető meglepett arckifejezéssel dadogott.

A kis arc, amit hosszú egyenes gesztenyebarna haj egy-egy tincse keretezi, tojásformájú volt, és a két csillogó mogyoróbarna szeme káprázatos. Vékony testén piros és fehér lovagi harci egyenruhát viselt, és egy elegáns ezüst-fehér kétélű kardja volt a fehér bőrből készült tokjában.

A neve Asuna. Olyan híres, hogy majdnem mindenki ismeri a SAO-ban.

Sok oka volt ennek, de az első az, hogy ő az egyike a pár női játékosnak, és olyan arca volt, amihez fogható nincs.

Nehéz ilyet mondani ebben a világban, ahol mindenki a valós testét viseli, de a gyönyörű nő nagyon ritka jelenség itt. Meg tudod számolni az ujjaidon azokat a játékosokat, akik olyan szépek, mint Asuna.

A másik ok, amiért híres, azt a piros és fehér egyenruha okozza, ami a „Vér Lovagjai” kláné. A tagok csak KoB-nak nevezik a „Vér Lovagjai” angol kezdőbetűinek összeolvasásával, és úgy ismerik őket, mint a legjobb klánt mind közül. (Vér Lovagjai: Knights of the Blood)

Csak egy közepes méretű csapat úgy 30 fővel, de mindegyikük magas szintű és tapasztalt harcos, a vezetőjük pedig a legerősebb játékos, és szinte legenda a SAO-ban. Továbbá, ellentétben a finom vonásaival, Asuna volt az alvezér. Olyan kivételesek voltak a kardképességei, hogy megkapta a „Villám” címet.

Tehát a megjelenése és a kardképessége a többi 6000 játékos felett állt. Furcsa lett volna, ha nem megy híre. Rengeteg rajongója van, de ezek között is vannak olyan követők, akik gyakorlatilag imádják őt, és olyanok is, akik gyűlölik, ezért elég nehéz neki.

Sőt, mióta első rangú harcos, nem sokan hívnák ki őt közvetlenül. De, mintha csak a klán meg akarná mutatni, hogy mennyire védik őt, gyakran két vagy több testőr kíséri. Most is ott állt mögötte pár lépésnyire két teljesen felszerelt fém páncélt és KoB egyenruhát viselő férfi. Egyikük, aki a haját lófarokba kötve viselte, rám bámult, aki meg merte fogni Asuna kezét.

Elengedtem a kezét, és intettem a sajátommal a testőr felé, majd válaszoltam.

- Mi újság, Asuna? Ritkán látni téged egy ilyen szemétdombon, mint ez.

A lófarkas fickó és a bolt tulaj arca megvonaglott, előbbié azért, mert nem hívtam Asunát a címén, a másiknak meg azért, mert szemétdombnak hívtam a boltját.

- Rég találkoztunk, Agil-san.

A bolt tulaja fényesen mosolygott, miután Asuna üdvözölte.

Asuna visszafordította tekintetét rám, és lebiggyesztette ajkát.

- Hé, mi ez? Annyi mindenen mentem keresztül, hogy lássam, életben vagy-e még, mert közeledik a következő vezér harc.

- Fent vagyok a barátaid listáján, szóval ezt úgyis megtudhattad, hogy ha megnézed azt. Különben is csak úgy találhattál meg, ha használtad a barát követését a térképeden.

Asuna elfordította a fejét válaszom hallatán.

A klánon belül ő, mint alvezér felel a játék előrehaladásáért. Ez a munka magába foglalja az olyan önző szóló játékosok keresését, mint én, és csapatba szervezi őket a vezér elleni harchoz. De az, hogy eljött megnézni, mutatja, hogy milyen odaadó tud lenni az ember.

Nézve a félig fáradt, félig meghökkent arckifejezésemet, Asuna csípőre tette a kezét, mielőtt megszólalt.

- Mindegy, élsz, és csak ez számít. A-Amúgy mire gondoltál? Mondtál valamit egy séfről, vagy valami ilyesmiről.

- Ó, igaz is. Milyen magas a főzés jártasságot?

Tudtam, Asuna részben a főzés képességének szintjét is emelte, mikor időt talált rá a kardképességek fejlesztése közben. Büszke mosollyal válaszolt.

- Figyelj és csodálkozz! Múlt héten „Mester” szintre emeltem.

- Mi!?

Ez... egy idióta.

Erre gondoltam egy pillanatig, természetesen nem mondtam ki hangosan.

A képességek fejlesztése idegölően unalmas és rettenetesen időrabló, és csak az lehet „Mester” szintű, amit 1000 alkalommal fejlesztettél. Megjegyzésként, a szintek nem változtatnak semmit a képességeken, csak növekednek a tapasztalati pontok gyűjtésével. A szintekkel együtt csak a HP, az erőnlét, az olyan értékek, mint az ügyesség, és a képesség tárak száma, ami meghatározza, hány képességet tanulhatsz meg, növekszik.

Jelenleg nekem 12 ilyen táram van, de csak az egykezes egyenes kardképesség, az Ellenség Keresése, és a Fegyveres Védekezés lett befejezve. Ez azt jelenti, hogy ez a lány rengeteg időt és erőfeszítést áldozott egy olyan képességre, aminek nem veszi hasznát a harcban.

- Nos, meg szeretnélek kérni valamire, bízva a képességeidben.

Intettem neki, és átváltottam az ablakomat bemutató módba, így ő is láthatta. Asuna meglepetten nézte, majd tágra nyíltak a szemei a tárgy neve láttán.

- Váá!! Ez... ez egy S-osztályú alapanyag!?

- Kössünk üzletet. Elkészíted nekem, és adok belőle egy keveset.

Még be sem fejeztem a mondatot, „Villám” Asuna galléron ragadott. Az arca csak pár centire volt az enyémtől.

- Add. Nekem. A felét!!
[[Image:Sword Art Online Vol 01 - 092.jpg|thumb]]

A szívem is megállt egy pillanatra ettől a hirtelen támadástól, és gondolkodás nélkül bólintottam. Mire észhez tértem, már késő volt, és ő izgatott lett. Igaz, belegondolva, jó dolog volt, hogy ilyen közelről nézhettem egy ilyen finom arcba, ezzel vigasztaltam magam.

Bezártam az ablakot, és Agilhoz fordultam.

- Bocs, mégse adom el.

- Semmi baj, de... Hé, mi barátok vagyunk, igaz? Eh? Nem tudnál adni belőle egy kóstolót?

- Írok neked róla egy 800 szavas esszét.

- Ne légy ilyen!

Ahogy hátat fordítottam Agilnak, olyan hangot hallatott, mintha vége lenne a világnak. Ahogy elindultam, Asuna megfogta a köpenyem ujját.

- Főzni jó, de hol csináljuk?

- Aa...

Ha főzni akarsz, akkor szükséged lesz néhány eszközre, mint például tűzhely, vagy sütő, valamint az alapanyagokra. Nem mintha az én házam nem rendelkezne a kellő felszereléssel, de nem hívhatom meg a KoB alvezérét egy olyan rendetlen helyre, mint a házam.

Asuna kétkedő arckifejezéssel nézett rám.

- Nos, nálad biztos nincs meg a megfelelő felszerelés. De most az egyszer vendégül látlak nálam – nyugodt hangon mondta ezt a megdöbbentő kijelentést.

Asuna nem is foglalkozott velem, én meg úgy álltam ott lefagyva, mintha laggolnék<ref>Laggolás: online játékoknál nevezik így, mikor valakinek a netkapcsolata gyenge, és emiatt szaggatottan mozog, cselekszik</ref>, miközben az agyam feldolgozta ezt, és a testőreihez fordult.

- Salemburgba teleportálok nemsokára, szóval végeztetek. Köszönöm a kemény munkát.

- A-Asuna-sama! Ebbe a nyomornegyedbe jönni is elég rossz volt, nemhogy meghívni valakit a házába, aki ilyen gyanús alak, mint ő. Mégis mit gondolt!?

Nem akartam elhinni, amit hallottam. Azt mondta „Sama”. Ő is bizonyára az egyik rajongó. Ezekkel a gondolatokkal néztem Asunára, a fent említett személy arcára pedig kiült egy ideges arckifejezés.

- Oké, talán gyanúsnak nevezheted őt, de a képességei megkérdőjelezhetetlenek. Úgy 10 szinttel lehet feletted, Kuradeel.

A férfi hangja az egész sikátorban hallatszott. Rám nézett tágra nyílt szemmel. Majd megrándult az arca, mintha hirtelen észrevett volna valamit.

- Igaz... Te, te biztosan egy „Beater” vagy!

A Beater a „Bétatesztelő” és a „Cheater<ref>Cheater: csaló</ref>” szavak összevonásából jött létre. Azokra mondják, akik tisztességtelen eszközöket használtak, ez egy egyedi szitokszó a SAO-ban. Már sokszor hallottam. De mindegy hányszor mondták nekem, mindig mélyen megsért. Ilyenkor annak az arca jelenik meg előttem, aki ezt először mondta nekem, és aki barát volt.

- Ja. Igazad van.

Mikor kifejezéstelen arccal megerősítettem ezt, a testőr izgatottan kezdett beszélni.

- Asuna-sama, ezeket a fickókat semmi sem érdekli, amíg ők jól érzik magukat. Semmit sem lehet nyerni azzal, ha ezekkel az emberekkel társulunk.

Asuna, aki idáig nyugodt volt, hirtelen undorodva húzta össze a szemöldökét. Tömeg jelent meg körülöttünk, és a „KoB” meg az „Asuna” szavak hangzottak fel innen és onnan.

Asuna körbenézett, és a férfihoz szólt, aki percről percre izgatottabbá vált.

- Nos, kérlek, távozzatok holnapig. Ez parancs – mondta ilyen nyersen, majd megragadott az övemnél fogva, és elindult a kapu tér felé, maga után húzva engem.

- Err... hé! Nem lesz baj belőle, hogy csak úgy ott hagyjuk őket?

- Nem lesz.

Nos, nem volt okom a panaszra. Átvágtunk a tömegen, otthagyva a két testőrt és Agilt, aki még mindig csalódott volt. Mikor utoljára visszanéztem, a Kuradeelnek hívott férfi dühös ábrázata lebegett a szemem előtt.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 4. fejezet|4. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 6. fejezet|6. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 4. fejezet

2017-01-03T12:11:29Z

Hesiris: /*vessző */

===4. fejezet===
Egy hónap a játékban, és kétezer ember meghalt.

A remény, hogy a külvilág segít, elszállt, még egy üzenet se jutott be kintről.

Én ugyan nem láttam, de azt mondják a pánik és az őrület, ami hatalmába kerítette az embereket, mikor rájöttek, hogy nem juthatnak ki, hihetetlen volt. Voltak akik sírtak, mások jajveszékeltek, és megint mások megpróbálták felásni a város talaját azt mondva, hogy ők elpusztítják a világot. Természetesen minden épület egy elpusztíthatatlan tárgy volt, szóval ez a próbálkozás eredménytelenül kudarcba fulladt.

Azt mondják napokig is eltartott, mire a játékosok elfogadták a helyzetet, és elkezdtek gondolkozni azon, hogy mit tegyenek.

A játékosok négy kategóriára oszlottak szét.

Az elsőbe tartozott a játékosoknak kicsit több mint a fele - ők azok, akik még mindig nem fogadták el Kayaba Akihiko feltételeit. Nem csináltak semmit, csak várták a külvilág segítségét.

Fájdalmasan jól értettem mire gondolnak. Az igazi testük mély álomban fekszik egy ágyon, vagy ül egy székben. Az a valóság, ez pedig csak egy hamisítvány. Ha még a legkisebb áttörés is bekövetkezne, talán kijuthatnának. Természetesen a kijelentkezés gomb továbbra is hiányzik, de talán elnéztek valamit a játék készítői.

És odakint a vállalat, aki a játékot futtatja, az Argus, valószínűleg mindenkinél jobban próbálja megmenteni a játékosokat. Ha csak várnak, egy nap majd talán újra kinyithatják szemüket, és akkor majd jöhetnek a könnyes család újraegyesítések, és visszamehetnek az iskolába, vagy a munkahelyre, és ez az egész csak egy beszédtéma lesz, semmi több...

Nem volt teljesen elvont gondolat ez. Gondolom, legbelül én is ezt reméltem.

Az akciótervük a várakozás volt. Egy lépést sem tettek a városon kívülre, és azzal a pénzzel (amit ebben a világban „Col”-nak hívnak) takarékoskodtak, amit a játék indulásakor kaptak, csak élelemet vettek ami a mindennapi túléléshez kellett, olcsó kocsmákat kerestek az éjszakára, és gondolatok nélkül járkáltak körbe-körbe a városban nap mint nap.

Köszönhetően annak, hogy a „Kezdetek Városa” egy város, ami az első szint 20%-át elfoglalja, elég nagy ahhoz, hogy akár egy tokiói kerület is beleférjen. Szóval volt elég szoba ahhoz, hogy 5000 ember élhessen itt.

De nem jött a segítség kintről, akármeddig is vártak. Egy nap az ég már nem kristály-kék volt, hanem szürke felhők takarták el. A pénzük nem tarthatott ki örökké, és rájöttek csinálniuk kell valamit.

A második kategóriába körülbelül 30% tartozott, vagyis 3000 ember. Ez egy csoport volt, ahol az összes játékos együtt dolgozott. A vezetőjük a legnagyobb online játékinfó oldal adminja volt.

Az ebbe a kategóriába tartozó játékosok több csapatra oszlottak szét, megosztva a nyereséget, és a játékról összegyűjtött információt, és előkészítették a labirintus felfedezését, ahol a lépcső volt. A csoport vezetői a központjukat a „Fekete Vas Palotában” rendezték be, és onnét irányították a csapatokat.

Ennek a hatalmas csoportnak nem volt neve egy jó ideig, de miután a tagok egyenruhákat szereztek, valaki azt a zord nevet adta nekik, hogy „A Sereg”.

A harmadik kategória becslések szerint ezer emberből állhat. Ők azok, akik elherdálták az összes Coljukat de nem akarnak a szörnyvadászattal pénzt keresni.

Lábjegyzetként, két alapvető testi szükséglet van az SAO-ban: a fáradság, és az éhség.

Megértem mért létezik a fáradtság: a virtuális információ nem különbözik a valós információtól a felhasználók agyában. Ha a játékos elfárad, elmehet egy fogadóba, és szobát bérelhet ha van elég pénze rá. Ha elég Colt takarít meg, vehet egy saját házat is, de ez elég drága mulatság.

Az éhséget sok játékos furcsának találja. Bár nemigazán akarják elképzeli mi történhet a valós testükkel, valószínűleg valahogy erővel juttatják belénk a tápagyagokat. Ez azt jelenti, az üresség, amit érzünk, nem a valós testünktől érkezik.

De ha a játékban veszünk egy kis kenyeret vagy húst, és megesszük, az üresség érzete eltűnik, amint megtelünk. Nem tudunk rájönni miként működik ez a furcsa jelenség, talán meg kéne kérdezni a neurológia egyik professzorát.

Tehát a helyzet az, az éhség nem tűnik el, ha nem eszel valamit. Valószínűleg nem halnánk bele az éhezésbe, de a tényen, hogy ezt a szükségletet nehéz figyelmen kívül hagyni, nem változtat semmit. Tehát a játékosok elmennek az NPC-k által vezetett éttermekbe, és esznek, legalábbis virtuálisan.

Továbbá, a játékban nem kell WC-re járni. Hogy mi történik a való világban, abba inkább nem gondolok bele.

De, vissza az elejére.

A játékosok, akik már az elején elköltötték minden pénzüket, és nem volt hol aludniuk, és enniük, általában csatlakoztak a fentebb említett hatalmas szervezethez, A Sereghez. Azért tették ezt, mert ha követik a felsőbb utasításokat, akkor kapnak egy kevés ételt.

De mindig van valaki, aki nem tud együtt működni a többiekkel, mindegy mennyire próbálkoznak. Azok, akik sohasem akartak csatlakozni, vagy bajkeverés miatt kirúgták őket, bázisként használták a Kezdetek Városának nyomornegyedeit, és lopni kezdtek.

A városon belül, vagy ott, amit általában a „Biztonságos Zóna” jelzéssel láttak el, a rendszer védelmet biztosított, a játékosok nem bánthatták egymást. De kint ez nem így volt. A csavargók bandába szerveződtek, és rajta ütöttek más játékosokon kint a vadászmezőkön, vagy a labirintusban - ami sokkal profitálóbb volt a szörnyvadászásnál.

Ekkor még nem öltek meg senkit - bár ez csak az első évben volt így.

Ez a csoport lassan nőtt, míg elérték a fent említett ezres nagyságrendet.

A negyedik kategória egyszerűen fogalmazva a maradék.

Volt vagy ötven csoport akik ki akarták tisztítani a játékot, de nem csatlakoztak a hatalmas szervezethez. Körülbelül 500-an lehettek. „Klánok”-nak hívtuk ezeket a csapatokat, nekik megvolt az a mozgékonyságuk, ami A Seregből hiányzott. Felhasználva ezt a mozgékonyságot, gyorsan megerősödtek.

Voltak páran, akik a kereskedő és a mesterember osztályt választották. Csak két vagy háromszázan lehettek, de megalapították a saját klánjaikat, és a képességeik tanulására fordították idejük, ami a pénzkereséshez kellett nekik.

A maradékot, körülbelül 100 játékost, „Szóló Játékos”-nak hívták - ide tartoztam én is.

Ez egy önző csoport, akik úgy döntöttek, hogy egyedül játszva könnyebb megerősödni, és egyszerűbb túlélni. Ha fel tudták használni a birtokukban lévő infókat, gyorsan tudtak fejlődni. Miután összegyűjtötték a szükséges erőt, hogy a szörnyek és a banditák ellen egyedül küzdjenek, nem volt érdemes másokkal együtt harcolni.

Az SAO kiegészítő szolgáltatásaiban nincs mágia, más szavakkal, nincs „100%-os pontossággal bíró, nagy hatótávú támadás”, szóval egyedül is lehetett egyszerre sok szörnnyel küzdeni. Ha megvoltak a szükséges képességeid, egyedül sokkal hatékonyabban lehetett tapasztalati pontokat gyűjteni, a csapatjátékkal szemben.

Természetesen a kockázat is nőtt ezzel. Például, ha valakit „Megdermesztenek”, és csapattagok veszik körül, akkor azok csak meggyógyítják, és mehet tovább minden. De ha valaki egyedül van, akkor ez valószínűleg a halálához vezethet. Valójában, az elején a szóló játékosok közt volt a legnagyobb a veszteség.

De ha elég tapasztalatod és tudásod van, hogy legyőzd az ilyen veszélyeket, akkor az bőségesen ellensúlyozza az összes kockázatot, és a béta tesztelőknek (engem is beleértve) mindkettő megvolt.

Ezek segítségével a szóló játékosok gyors ütemben fejlődtek és hatalmas szakadék nyílt köztük és a többi játékos közt. Miután a játék nyugodtabbá vált, a legtöbb szóló játékos elhagyta az első szintet és a felsőbb szintek városait használták bázisként.

A Fekete Vas Palotában, ahol a „Feltámadás Szobája” volt a béta teszt alatt, most egy hatalmas fém emlékmű állt ami korábban nem létezett. Mind a tízezer játékos neve bele volt vésve. Ha valaki meghal, egy vonallal áthúzzák a nevét, és megjelenik a név mellett a halál ideje, és az oka.

A játékos, akit az a megtiszteltetés ért, hogy elsőként húzták ki a nevét a listán, alig három órát töltött a játékban.

A halál oka nem az volt, hogy vesztett a szörnyek ellen. Öngyilkos lett.

Azt vallotta, hogy „a Nerve Gear felépítéséből, adódik, ha valakit elvágnak a rendszertől, az automatikusan felébred.” Felmászott a város északi végében a kerítésre Aincrad szélénél, és levetette magát a mélybe.

Aincrad lebegő kastélya alatt nem látható föld, akármennyire is mereszted a szemed. Csak a végtelen ég van ott, jó néhány fehér felhő kíséretében. Számtalan játékos tekintetétől követve, a fiú gyorsan zuhant, hosszú sikolyt hagyva maga mögött, míg végül eltűnt a felhők közt.

Két perccel később a rövid vonal kegyetlenül áthúzta a fiú nevét. A halál oka a „középső légrétegbe zuhanás”. Még elképzeli sem akarom min mehetett át abban a két percben. Nem tudjuk visszatért-e a valóságba, vagy ahogy Kayaba mondta, megsült az agya. De a legtöbben úgy hitték, ha ilyen egyszerű lenne a dolog, a kintiek már rég kihúzták volna a csatlakozókat, és már meg lennénk mentve.

Bár még ezután is akadtak olyanok, akik beadták a derekuk, és ezt az utat választották. A legtöbb embernek, beleértve engem is, nehezére esett a halált választani, pont mint a valóságban.

Ez továbbra sem változott. Ha a HP eléri a nullát és törlődnek a testünket alkotó pontok, az olyan mint a „Game Over”, ami mindannyiunk számára túlságosan is ismerős volt. Valószínű volt, hogy megértsük mit is jelent igazából a halál az SAO-ban, ahhoz meg kellett volna tapasztalnunk azt. Ez ingatag lábakon álló igazság elég ok volt arra, hogy lelassuljon a játékosok csökkenése.

Másrészt, sok játékos, akik A Sereg tagjai voltak, főleg azok akik elsőként csatlakoztak a csoporthoz, életüket vesztették miközben a játékot próbálták kitisztítani.

Meg kellett szokni a harc működését az SAO-ban. Ez nem olyan, hogy kényszerítened kell magad a mozgásra, de a mozdulataidat a rendszerre kell bíznod.

Például, vegyünk egy egyszerű felütést az egykezes kardal. Ha a játékos megtanulja az „Egykezes Kardképességet” és felszereli magát a „Felütéssel” a listából, akkor csak a kezdő mozdulatot kell megtennie, és utána a rendszer automatikusan átveszi a teste felett az irányítást. De ha valaki a képességek nélkül próbálja leutánozni a mozdulatokat, akkor túl lassú és gyenge lesz ahhoz, hogy éles küzdelemben használhassa. Olyan lenne, mintha kézzel gépelnénk be a parancsokat egy verekedős játékban.

Azok, akik ezt nem állították be, és csak körbe-körbe csapkodtak a kardjukkal, még a vadkanok és a farkasok ellen is vesztettek, pedig győzhettek volna, ha használják azokat az egyszerű támadó képességeket, amik alapból megvoltak nekik. De még ezek után sem haltak volna meg, ha feladják és elfutnak, miután vesztenek életpontjaikból, de...

A 2D szörnyek, amiket a képernyőn látunk, elleni harccal ellentétben az SAO csatái olyan élethűek, hogy könnyen félelem foghat el. Olyan mintha igazi szörnyek vicsorítanák rád a fogaikat és üldöznek azzal a szándékkal, hogy megöljenek.

Még a béta teszt alatt is sokan bepánikoltak a harc közepén, de most a halál vár rád ha vesztesz. A bepánikolt játékosok megfeledkeznek a képességek használatáról, de még a futásról is. Elvesztik az életpontjaikat, és örökre eltűnnek ebből a világból.

Öngyilkosság, szörnyek okozta veszteség. Az áthúzott nevek száma rémisztő ütemben nőtt.

Mikor elértük a kétezret, egy hónappal a játék kezdete után, a kétségbeesés lebegett a túlélők feje felett. Ha ilyen ütemben hullanak el az emberek, akkor a tízezer játékos fél éven belül meghal. Álomnak tűnt kitisztítani mind a száz szintet.

De... az emberek alkalmazkodtak.

Egy hónappal később sikerült kitisztítani az első labirintust, és a halálozások száma is lecsökkent. Az emberek terjeszteni kezdték az információkat a túlélésért, és a legtöbben rájöttek, hogy a szörnyek nem is olyan félelmetesek, ha elég tapasztalati pontot gyűjtenek és megfelelően fejlődnek.

A játék kitisztítása, és a visszatérés a valóságba lehetségessé vált. Azok, akik így gondolkoztak, lassan de biztosan haladtak.

A felső szint még mindig messze volt, de a játékosok ezzel a halvány reménnyel a szívükben mozgásba lendültek, … és a világ megint változni kezdett.

Most, két évvel és 26 szinttel később, a túlélők száma már csak 6000 körül van.

Ez az aktuális helyzet Aincradban.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 3. fejezet|3. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 5. fejezet|5. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 3. fejezet

2017-01-03T12:04:44Z

Hesiris: /*Elírás*/

===3. fejezet===
Ding, ding... Egy harangéhoz - vagy talán egy vészcsengőéhez - hasonló csengő hang hallatszott, mitől Klein és én meglepetten ugrottunk fel.

- Á...

- Mi ez!?

Ugyanakkor kiáltottunk fel, tágra nyílt szemmel nézve egymásra.

Mindkettőnket tiszta kék fény vett körül. A kék függönyön át egyre homályosabban láttam a mezőt.

Átéltem már párszor ezt a béta teszt alatt. Ez egy tárgy által indított „Teleportálás”. De nekem még csak nincs is ilyen tárgyam, nem hogy kimondtam volna a szükséges parancsot. Az operátorok indíthatták ezt a kényszerített teleportálást? Ha igen, miért nem informáltak minket előtte?

Miközben gondolataim versenyeztek, a fény egyre erősebben lüktetett körülöttem, és homály vett körül.

Ahogy a kék fény elenyészett, a környezetemet újra tisztán láttam. De az már nem a naplementében fürdő mező volt.

Egy nagy kövezett út. Középkori utcák lámpásokkal szegélyezve, és szemben, tisztes távolságra egy hatalmas sötét fényt árasztó palota.

Ez a kiinduló pont, a Kezdetek Városának központi tere.

Kleinre néztem, aki mellettem állt nyitva felejtett szájjal. Aztán a nyüzsgő tömegre, akik körbevettek minket.

Nézve a rengeteg lélegzetelállítóan szép embert, akik mind különféle felszerelést és hajszínt viseltek, kétségem sem volt afelől, hogy ők is játékosok, mint én. Pár ezer - pontosan tízezer ember volt itt. Úgy néz ki mindenki aki jelenleg be volt jelentkezve, a központi térre lett teleportálva.

Pár másodpercig mindenki csak némán nézelődött.

Aztán suttogások és motyogások hallatszottak, majd egyre hangosabbak lettek.

- Mi történik?

- Kijelentkezhetünk végre?

- Nem tudják gyorsabban megoldani?

Ezek és még más hasonló megjegyzések hangzottak fel időről időre.

Ahogy a játékosok egyre idegesebbek lettek, olyanokat is hallani lehetett, hogy „Ez most valami vicc?” és „Menjetek a pokolba, GM-ek!”.

Aztán hirtelen...

Valaki túlkiabálta a tömeget:

- Ááá... Nézzetek fel!

Kleinnel szinte egyszerre emeltük fel tekintetünk. Furcsa látvány fogadott minket.

A második szint alja, száz méterrel a fejünk felett, kockás vörösre változott.

Mikor jobban megnéztem, láttam hogy a minta két szóból áll: a szavak a [Figyelmeztetés] és a [Rendszer Közlemény] vörössel voltak írva.

Egy pillanatra meglepődtem de aztán arra gondoltam, hogy „Ó, az operátorok végre tájékoztatni fognak bennünket”, és a vállaimra nehezedő nyomás könnyebb lett.

A zaj elhalt a téren, érezni lehetett, ahogy mindenki a bejelentésre vár.

Viszont ami ezután történt, arra nem számítottam.

A mintázat közepéből olyan folyadék kezdett lassan folyni, mint a vér. Olyan sebességgel jött lefelé ami azt érzékeltette, hogy milyen sűrű is valójában, ám ahelyett hogy teljesen lefolyt volna, egy alak bontakozott ki belőle.

Egy húsz méter magas alak jelent meg csuklyás köpenyben.

Nem, ez nem teljesen igaz. Ahol álltunk, onnan könnyen be lehetett látni a csuklya alá - nem volt arca. Abszolút üres volt. Tisztán látszott a belső anyag és a hímzés a csuklya belső felén. Ugyanez volt a helyzet a köpennyel, mind beláttunk az éleknél ahol csak az árnyékok voltak.

[[image:Sword Art Online Vol 01 - 043.jpg|thumb]]

Láttam már ezt a köpenyt ezelőtt. Ugyanolyan, mint amit a GM-ként dolgozó Argus munkatársak viseltek a béta teszt alatt. De visszaemlékezve, a férfi GM-ek arca olyan volt mint egy öreg varázslóé hosszú szakállal, míg a nők úgy néztek ki mint egy szemüveges lány. Talán azért használták most is a köpenyt, hogy időt spóroljanak az avatár elkészítésével, de az üresség a csuklya alatt megmagyarázhatatlan szorongást okozott.

A számtalan játékos körülöttem ugyanezt érezhette.

- Ez egy GM?

- Miért nincs arca?

Sok ilyen suttogás hallatszott.

Aztán a köpeny jobb ujja megmozdult, hogy csendre intse őket.

Tiszta fehér kesztyű tűnt elő a hosszú ujj alól. De ez az ujj, csakúgy mint a köpeny többi része nem takart semmilyen testrészt.

Aztán a bal ujj is lassan felemelkedett. Aztán, mikor mindkét üres kesztyű, mint kitárt kéz lebegett a játékosok előtt, az arctalan ember szólásra nyitotta száját - nem, olyan érzés volt mintha ezt tette volna. Egy mély, hideg, férfihang töltötte be a levegőt.

- Játékosok, üdvözöllek benneteket a világomban.

Nem értettem azonnal.

„Világom”? Ha a vörös köpeny egy GM, akkor az istenekhez hasonló ereje van ebben a világban, bármit megváltoztathat kedve szerint, de ezt most mért kellett ilyen nyíltan kimondani?

Kleinnel meglepetten néztünk egymásra. Az ismeretlen vörös köpeny leengedte karjait és folytatta.

- A nevem Kayaba Akihiko. Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki képes irányítani ezt a világot.

- Mi...?!

A karakterem merevvé vált a döbbenettől, egy gombóc volt a toromban (és valószínűleg az igaziban is a való világban) pár pillanatig.

Kayaba – Akihiko!!

Ismertem ezt a nevet. Hogy a fenébe ne ismertem volna.

Ez az ember, játékkészítő és a kvantum fizika zsenije, az oka, hogy az Argus (ami pár éve még csak egy kis vállalat volt a sok közül) a területének egyik vezető cégévé vált.

Ő volt az, a SAO fejlesztési igazgatója, és ugyanakkor ő tervezte meg a Nerve Geart.

Mint keményvonalas játékos, mélyen tiszteltem Kayabát. Megvettem az összes magazint amiben szerepelt, és addig olvastam azt a pár interjút újra és újra, amíg fejből nem tudtam őket. Szinte mindig láttam abban a fehér overallban amit mindig visel, ha meghallottam a hangját.

De mindig is a színfalak mögött maradt, visszautasítva a média felkéréseit. Soha nem volt GM se, szóval most miért csinálja ezt?

Kényszerítettem az agyam, próbáltam értelmet keresni az eseményeknek. De a szavak, mik elhagyták az üres csuklyát, mintha csak ki akarták volna gúnyolni az erőfeszítéseimet.

- Azt hiszem már mindannyian észrevettétek, hogy eltűnt a „Kijelentkezés” gomb a főmenüből. Ez nem hiba, ez is része a Sword Art Online rendszerének.

- A rendszer... része? - Motyogta Klein vontatottan.

A bejelentés mély hangon folytatódott.

- Amíg fel nem értek ennek a kastélynak a tetejére, addig nem fogtok tudni kijelentkezni.

Ennek a kastélynak? Nem értettem ezt a kifejezést. Nincs kastély a Kezdetek Városában.

A következő dolog, amit Kayaba mondott elűzte a zavarom.

- Továbbá, a Nerve Gear megsértése vagy eltávolítása kívülről szigorúan tilos. Ha ezek mégis megtörténnének...

Hatásszünet.

A tízezer ember csendje nyomasztó volt. A következő szavak lassan jöttek.

- ... a jeladók a Nerve Gear-etekben erős elektromágneses impulzust fognak kibocsájtani, ami elpusztítja az agyatokat, és leállítja az alap létfunkciókat.

Kleinnel pár másodpercig döbbenten néztünk egymásra.

Olyan volt, mintha az elmém nem hinné el amit hallottam. De Kayaba rövid állítása tömör és kemény kegyetlenséggel hatolt belém.

Elpusztítja az agyunkat.

Más szóval, megöl minket.

Bárki, akinek lekapcsolják a Nerve Gear-jét vagy kicsatolják a csatot és megpróbálják levenni, meghal. Ezt állítja Kayaba.

A tömegben elkezdtek sugdolózni, de nem volt kiabálás vagy pánikolás. Vagy még nem értették, vagy nem hitték még el.

Klein lassan felemelte jobb kezét, és megpróbálta megfogni a sisakot, ami csak a valóságban volt a fején. Ezután száraz nevetést hallatott, majd elkezdett beszélni.

- Haha... mit mondott? Bedilizett? Ennek semmi értelme. A Nerve Gear... Ez csak egy játék. Elpusztítani az agyunkat... Hogy képzeli ezt? Igaz, Kirito?

Megcsuklott hangja az utolsó kijelentésénél. Engem bámult, de nem tudtam bólintani.

A sok jeladó a Nerve Gear sisakban kis elektromágneses hullámokkal küldik a virtuális jeleket az agyba.

A legújabb ultra-tehnológiának is nevezhetnénk, de azon az ötleten alapszik, amit a háztartási gépek egy része már 40 éve használ Japánban - a mikrohullám.

Ha elég nagy hullámot ad ki, lehetséges, hogy a Nerve Gear rezgésbe hozza a víz részecskéket az agyunkban és megfőzze a súrlódásból származó hővel. De...

- Elméletileg lehetséges, de... biztos blöfföl. Mert ha kihúzzák Nerve Geart a konnektorból, nem fog tudni kiadni magából ilyen erős jelet. Hacsak az akkumulátorok kapacitása nem akkora...

Klein megértette miért hagytam félbe a mondatot.

- Van... benne. - A szavai szinte sikításnak hatottak, az arca beesetté vált.

- A sisak súlyának harminc százalékát az akkuk teszik ki. De... ez őrület! Mi van ha hirtelen elmegy az áram vagy ilyesmi?

Kayaba magyarázatba fogott, mintha csak meghallotta volna Kleint.

- Pontosabban, ha tíz percnél hosszabb időre lecsatlakoztatják a külső áramforrásról, vagy két óránál hosszabb időre elvágják a rendszertől, vagy megpróbálják kicsatolni, szétszedni, vagy elpusztítani a Nerve Geart. Ha bármelyik ezek közül bekövetkezne, az agy elpusztítása beindul. Ezeket a feltételek a valóságban már ismertetve lettek a kormány és a nyilvánosság előtt a médián keresztül. Ennek ellenére, volt pár rokon és barát akik nem vették komolyan a figyelmeztetéseket, és megpróbálták eltávolítani a Nerve Geart. Ennek eredményeképp...

A fémes hang egy kis levegőt vett.

- már 213 játékos kilépett a játékból és a valódi világból is, örökre.

Egy hosszú, vékony sikoly hallatszott. A legtöbb játékos még nem hitte el amit mondtak nekik, és csak szájtátva, vagy félmosollyal az arcukon álltak.

Az elmém megpróbálta kilökni magából amit Kayaba mondott. A testem elárult és a térdeim remegni kezdtek.

Hátrafelé botladoztam pár lépést a gyenge térdeimmel, vigyázva hogy el ne essek. Klein a hátsójára ült, élettelen kifejezéssel az arcán.

Már 213 játékos...

Egyre csak ez a pár szó visszhangzott a fejemben.

Ha igaz amit Kayaba mond, akkor már több mint 200 ember halott?

Lehet, hogy volt köztük pár béta tesztelő is. Lehet hogy ismertem is néhányuk karakterét. Ezeknek az embereknek kiégették az agyát és... meghaltak, ezt állítja Kayaba?

- Nem hiszem el... Nem hiszem el... - Klein még mindig a földön ült, úgy kezdett el feszült hangon beszélni. - Most csak ránk akar ijeszteni. Hogy tudna ilyen dolgokat csinálni? Hagyja abba a szórakozást, és engedjen el minket. Nincs időnk a maga beteg megnyitó ceremóniáján részt venni. Ja... ez csak egy esemény. Egy megnyitó, nem igaz?

Magamban én is hasonló dolgot kiabáltam.

De mintha csak szét akarná oszlatni reményeinket, Kayaba üzleties hangon folytatta magyarázatát.

- Játékosok, nem kell aggódnotok a valódi testetekért. Jelenleg minden TV, rádió, és internetes média erről a helyzetről szóló jelentéseket ismételgetnek, beleértve a számos halálesetet is. A Nerve Gear eltávolításának veszélye már szinte biztosan eltűnt. Jelenleg, azt a két órát használva amit biztosítottam, mindegyikőtöket átszállítják a kórházakba vagy hasonló helyekre, ahol a legjobb ellátást kapjátok. Szóval megnyugodhattok... és koncentráljatok a játék végigvitelére.

- Mit...?

Végre magas hangon kiáltozni kezdtem.

- Mit mondtál!? Végigvinni a játékot? Azt akarod, hogy ilyen körülmények között még játszunk!?

Kiabáltam tovább, ellenségesen nézve a felső szintről leszivárgott vörös köpenyre.

- Ez már többé nem játék!!

Kayaba Akihiko csendesen folytatta bejelentését monoton hangján.

- Megkérlek titeket értsétek meg, a Sword Art Online nem egy egyszerű játék. Ez egy másodig valóság... Mostantól a felélesztés semmilyen formában sem elérhető. Ha a HP-tek eléri a nullát, a karakteretek eltűnik örökre. Ezzel egy időben...

Ki tudtam találni mit fog mondani.

- … A Nerve Gear megsemmisíti az agyatokat.

Hirtelen, hangos nevetés akart kitörni belőlem. Visszafojtottam.

Egy hosszú, vízszintes vonal ragyogott a látóterem bal felső sarkában. Amint ráfókuszáltam, megjelentek rajta a 342/342 számok.

HP. Az életerőm.

Ha ez eléri a nullát, meghalok - az elektromágneses hullámok megsütik az agyam, azonnal megölve engem. Ez az amit Kayaba állít.

Ez kétség nélkül egy játék, ahol az életed a tét. Más szavakkal, egy haláljáték.

Legalább százszor meghaltam a béta teszt két hónapja alatt. Mindig enyhén zavart mosollyal az arcomon respawnoltam a főtértől északra lévő „Fekete Vas Palotában”, és megint rohantam ki a vadászmezőkre.

Ez az RPG: egy játék ahol meghalsz, tanulsz belőle, és közben növeled a szinted. De ha nem halhatsz meg? Ha egyszer is meghalsz, az életedet is elveszted? És másfelől nézve... még csak nem is szállhatsz ki a játékból?

- Ilyen nincs. - motyogtam gyengén.

Ki az aki ilyen körülmények közt kimenne a mezőkre? Természetesen mindenki a városban marad ahol biztonságban van.

Aztán, mintha csak az elmémben (és talán a többi játékoséban is) olvasna, jött a következő üzenet.

- Játékosok, csak egy módja van annak, hogy kiszabaduljatok a játékból. Ahogy már korábban is mondtam, el kell érnetek Aincrad tetejét, a századik szintet, és le kell győznötök az ott várakozó vezért. Akik még életben lesznek azonnal ki fognak jelentkezni a játékból. Szavamat adom rá.

A tízezer ember csöndben állt.

Most jöttem csak rá mit jelent amit Kayaba mondott, hogy „felértek ennek a kastélynak a tetejére”.

„Ennek a kastélynak” jelentése ez a hatalmas monstrum, ami bebörtönözte az első szintjén a játékosokat, még 99 szint van a tetejéig, az égbe nyúlva lebeg. Magáról Aincradról beszélt.

- Kitisztítani... mind a 100 szintet!? - Klein hirtelen kiabálni kezdett. Gyorsan felkelt és az öklét az ég felé emelte.

- És hogy gondolod, hogy csináljuk!? Azt hallottam még a béta teszt alatt is őrülten nehéz volt feljebb jutni.

Ez igaz. A béta teszt két hónapja alatt az ezer ember csak egy kis részét foglalta el, csak a hatodik szintig jutottunk. Akkor is ha mind az ezren itt vagyunk, mennyi időbe fog telni a száz szint meghódítása?

A legtöbb játékos ugyanezt a költői kérdést tette fel magának.

A feszült csend átadta helyét a halk zúgolódásnak. De félelemnek vagy kétségbeesésnek nem volt jele.

A legtöbb ember megzavarodott, hogy vajon ez „valós veszély” vagy egy „durván elferdült megnyitó”.

Minden amit Kayaba mondott annyira horrorisztikus, hogy valótlannak érződött.

Nem jelentkezhetek ki többé. Nem térhetek vissza a szobámba, az életemhez. Az egyetlen út ahhoz, hogy visszatérjek az, ha valaki legyőzi az utolsó vezért a lebegő kastély tetején. Ha ez az idő alatt a HP-m eléri a nullát, meghalok. Meghalok a valóságban, örökre távozok.

De...

Bármennyire is próbálom elfogadni ezeket a tényeket, ez lehetetlen. Csak öt vagy hat órája, hogy anyám főztjéből ettem, váltottam pár szót a húgommal, és felsétáltam a házunk lépcsőjén.

Nem mehetek vissza oda? És mostantól ez a valóság?

A vörös köpeny, ami mindig egy lépéssel előttünk járt, intett egyet jobb kesztyűjével és érzelemmentes hangon kezdett beszélni.

- Bizonyítékát adom nektek, hogy ez valóság. A leltáratokban találtok egy ajándékot. Kérlek nézzétek meg.

Amint meghallottam, összenyomtam a hüvelyk és a mutató ujjam és intettem velük egyet lefelé. Mindenki ugyanezt csinálta és a tér megtelt csengő hangokkal.

Megnyomtam a „Tárgyak” gombot a menüben ami megjelent, és az ajándék ott volt a listám elején.

A tárgy neve: „Kézi Tükör.

Miért adta ezt nekünk? Mivel kíváncsi voltam, megnyomtam a nevét és utána a „Hozza létre az objektumot” gombot. Csilingelő hang kíséretében megjelent egy kicsit, szögletes tükör.

Hezitáltam, majd megragadtam, de semmi sem történt. Csak a karakterem arcát mutatta, amivel sokat vesződtem, hogy megcsináljam.

Felemeltem a fejem és Kleinre néztem. A szamuráj üres arckifejezéssel bámulta a kezében tartott tükröt.

Aztán...

Klein és az összes többi karakter eltűnt egy fehér fényben. Mire felfogtam mi történt, már én is körbe voltam véve, és minden amit láttam csak a fehérség volt.

Kettő - három másodperccel később a fény úgy tűnt el ahogy jött...

Nem hiszem el.

A velem szemben lévő arc nem az volt amit megszoktam.

A fémlemezekből összefűzött páncél, a bandana-kendő és a tüskés vörös haj ugyanaz maradt. De az arc más vonásokat öltött. A hosszú, éles szemeit mélyen ülő és fényesebben csillogó szemek váltották fel. Gyengéd, hegyes orra horgassá vált, és szakáll nőtt ki az arcán és az állán. Ha az avatár arca egy fiatal, gondtalan szamurájé volt, akkor ez egy bukott harcosé - vagy egy banditáé.

Egy pillanatra elfelejtett, hogy milyen helyzetben vagyok.

- Ki... vagy te? - motyogtam.

Hasonló szavak jöttek elő az előttem álló szájából is.

- Hé... te ki vagy?

Egy rossz előérzet kerített hatalmába, és rájöttem mit jelent Kayaba ajándéka a „Kézi Tükör”.

Késlekedés nélkül felemeltem a tükröt, és az arc visszanézett rám.

Fekete haj simult a fejhez, két gyengéd szem látható az enyhén hosszú haj alatt, és egy gyengéd arc, ami miatt néztek már lánynak még mostanában is, pedig már nem úgy öltözök mint a húgom.

A hidegvérű arc ami egy harcosé is lehetne, ami „Kirito” volt még pár másodperce, eltűnt. Az arc a tükörben...

Az igazi arcom amitől szabadulni próbáltam.

- Á... ez én vagyok...

Klein, aki szintén a tükröt bámulta, hátratántorodott. Mindketten egymásra néztünk, és ugyanakkor kiáltottuk fel.

[[image:Sword Art Online Vol 01 - 057.jpg|thumb]]

- Te vagy Klein!?

- Te vagy Kirito!?

A hangunk is megváltozott. Valószínűleg a hangmodulátorok is leálltak. De nem volt időnk ilyesmivel foglalkozni.

A tükrök kiestek a kezeinkből, és a földnek csapódtak. Lágy hang kíséretében darabokra törtek.

Mikor körbenéztem, a tömeg nem azokból az emberekből állt, akik úgy néztek ki mint a fantasy játékok karakterei. Egy csomó fiatalnak tűnő normális ember állt a helyükön. Olyan volt mint amit olyankor látsz, ha összeszedsz egy rakat embert egy játékos találkozóra a valós életben, és páncélba öltözteted őket. Aggasztó, hogy még a nemek aránya is nagyban megváltozott.

Hogy a fenébe lehet ez? Klein, én, és valószínűleg minden játékos körülöttünk elvesztette a semmiből készített avatárját, és a valós önmagunk jelent meg helyettük. Persze a textúra még mindig úgy néz ki mint egy sokszög modell, és ez egy kissé furcsa érzetet ad, de félelmetesen pontos lett. Mintha a sisak teljes test szkennelést hajtott volna végre.

Szkennelés.

- Á, hát persze!

Kleinre néztem és kipréseltem magamból a szavakat.

- Nagyon érzékeny szenzorok vannak a Nerve Gear-ben ami a teljes fejünket beborítja. Szóval nem csak az agyunkat tudja leírni, hanem az arcunkat is...

- De honnan tudja, hogy milyen a testünk... Például, hogy milyen magasak vagyunk?

Klein egyre csendesebben beszélt, körbe-körbe nézve a környezetünkben.

A játékosok, akik most egymás és a saját arcukat nézegették különböző arckifejezésekkel, átlagmagassága szemmel láthatólag lecsökkent. Én és valószínűleg Klein is, ugyanakkorára állítottuk a magasságunk mint az igazi magasságunk megelőzve, hogy az extra centik zavarjanak a mozgásban. De úgy néz ki a legtöbb játékos tíz húsz centivel is magasabbra állította magát.

Ez nem minden. A testfelépítés és a körvonalak mérete is megnőtt. Ötletem sincs arra, hogy a Nerve Gear honnan tudná ezeket.

Klein volt az, aki megválaszolta a kérdést.

- Á... várj. Csak tegnap volt, hogy megvettem a Nerve Geart, szóval még emlékszem. Volt egy része az üzembe helyezésnek... hogy is hívták, kalibráció? Mindegy is, szóval ez alatt párszor meg kellett érintened a tested itt és ott, talán ez volt...?

- Aha... ez lehetett...

A kalibráció alatt a Nerve Gear azt mérte fel, hogy „mennyit kell mozdítanod a kezed, hogy elérd a tested”. Ez azért kellett, hogy a Nerve Gear pontosan le tudja utánozni a kinetikai érzékelést a játékban. Úgy is mondhatnám, a Nerve Gear-nak volt mentett adata a valós körvonalunkat illetően.

Így már lehetséges, hogy a játékosok avatárjait lecseréljék a valós kinézetük majdnem pontos mására. Mostanra az oka is tisztázódott.

- Valóság. - motyogtam.

- Azt mondta, ez a valóság. Ez a kinézet... és a HP-nk a valós testünk és életünk. Arra szolgál, hogy elhiggyük, ezért létrehozta a tökéletes másunkat...

- De... De Kirito, te tudod.

Klein durván megvakarta fejét és a szemei ragyogtak a bandana-kendő alatt, ahogy beszélni kezdett.

- Miért? Mi a fenéért csinál ilyesmit?

Nem válaszoltam erre, csak a fejünk fölé mutattam.

- Várj egy kicsit. Valószínűleg mindjárt meg válaszolja.

Kayaba nem hagyott cserben. Pár másodperccel később egy hang, ami szinte ünnepélyesen csengett, hangzott a vérvörös égből.

- Most valószínűleg kíváncsiak vagytok. „Miért”. Miért csinálok én - a Nerve Gear és a SAO készítője, Kayaba Akihiko – ilyen dolgokat? Ez egy terrorista támadás? Váltságdíjat akar kérni értünk?

Kayaba hangja, mely eddig érzelemmentes volt, most hirtelen mintha érzelem jeleit mutatta volna. Hirtelen az „empátia” szó villant át agyamon, még ha tudtam is, hogy ez nem lehet igaz.

- Nem ezek miatt csináltam. Nincs, legalábbis számomra, nincs többé ok vagy cél amiért ezt tettem.

Ez a helyzet volt a szándékom, ez az oka. Hogy létrehozhassak és figyelhessek egy világot, ezért készítettem a Nerve Geart és az SAO-t. És most mindez valóra vált.

Egy rövid szünet után Kayaba hangja ismét érzelemmentesen folytatta.

- Nos, befejeztem az Sword Art Online hivatalos bevezetését. Játékosok - Sok sikert kívánok nektek.

Az utolsó mondat is elhalkult gyenge visszhang kíséretében.

A hatalmas köpeny felemelkedett, és elkezdett eltűnni a rendszerüzenetben, ami beborította az eget, előbb a csuklya, mintha csak elolvadna.

A vállai, aztán a mellkasa, a két kar, majd a lábak is eltűntek a vörös felszínben, aztán az utolsó vörös folt is hamar felszívódott. Közvetlen utána a rendszerüzenet, ami beborította az eget, oly hirtelen tűnt el ahogy megjelent.

A szél végigsöpört a tér felett, és a háttérzene, amit az NPC zenekar játszott, lágyan a fülünkhöz ért.

A játék visszatért a normális állapotba, eltekintve attól a ténytől, hogy pár szabály megváltozott.

És végül.

A tízezernyi embertömeg pontosan úgy reagált, ahogy az ilyenkor elvárható.

Más szavakkal, a számtalan hang egyre hangosabb lett, betöltve a teret.

- Ez egy vicc, igaz?

- Ez a pokol?

- Ne szórakozz! Engedj ki! Engedj ki innen!

- Nem! Nem teheted! Találkozóm van valakivel!

- Nem tetszik ez! Haza akarok menni! Haza akarok menni!!!!

Kiáltások. Kiabálások. Átkok. Könyörgések. Sikolyok.

Az emberek akik egy perc alatt játékosokból rabokká váltak, a fejüket fogták, a karjaikkal hadonásztak, megragadták egymást és hangosan káromkodni kezdtek.

Ezekkel a zajok körbevettek, mégis az elmém furcsa mód nyugodttá vált.

- Ez... a valóság.

Amit Kayaba Akihiko állít, az igaz. Ha ez a helyzet akkor ezekre kell számítanunk. Furcsa lenne ha nem tennénk ezt. Kayabának a zsenialitása volt az ami érdekessé tette.

Most nem tudok visszamenni a valóságba jó ideig - talán pár hónap vagy több is. Ez idő alatt nem láthatom anyámat és a húgomat, még csak nem is beszélhetek velük. Lehet, hogy soha nem is lesz rá esélyem. Ha meghalok itt - Meghalok a valóságban is.

A Nerve Gear, ez a játékgép a börtön zára és a halál fegyvere, ami képes megsütni az agyamat.

Lassan beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Szólásra nyitottam szám.

- Klein, gyere velem egy kicsit.

Megragadtam a harcos karját, aki öregebbnek tűnt hozzám képest, és keresztül vágtam a tömegen.

Gyorsan kiértünk a tömegből, valószínűleg a szélén lehettünk. Bementünk az egyik kis utcába a sok közül, amik a térről vezettek kifelé, és az egyik álló kocsi mögötti árnyékba léptünk.

- Klein. - Szólítottam újra.

Még mindig üres arckifejezéssel ült az arcán. Folytattam, igyekeztem hogy hangom komolyan hasson.

- Figyelj ide. Elhagyom a várost és a következő falu felé veszem az irányt. Gyere velem.

Klein nagyra nyitotta szemét. Halkan folytattam tovább.

- Ha amit mond igaz, akkor élhetjük túl, ha megerősödünk. Jól tudod, hogy az MMORPG-k a játékosok közti harcról szól az erőforrásokért. Csak az az ember erősödhet meg aki a legtöbb pénzt és tapasztalatot gyűjti össze. Az emberek akik rájönnek erre, le fogják vadászni az összes szörnyet a Kezdetek Városa körül. Sokat kéne várni mire a szörnyek respawn-olnak. Egy másik faluba kell menni, az most jobb. Ismerem az utat és az összes veszélyes területet, szóval el tudok érni oda, még ha csak egyes szintű is vagyok.

Figyelembe véve hogy milyen vagyok, ez elég hosszú szöveg volt, ennek ellenére nem szólt egy szót se.

Pár másodperccel később válaszolt csak.

- De... De tudod. Mondtam már korábban, hogy sok ideig álltam sorban a barátaimmal, hogy megvehessem ezt a játékot. Ők is bejelentkeztek, valószínűleg most is a téren vannak. Nem mehetek nélkülük.

- ...

Sóhajtottam és az ajkamba haraptam.

Megértettem mit akar Klein mondani az ideges tekintetével.

Ő.. okos és könnyen ki lehet vele jönni, és valószínűleg jól gondját viseli az embereknek. Minden bizonnyal azt reméli, a többieket is magammal viszem.

De nem tudtam rábólintani.

Ha csak Klein jönne, át tudnék jutni a következő faluba megvédve magunkat az agresszív szörnyektől. De ha még két - nem, ha csak egy ember is jön pluszba - az már veszélyes lehet.

Ha valaki meghal az úton, akkor az halott, ahogy Kayaba mondta.

A felelősség kétségkívül az enyém lenne, én vettem rá őket, hogy jöjjenek ki a biztonságos városból és én buktam el a bajtárs megvédésében.

Ilyen teherrel a vállamon, képtelen lennék rá. Ez egyszerűen lehetetlen.

Klein szemmel láthatólag kiolvasta ezeket a felvillanó aggodalmakat a fejemből. Egy mosoly jelent meg szőrös arcán, és megrázta fejét.

- Nem... Nem kényszeríthetlek erre. Klánvezér voltam egy másik játékban, amivel játszani szoktam. Megleszek. Boldogulni tudok azokkal a technikákkal amiket idáig tanítottál. És... még mindig meg van rá az esély hogy ez csak egy hülye vicc, és ki fogunk tudni jelentkezni. Szóval ne aggódj miattunk és indulj abba a faluba.

- ...

Csukott szájjal álltam ott, mardosott a bizonytalanság, amilyet még soha életemben nem éreztem.

Aztán kimondtam azokat a szavakat, amiken utána két évig rágódtam.

- OK. - Bólintottam, hátrébb léptem, a torkom száraz volt.

Hát akkor itt különválnak útjaink. Ha valami történik, küldj egy üzenetet... Hát, viszlát Klein.

Klein utánam szólt, mikor elfordultam, hogy induljak.

- Kirito!

- ...

Küldtem felé egy kérdő pillantást. De nem mondtam semmit. Az arca megremegett egy kicsit.

Intettem egyet és északnyugatnak fordultam, a falu felé amit a következő bázisomnak akarok használni.

Öt lépést tettem meg, mikor egy hang mögülem megint megszólított.

- Hé Kirito! Jól nézel ki a valóságban. Egészen az én stílusom!

Elmosolyodtam, és a vállam fölött kiáltottam vissza.

- Te meg tízszer jobban nézel ki így!

Hátat fordítottam az első barátomnak akit ebben a világban szereztem, és futni kezdtem.

Pár perc alatt az utca végére értem, és visszanéztem. Természetesen már nem volt ott senki.

Nem törődtem a szorongató érzéssel a mellkasomban és futottam tovább.

Kétségbeesetten futottam át a Kezdetek Városa északnyugati kapuján, majd átkeltem a hatalmas síkságokon és a mély erdőn, a kis falu felé, mely ezek után helyezkedett el - és ezek után volt az a végtelen, magányos játék a túlélésért.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 2. fejezet|2. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 4. fejezet|4. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 2. fejezet

2017-01-03T12:00:09Z

Hesiris: /*Lábjegyzet linkké alakítva, kiegészítve*/

===2. fejezet===
- Ahh... ha... uwahh!

A kard ezek a furcsa hangok felé lendült, de csak a levegőbe csapott szét.

Közvetlen utána, a kék vadkan (ami termetéhez képest meglepően gyorsan mozgott) hevesen támadt rá kihívójára. Nevetésben törtem ki, figyelve őt, ahogy elrepül a vadkan lapos orrától kapott ütéstől, és végiggurul a domboldalon.

- Hahaha... ne úgy. Az első mozdulat a fontos, Klein.

- Argh... a mocsok.

A panaszkodó kihívó, a csapatom tagja, Klein, felkelt és rám pillantott miközben válaszolt.

- De Kirito, még ha úgy is van ahogy mondod... Nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy mozog.

Pár órája találkoztam ezzel az alakkal, kinek vörös haját bandana-kendő fogja össze és egyszerű bőr páncélt visel vékony testén. Ha ismerném az igazi nevét, nem hagyhatnám el ilyen könnyen a megtisztelő végződéseket, De a neve (Klein) és az enyém (Kirito) is általunk kitalált nevek a karaktereinkhez. A -san vagy a -kun jelzőt a végére rakni mindennél viccesebben hangzana.

Az előbb említett alak lábai remegni kezdtek.

Úgy néz ki, kissé szédült.

Felvettem egy követ a lábam elöl és a vállam fölé emeltem. Amint a rendszer érzékelte a kardképesség első mozdulatát, A kavics enyhe zöld fényt kezdett kiadni magából.

Aztán a bal kezem szinte magától mozdult, és a kavics elrepült egyenes fénycsíkot húzva, és szemközt találta a vadkant. *Ggiik!* A vadkan dühösen nyikkant egyet és felém fordult.

- Persze, hogy mozognak, nem gyakorlóbábuk. De ha megteszed a megfelelő mozdulatot, akkor a rendszer a kardképességednek megfelelő mozgásokat hajtja végre, és eltalálja neked a célpontot.

- Mozdulat... mozdulat...

Amíg ezeket a szavakat motyogta, mintha valamilyen varázsigék lennének, Klein felemelte a jobb kezében tartott rövid kardját.

Bár a kék vadkan, hivatalos néven a „Őrült Vadkan”, csak egy első szintű szörny, Klein mégis elvesztette életerejének majdnem a felét, a lény a vad kardcsapásokra adott választámadásainak köszönhetően. Igaz, még ha meg is hal, csak respawnol<ref>Respawn: a halála után a rendszer a karaktert (legyen akár gépi vagy egy játékos) egy előre meghatározott helyen újra létrehozza</ref> a közeli „Kezdetek Városában”, de megint kijönni erre a vadászmezőre, kissé idegesítő lenne.

Úgy tűnik már csak egy lépésre van a harc a végétől.

Felemeltem a fejem miközben hárítottam a jobbomban lévő karddal a vadkan támadásait.

- Hmm, hogy is magyarázzam... Ez nem olyan, hogy egy kettő három, és csapás. Inkább olyan, hogy gyűjtesz egy kis erőt, és mikor úgy érzed a képességed előtör akkor az erő is, BAMM, kitör, és érzed ahogy eltalálja a szörnyet.

- Bamm, he?

Klein markáns jóképű arcán grimasz jelent meg durva vonásokkal, ahogy kardját derékmagasságba emelte.

Beszív, kifúj; aztán egy mély levegő, lejjebb vitte állását és felemelte kardját mintha a vállára akarná venni. Ebben a pillanatban a rendszer érzékelte a helyes pózt, és az éles kard lassan narancsszínben kezdett ragyogni.

- Ha!

Halk ordítással elugrott olyan mozdulattal, ami teljesen más volt mint az előzőek.

<nowiki>*Suhintás*</nowiki> A kard metsző hang kíséretében vörös lángokat húzott maga után. A „Reaver”, az egykezes kardok alapképessége, megvágta a vadkant jobboldalt a nyakánál, pont mikor az kész volt a támadásra, és elvitte a maradék HP-t is, ami (pont mint Kleinnek) már csak félig volt.

- Guekk... A hatalmas test szétesett mint az üveg és bíbor számok jelentek meg, mutatva, hogy mennyi virtuális tapasztalati pontot gyűjtöttem.

- Jeeeeeeeee!

Klein a győzelme jeléül egy felfújt pózba vágta magát, arcán hatalmas mosollyal, és felemelte balját. Adtam neki egy ötöst, és visszamosolyogtam.

- Gratulálok az első győzelmedhez... de a vadkan csak olyan erős mint más játékokban a nyálka.

- He, tényleg? Azt hittem, hogy valami alvezér-féle vagy hasonló!

- Dehogyis.

A mosolyom kissé erőltetetté vált, ahogy a hátamra raktam a kardom.

Még ha ugratom is, megértem mit érez most. Nekem két hónappal több tapasztalatom van, de ő csak most érezte azt a felemelő érzést, amit az ellensége saját kezű elpusztítása okoz.

Klein újra és újra használta ugyanazt a képességet, kiáltva amikor sikerült és talán, hogy gyakoroljon. Otthagytam majd körbenéztem.

A végtelenbe nyúló síkság gyönyörű pirosban játszott ahogy a nap kezdett lemenni. Észak felé egy erő körvonalai látszódtak, a csillogó tó volt dél felé, keleten csak most vettem észre a várost övező falakat. Nyugatra a határtalan égen aranyszín felhők úsztak tova.

Egy mezőn voltunk nyugatra a „Kezdetek Városától”, ami a lebegő kastély, Aincrad első szintjének északi végében helyezkedett el. Rengeteg játékos harcolhatott körülöttünk, de a hatalmas méretek miatt senki se látszódott.

Végre elégedetten, Klein elrakta kardját és mellém sétált a tájat fürkészve.

- De most komolyan... akárhányszor nézek itt körbe, nem tudom elhinni hogy ez a „játékban van”.

- Ez nem olyan, mintha a lelkünk beszippantódott volna vagy ilyesmi, még ha azt is mondod, hogy „belül”. Csak az agyunk lát és hall a szemeink és a füleink helyett... köszönhetően a „Nerve Gear” jeleinek. - válaszoltam vállvonogatva.

Klein úgy duzzogott mint egy gyerek.

- Lehet, hogy te már hozzászoktál, de nekem most van először dolgom egy „FullDive” technológiával! Hát nem döbbenetes? Most komolyan... hálás vagyok, hogy ebbe a korba születtem.

- Túlzol.

Bár miközben nevettem, teljesen egyetértettem vele.

- „Nerve Gear”.

Ez a neve annak a hardvernek, ami meghajtja ezt a VRMMORPG-t<ref>VRMMORPG: (Virtual Reality Massive Multiplayer Online Role-Playing Game) virtuális valóságban masszívan többjátékos online szerepjáték</ref>, a „Sword Art Online”-t.

Alapjában tér el a régebbi technikáktól.

A régi ember-gép interfészektől eltérően, mint a lapos képernyő, vagy a kézben tartott vezérlő, a Nerve Gear csupán egy interfésszel rendelkezik, egy áramvonalas sisak, ami beborítja az egész fejet és arcot.

Rengeteg jeladó van benne. Elektromos jeleket küldve ezeken a jeladókon keresztül, a sisak hozzáférést ad a felhasználó agyához. A felhasználó nem használja a füleit és a szemeit. Ehelyett a jelek egyenesen az agyába mennek. A szerkezet ráadásul nem csak a látást és a hallást, hanem a tapintást, ízlelést és szaglást - tehát mind az öt érzékszervet - is helyettesíti.

Miután felveszed a Nerve Geart, becsatolod az állad alatt lévő csatot. És kimondod a indító parancsot („Link Start”), minden zaj elhalkul, és sötétségbe kerülsz. Amint átjutsz a szivárványszín kőr közepén, egy másik, adatból álló világba kerülsz.

Szóval...

Fél éve, hogy ez a szerkezet (amit 2022 májusában kezdtek árulni) először létrehozta a „virtuális Valóságot”. Az elektronikai cég, ami elkészítette a Nerve Geart, elnevezte ezt a virtuális valósághoz vezető technológiát... „FullDive”-nak.

Teljesen elszigetel a valóságtól, kitölti a világot.

Ennek az az oka, hogy a Nerve Gear nem csak hamis jeleket küld az öt érzékszerv helyett, hanem blokkolja és átirányítja az agy testnek küldött parancsait.

Ezt úgy is hívhatjuk, mint az legfontosabb alap követelménye a szabad mozgásnak egy virtuális valóságban. Ha a test megkapná az agy jeleit mikor a felhasználó a FullDive állapotban van, és úgy dönt futni szeretne, akkor a valós teste nekiszaladna a falnak.

Klein és én szabadon tudjuk karakterünket mozgatni, és használni a kardunkat, mert a Nerve Gear átirányítja az agy gerincvelőn küldött parancsait.

Teljesen a játékba kerültünk.

Ennek a tapasztalatnak a hatására én és még sok más hozzám hasonló játékos jutott el odáig, hogy biztosak vagyunk abban, nem fogunk visszatérni a régi érintőképernyőkhöz, vagy mozgásszenzorokhoz.

Klein könnyekkel a szemében figyelte a szelet, ami végigszaladt a mezőn és megtört a távoli várfalakon.

- Szóval, a SAO az első játék, amit a Nerve Gear-rel játszol? - kérdeztem.

Klein, aki úgy néz ki mint egy jóképű, hidegvérű harcos a Sengoku korból<ref>Sengoku-kor: a 15. század közepétől a 17. század elejéig tartó háborús időszak, mikor az egyes tartományok urai egymással harcoltak egész Japán irányításáért</ref>, felém fordította fejét, és bólintott.

- Ja.

Ha komoly kifejezés ült arcán, olyan benyomást tudott kelteni, ami még egy történelmi darab színészének is a becsületére vált volna. Természetesen, a valóságban teljesen másképp néz ki. Ez a karakter a semmiből készült, egy rakat, listából választott beállításon alapszik.

Persze, én is úgy néztem ki mint egy fantasy anime nevetségesen jóképű főszereplője.

Klein tovább beszélt élénk hangján ami (természetesen) más volt mint az igazi hangja.

- Igazság szerint közvetlenül azután vettem meg a hardvert, miután a kezembe került az SAO egy példánya. Csak tízezret adtak el belőle, szóval szerintem szerencsés vagyok.... Bár, belegondolva te tízszer szerencsésebb voltál mikor felvettek a béta tesztre. Csak ezren jutottak be.

- Aha... Gondolom.

Klein tovább bámult engem. Öntudatlanul is megvakartam a fejem.

Úgy emlékszem az izgatottságra és a lelkesedésre amit a „Sword Art Online” bejelentés okozott, mintha csak tegnap lett volna.

A Nerve Gear megmutatta a jövő játékfejlesztéseinek irányát. Viszont, mikor elérkezett az idő az új eszközre való fejlesztésekre, csak jelentéktelen címek érkeztek, mint mindennél fontosabb szoftverek. Mindegyik puzzle, oktató szoftver, vagy környezetismeretet fejlesztő játék volt; csalódást okozva az olyan játékfüggőknek mint én.

A Nerve Gear képes egy egész virtuális világot létrehozni.

De ha nem tudsz 100 méternél messzebb menni anélkül, hogy falba ütköznél, az eléggé letörő. Elérkezett az idő az olyan keményvonalas játékosoknak mint én, akik mélyen csalódtak ezen játékokban, hogy megsürgessék az ilyesfajta játéktípus készítőit.

Egy olyan hálózati játékra vártunk, amibe több millió játékos léphet be és harcolhatna, élhetnek a karakterükként - vagyis egy MMORPG-re.

Mikor a várakozás és a sóvárgás elérte a tetőpontot, pont időben jelentették be az első VRMMORPG-t, a Sword Art Online-t. A játék helyszíne egy lebegő kastély, ami 100 szintet tartalmaz.

A játékosok egy erdőkkel, tavakkal teli világban élhetnek, csak a kardjukra támaszkodhatnak, és keresik az utat a felsőbb szintekre, legyőzve számtalan szörnyet, a saját végtelen útjukon járva.

A „Mágia” ez a nélkülözhetetlen összetevője egy fantasy MMORPG-nek, teljesen kimaradt. Helyette számtalan képességet, „Kardképességeket” készítettek. Ez annak a tervnek a része, amely arra hivatott, hogy a játékosoknak lehetővé tegye, hogy megtapasztalhassák a harcot a saját testükkel, amennyire ez a FullDive technológián keresztül lehetséges.

A képességek változatosak, beleértve a produktív képességeket (mit a kovácsolás, bőrmunkásság, vagy a varrás) és a mindennapi képességeket is (mint a horgászás, főzés, vagy a zenélés), megengedve a játékosnak, hogy ne csak kalandozzék ebben a hatalmas világban, hanem ténylegesen éljen is. Ha valaki szeretné, akár vehet egy házat és élhet mint egy pásztor, feltéve, hogy elég magas a szintje.

Mikor ezek a hírek napvilágra kerültek, a játékosok csak még lelkesebbek lettek.

A béta tesztre csak ezer embert vettek fel. Azt mondják, százezer ember jelentkezett a béta tesztre, fele azoknak akik addig Nerve Geart vettek. Csak a szerencsén múlott, hogy beleestem abba a kis töredékbe, és felvettek. A béta tesztelők további előnyt is kaptak, előrendelhették a játékot.

A béta teszt két hónapja olyan volt, mint egy álom. Az iskolában csak a képességeim szintjére, a felszereléseimre, és a tárgyaimra tudtam gondolni. Suli után rohantam haza és hajnalig elmerültem a játékban. A béta teszt elszállt egy pillanat alatt. Egy napon a karakteremet alaphelyzetbe állították, úgy éreztem mintha lényem felét levágták volna.

És most 2022. november 6.-án.

A Sword Art Online a végső simítások után, hivatalosa is elindult délután egykor.

Természetesen már fél órával az indulás előtt készen álltam és pillanatnyi késlekedés nélkül bejelentkeztem. Mikor ellenőriztem a szerver állapotát, már több mint 9500 ember bejelentkezett. Úgy néz ki mindenki aki hozzájutott a játékhoz, ugyanazt tette mint én. Minden online bolt bejelentette, hogy percekkel az árusítás kezdése után minden példányok elfogyott. Az offline árusok előtt, ahol tegnap kezdték árulni a játékot, hatalmas sorok keletkeztek, voltak olyanok akik már négy nappal előbb sorba álltak, elég nagy port kavarva ahhoz, hogy ez bekerüljön a hírekbe. Ez azt jelenti, hogy majdnem mindenki, aki meg tudta venni a játékot, súlyos játékfüggő.

Klein húzása tökéletesen mutatja ezt.

Miután bejelentkeztem az SAO-ba, futni kezdtem a Kezdetek Városának nosztalgikus, kövezett utcáin, a fegyverboltok felé véve az utam. Felismerve, hogy béta tesztelő voltam, miután látott engem elindulni, Klein hezitálás nélkül utánam szaladt.

- Hé, taníts meg nekem pár dolgot - lihegte.

Kíváncsi vagyok, hogy tudott ilyen szégyentelen és igényes lenni olyasvalakivel szemben, akivel még soha sem találkozott. Az elképedéstől elakadt a szavam.

- Ah, eh, akkor... miért nem megyünk egy fegyverboltba? -úgy válaszoltam, mint valami NPC<ref>NPC: (Non-Playable Chararter) Nem játszható karakter, nem ellenségesek, általában boltosok, illetve segítők</ref>. Csapatba szerveződtünk, és elkezdtem tanítani az alapokra. Így jutottunk el ide.

Igazság szerint nem jövök ki jól az emberekkel a valóságban; a játékokban talán még annyira se. A béta teszt alatt ismertem pár embert, de egyiket sem engedtem magamhoz annyira közel, hogy a barátomnak nevezhessem.

De Klein a fejedre nő ha hagyod, és ezt mégsem találtam kényelmetlennek. Azon gondolkozva, hogy mi lehet az oka annak, hogy ilyen jól kijövök vele, szólásra nyitottam szám.

- Szóval, mit szeretnél csinálni? Vadásszunk addig míg megtanulod rendesen használni?

- Persze! ...ezt akarnám mondani, de...

Klein tekintete a látótere jobb alsó sarkára siklott. Biztosan az időt ellenőrizte.

- ... Ki kéne jelentkeznem, hogy egyek. Rendeltem fél hatra egy pizzát.

- Milyen alapos. -mondtam.

Klein kidüllesztette a mellét.

- Természetesen. - mondta büszkén.

- Megígértem, hogy találkozok pár haverral a Kezdetek Városában. Bemutathatnálak néhányuknak, és felveheted őket a barátaid listájára. Akkor bármikor tudsz üzenni nekik. Mit szólsz hozzá?

- Errr... Hmmm... -motyogtam.

Jól kijövök Kleinnel, de semmi sem garantálja, hogy a barátaival is ki fogok jönni. Úgy éreztem, nagyobb az esély arra, hogy nem fogok jól kijönni velük és a végén még Kleinnel is megromlik a kapcsolatom.

- Talán...?

Úgy látszik, megértette a nem-túl-magabiztos válaszom okát, Klein megrázta a fejét.

- Á, nehogy azt hidd erőltetem a dolgot. Máskor is bemutathatlak nekik.

- Ja. Jól van, és kösz.

Amint megköszöntem, Klein megint megrázta a fejét.

- Hé, hé! Nekem kéne köszönetet mondanom neked. Sok segítséget kaptam tőled. Vissza fogom fizetni. Kamatostul.

Klein mosolygott és vetett még egy pillantást az órára.

- ...Hát akkor most kijelentkezek egy kicsit. Kösz mindent Kirito. Látjuk még egymást.

Ezzel előrenyújtotta kezét. Ekkor gondoltam azt, hogy ez az ember nagy vezér lehetett egy „másik játékban”, és megráztam a kezét.

- Ja, viszlát.

Elengedtük egymás kezét.

Ez az a pillanat mikor Aincrad, vagy a Sword Art Online számomra megszűnt mint egy szórakoztató játék.

Klein hátrébb lépett, felemelte a jobb mutató és hüvelyk ujját együtt, majd lefelé intett velük. Ez az a mozdulat ami megnyitja a „főmenü ablakot”. Közvetlen ezután, csengő hang kíséretében egy ragyogó lila téglalap jelent meg.

Kicsit odébb mentem, leültem egy sziklára, és megnyitottam, a saját menümet. Ujjaimat mozgatva rendezni kezdem a tárgyakat, melyeket a vadkannal vívott harcban szereztem.

Aztán...

- Eh? -Klein furcsa hangja hallatszott.

- Mi ez? Nincs kijelentkezés gomb.

Ujjaim megálltak, és felemeltem a fejem.

- Nincs gomb? Lehetetlen, nézd meg jobban. - válaszoltam kissé összezavarodva.

Kardforgató társam nagyobbra nyitotta szemeit a bandana-kendő alatt, és közelebb tolta arcát a menühöz.

A széles téglalap rengeteg gombot tartalmaz baloldalt, jobboldalt pedig egy sziluett mutatja az aktuális felszerelést. A menü alján van a „Kijelentkezés” gomb, amivel ki lehet jutni ebből a világból.

Visszafordítottam fejem a leltár felé ami azon tárgyakat listázta ki, miket az órákon át tartó harcban szereztem. Klein szokatlan magas hangon kezdett beszélni.

- Tényleg nincs ott. Kirito, neked is meg kéne nézned.

- Mondtam már, hogy nem lehet, hogy nincs ott. - Motyogtam sóhajtva, miközben megnyomtam a bal felső sarokban lévő gombot ami visszavitt a menübe.

A leltár ablak jobboldalt bezárult, és újra megnyílt a főmenü. A sziluettől, ami még sok üres helyet tartalmazott, balra, ott volt a gombok hosszú sora.

Lefelé mozdítottam kezem olyan mozdulattal, ami már szinte szokássá vált, és...

Végigfutott rajtam a hideg.

Nem volt ott.

Ahogy Klein is mondta, a gomb, ami ott volt a béta test alatt, - de még a bejelentkezéskor is - eltűnt.

Bámultam az üres helyet pár másodpercig, majd átnéztem a menüt, megbizonyosodva arról, hogy nem helyezték-e át. Klein „igazam van?” kifejezéssel az arcán nézett rám.

- Nincs ott, igaz?

- Ja, nincs ott.

Bólintottam, kissé zavart, hogy ilyen könnyen egyet kell értenem. Klein mosolygott és dörzsölni kezdte állát.

- Igaz, ez még csak az első nap, szóval lehetnek még hibák. A GM<ref>GM: (Game Master) Játékmester, a játék működésének zavartalanságát felügyelik</ref>-ek most valószínűleg sírnak a sok üzenet miatt, ami elönti őket. - Mondta hidegvérrel.

- És te csak úgy állsz ott? Nem azt mondtad, hogy rendeltél valami pizzát? - kérdeztem ugratva.

- Á, igaz!

Mosolyogtam ahogy felugrott tágra nyílt szemmel.

Kidobtam néhány tárgyat amik nem kellettek, mert a leltár pirosra váltott, jelezve, hogy túl sok tárgy van benne, és Klein mellé sétáltam.

- Ááá, az ajókás pizzám és a gyömbér söröm!

- Mért nem hívsz fel egy GM-et? Biztos ki tudnak jelentkeztetni a másik oldalról.

- Próbáltam, de nincs válasz. Már 5:25 van! Hé, Kirito! Nincs más módja a kijelentkezésnek.

Miután meghallgattam Kleint, aki hevesen gesztikulált karjaival...

Merevvé vált az arcom. Alaptalan félelmet éreztem.

- Lássuk csak... hogy kijelentkezz... - mondtam miközben gondolkoztam.

Hogy visszajussak a szobámba a testemhez, azt kell tennem, hogy: megnyitom a főmenüt, megnyomom a „Kijelentkezés” gombot, és a felugró ablakban megnyomom az „Igen” gombot. Elég egyszerű. De ha elvágnak ettől a módszertől, akkor nem ismerek más utat a kijelentkezéshez.

Felnéztem Klein arcára, ami egy kicsit magasabban volt az enyémnél, és megráztam a fejem.

- Nincs, nincs más mód. Ha ki akarsz jelentkezni, akkor a főmenüt kell használnod. Ettől eltekintve, nincs más mód.

- Ez lehetetlen... biztos van valami!

Klein hirtelen kiabálni kezdett, hogy megpróbálja megcáfolni a kijelentésemet.

- Visszatérés! Kijelentkezés! Szökés!

De semmi sem történt. Nincs hangvezérlés az SAO-ban, legalábbis a leírás szerint.

Miután Klein elkiáltotta ezeket és még ugrált is hozzá, azt mondtam neki:

- Klein, ez hasztalan. Még a kézikönyv sem említ semmit a vészhelyzeti utasítások függelékben.

- De... ez hülyeség! Hiba ide vagy oda, nem lehet, hogy ne tudjak visszatérni a szobámba és a testembe amikor csak akarok! - Klein ezt vad kifejezéssel az arcán kiabálta.

Teljesen egyetértettem vele.

Ez lehetetlen. Teljesen nonszensz. De kétségtelenül igaz.

- Hé, ez most mi? Ez nagyon furcsa. Jelenleg nem tudunk kijutni a játékból!

Klein kétségbeesett nevetést hallatott, és gyorsan folytatta tovább.

- Várj, csak ki kell kapcsolni, vagy le kell venni a sisakot.

Figyeltem, ahogy Klein a kezeit a feje körül mozgatva próbál levenni valami láthatatlan dolgot. Éreztem ahogy a szorongás visszatér.

- Mindkettő lehetetlen. Jelenleg nem tudjuk mozgatni a testünket... az igazi testünket. A Nerve Gear felfog minden jelet amit az agyunk küld itt, - megfogtam a tarkóm – és átirányítja őket, hogy mozgathassuk a karakterünk.

Klein lassan leeresztette a kezét, és becsukta a száját.

Mindketten elhallgattunk gondolatainkba mélyedve.

Hogy elérjük a FullDive állapotot, a Nerve Gear felfog minden jelet amit az agyunk a gerincen küld és lefordítja, hogy irányíthassuk a karakterünket ebben a világban. Szóval ha vadul meglendítjük a karunkat, akkor az igazi karom (ami jelenleg az ágyamon fekszik) egy centit sem mozdul, biztosítva hogy nem ütöm meg a fejem, az asztal sarkát vagy bármi mást.

De ez a funkció miatt, jelenleg nem tudunk a szabad akaratunkból kilépni a FullDive állapotból.

- Szóval, míg a hibát ki nem javítják vagy valaki le nem veszi a sisakot rólunk, addig itt kell várnunk? - Klein kissé kábán motyogott.

Némán jeleztem egyetértésemet.

- De én egyedül élek. Te?

Hezitáltam kicsit, de az igazat mondtam neki.

- Anyámmal és húgommal élek. Gondolom kiszabadítanak ha nem megyek le vacsorázni.

- Mi? H-Hány éves a húgod?

Klein hirtelen rám nézett csillogó szemmel. Félrelöktem a fejét.

Lenyugodhatnál, nem gondolod? Sportol és utálja a játékokat, szóval semmi közös nincs benne és az olyanokban mint mi. - Felemeltem jobbomat jelezve, hogy eltértünk a témától. - Nem gondolod, hogy ez furcsa?

- Persze. Hisz ez egy hiba.

Nem, ez nem csak egy hiba. Ez egy „nem tudunk kijelentkezni” hiba. Elég nagy probléma ahhoz, hogy bezavarjon a játék működésébe. Például a pizzád a való világban csak egyre hidegebb lesz. Ez egy gazdasági veszteség, nem igaz?

- Egy hideg pizza... Olyan értelmetlen mint a kemény natto<ref>Natto (納豆) a japán nemzeti étel. A nyers szójababon egy baktériumfajtát tenyészetenk, amelyik megpuhítja a babot és egy nyúlós, ragadós szövettel vonja be</ref>.

Elengedtem a fülem mellett ezeket az értelmetlen kommenteket és folytattam:

- Ha valami ilyesmi történik, az operátoroknak le kéne kapcsolniuk a szervereket és mindenkit ki kéne jelentkeztetniük, bármi is legyen az ok. De már 15 perce, hogy észrevettük, és még csak egy rendszerüzenet se volt, nem hogy szerverleállítás. Ez túl furcsa.

- Hmm, most, hogy belegondolok, igazad van.

Klein komoly ábrázattal dörzsölni kezdte állát. A bandana-kendő alatt, ami kissé eltakarta hegyes orrát, értelem csillogott szemébe.

Figyelni kezdtem mit mond, furcsa érzéssel, hogy olyas valakivel beszélek, akivel nem is találkoztam volna, ha törlöm a fiókom.

- A cég, ami az SAO-t készítette, az „Argus”, arról híres, hogy felhasználóbarát elveket vall, nem? Ezért is küzdöttek annyian, hogy megszerezhessék a játékot, még ha ez is az első ilyen online játék. Eléggé értelmetlen lenne feladni ezeket az elveket az első napon.

- Egyetértek. Ráadásul az SAO az első VRMMORPG. Ha valami félresikerül most, az kihathat az egész műfaj jövőjére.

Kleinnel egymás arcát néztük és bólogattunk.

Aincrad évszakai a valósághoz igazodnak, szóval most itt is ősz van.

Felnéztem, beszívtam a virtuális levegőt, vettem egy mély, hideg levegőt.

Csak most vettem észre a 100 méterrel feljebb lévő 2. szint alját. Ahogy követtem tekintetemmel az egyenletlen felszínt, láttam a hatalmas tornyot, a labirintust, ami a következő szintre vezető út, és láttam ahol rácsatlakozik a másik szinthez.

Fél hat múlt, az ég egy sávja pirosban játszott a naplemente fényétől. A helyzet ellenére, amiben vagyok, nézve a végtelen síkságot, ami aranyszínű volt a napfénytől, elnémultam a virtuális világ szépségétől.

Közvetlen utána...

A világ örökre megváltozott.

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 1. fejezet|1. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 3. fejezet|3. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>

Sword Art Online: 1. kötet 2. fejezet

2017-01-03T11:53:16Z

Hesiris: /*Csillag formázása kijavítva*/

===2. fejezet===
- Ahh... ha... uwahh!

A kard ezek a furcsa hangok felé lendült, de csak a levegőbe csapott szét.

Közvetlen utána, a kék vadkan (ami termetéhez képest meglepően gyorsan mozgott) hevesen támadt rá kihívójára. Nevetésben törtem ki, figyelve őt, ahogy elrepül a vadkan lapos orrától kapott ütéstől, és végiggurul a domboldalon.

- Hahaha... ne úgy. Az első mozdulat a fontos, Klein.

- Argh... a mocsok.

A panaszkodó kihívó, a csapatom tagja, Klein, felkelt és rám pillantott miközben válaszolt.

- De Kirito, még ha úgy is van ahogy mondod... Nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy mozog.

Pár órája találkoztam ezzel az alakkal, kinek vörös haját bandana-kendő fogja össze és egyszerű bőr páncélt visel vékony testén. Ha ismerném az igazi nevét, nem hagyhatnám el ilyen könnyen a megtisztelő végződéseket, De a neve (Klein) és az enyém (Kirito) is általunk kitalált nevek a karaktereinkhez. A -san vagy a -kun jelzőt a végére rakni mindennél viccesebben hangzana.

Az előbb említett alak lábai remegni kezdtek.

Úgy néz ki, kissé szédült.

Felvettem egy követ a lábam elöl és a vállam fölé emeltem. Amint a rendszer érzékelte a kardképesség első mozdulatát, A kavics enyhe zöld fényt kezdett kiadni magából.

Aztán a bal kezem szinte magától mozdult, és a kavics elrepült egyenes fénycsíkot húzva, és szemközt találta a vadkant. *Ggiik!* A vadkan dühösen nyikkant egyet és felém fordult.

- Persze, hogy mozognak, nem gyakorlóbábuk. De ha megteszed a megfelelő mozdulatot, akkor a rendszer a kardképességednek megfelelő mozgásokat hajtja végre, és eltalálja neked a célpontot.

- Mozdulat... mozdulat...

Amíg ezeket a szavakat motyogta, mintha valamilyen varázsigék lennének, Klein felemelte a jobb kezében tartott rövid kardját.

Bár a kék vadkan, hivatalos néven a „Őrült Vadkan”, csak egy első szintű szörny, Klein mégis elvesztette életerejének majdnem a felét, a lény a vad kardcsapásokra adott választámadásainak köszönhetően. Igaz, még ha meg is hal, csak respawnol1 a közeli „Kezdetek Városában”, de megint kijönni erre a vadászmezőre, kissé idegesítő lenne.

Úgy tűnik már csak egy lépésre van a harc a végétől.

Felemeltem a fejem miközben hárítottam a jobbomban lévő karddal a vadkan támadásait.

- Hmm, hogy is magyarázzam... Ez nem olyan, hogy egy kettő három, és csapás. Inkább olyan, hogy gyűjtesz egy kis erőt, és mikor úgy érzed a képességed előtör akkor az erő is, BAMM, kitör, és érzed ahogy eltalálja a szörnyet.

- Bamm, he?

Klein markáns jóképű arcán grimasz jelent meg durva vonásokkal, ahogy kardját derékmagasságba emelte.

Beszív, kifúj; aztán egy mély levegő, lejjebb vitte állását és felemelte kardját mintha a vállára akarná venni. Ebben a pillanatban a rendszer érzékelte a helyes pózt, és az éles kard lassan narancsszínben kezdett ragyogni.

- Ha!

Halk ordítással elugrott olyan mozdulattal, ami teljesen más volt mint az előzőek.

<nowiki>*Suhintás*</nowiki> A kard metsző hang kíséretében vörös lángokat húzott maga után. A „Reaver”, az egykezes kardok alapképessége, megvágta a vadkant jobboldalt a nyakánál, pont mikor az kész volt a támadásra, és elvitte a maradék HP-t is, ami (pont mint Kleinnek) már csak félig volt.

- Guekk... A hatalmas test szétesett mint az üveg és bíbor számok jelentek meg, mutatva, hogy mennyi virtuális tapasztalati pontot gyűjtöttem.

- Jeeeeeeeee!

Klein a győzelme jeléül egy felfújt pózba vágta magát, arcán hatalmas mosollyal, és felemelte balját. Adtam neki egy ötöst, és visszamosolyogtam.

- Gratulálok az első győzelmedhez... de a vadkan csak olyan erős mint más játékokban a nyálka.

- He, tényleg? Azt hittem, hogy valami alvezér-féle vagy hasonló!

- Dehogyis.

A mosolyom kissé erőltetetté vált, ahogy a hátamra raktam a kardom.

Még ha ugratom is, megértem mit érez most. Nekem két hónappal több tapasztalatom van, de ő csak most érezte azt a felemelő érzést, amit az ellensége saját kezű elpusztítása okoz.

Klein újra és újra használta ugyanazt a képességet, kiáltva amikor sikerült és talán, hogy gyakoroljon. Otthagytam majd körbenéztem.

A végtelenbe nyúló síkság gyönyörű pirosban játszott ahogy a nap kezdett lemenni. Észak felé egy erő körvonalai látszódtak, a csillogó tó volt dél felé, keleten csak most vettem észre a várost övező falakat. Nyugatra a határtalan égen aranyszín felhők úsztak tova.

Egy mezőn voltunk nyugatra a „Kezdetek Városától”, ami a lebegő kastély, Aincrad első szintjének északi végében helyezkedett el. Rengeteg játékos harcolhatott körülöttünk, de a hatalmas méretek miatt senki se látszódott.

Végre elégedetten, Klein elrakta kardját és mellém sétált a tájat fürkészve.

- De most komolyan... akárhányszor nézek itt körbe, nem tudom elhinni hogy ez a „játékban van”.

- Ez nem olyan, mintha a lelkünk beszippantódott volna vagy ilyesmi, még ha azt is mondod, hogy „belül”. Csak az agyunk lát és hall a szemeink és a füleink helyett... köszönhetően a „Nerve Gear” jeleinek. - válaszoltam vállvonogatva.

Klein úgy duzzogott mint egy gyerek.

- Lehet, hogy te már hozzászoktál, de nekem most van először dolgom egy „FullDive” technológiával! Hát nem döbbenetes? Most komolyan... hálás vagyok, hogy ebbe a korba születtem.

- Túlzol.

Bár miközben nevettem, teljesen egyetértettem vele.

- „Nerve Gear”.

Ez a neve annak a hardvernek, ami meghajtja ezt a VRMMORPG-t2, a „Sword Art Online”-t.

Alapjában tér el a régebbi technikáktól.

A régi ember-gép interfészektől eltérően, mint a lapos képernyő, vagy a kézben tartott vezérlő, a Nerve Gear csupán egy interfésszel rendelkezik, egy áramvonalas sisak, ami beborítja az egész fejet és arcot.

Rengeteg jeladó van benne. Elektromos jeleket küldve ezeken a jeladókon keresztül, a sisak hozzáférést ad a felhasználó agyához. A felhasználó nem használja a füleit és a szemeit. Ehelyett a jelek egyenesen az agyába mennek. A szerkezet ráadásul nem csak a látást és a hallást, hanem a tapintást, ízlelést és szaglást - tehát mind az öt érzékszervet - is helyettesíti.

Miután felveszed a Nerve Geart, becsatolod az állad alatt lévő csatot. És kimondod a indító parancsot („Link Start”), minden zaj elhalkul, és sötétségbe kerülsz. Amint átjutsz a szivárványszín kőr közepén, egy másik, adatból álló világba kerülsz.

Szóval...

Fél éve, hogy ez a szerkezet (amit 2022 májusában kezdtek árulni) először létrehozta a „virtuális Valóságot”. Az elektronikai cég, ami elkészítette a Nerve Geart, elnevezte ezt a virtuális valósághoz vezető technológiát... „FullDive”-nak.

Teljesen elszigetel a valóságtól, kitölti a világot.

Ennek az az oka, hogy a Nerve Gear nem csak hamis jeleket küld az öt érzékszerv helyett, hanem blokkolja és átirányítja az agy testnek küldött parancsait.

Ezt úgy is hívhatjuk, mint az legfontosabb alap követelménye a szabad mozgásnak egy virtuális valóságban. Ha a test megkapná az agy jeleit mikor a felhasználó a FullDive állapotban van, és úgy dönt futni szeretne, akkor a valós teste nekiszaladna a falnak.

Klein és én szabadon tudjuk karakterünket mozgatni, és használni a kardunkat, mert a Nerve Gear átirányítja az agy gerincvelőn küldött parancsait.

Teljesen a játékba kerültünk.

Ennek a tapasztalatnak a hatására én és még sok más hozzám hasonló játékos jutott el odáig, hogy biztosak vagyunk abban, nem fogunk visszatérni a régi érintőképernyőkhöz, vagy mozgásszenzorokhoz.

Klein könnyekkel a szemében figyelte a szelet, ami végigszaladt a mezőn és megtört a távoli várfalakon.

- Szóval, a SAO az első játék, amit a Nerve Gear-rel játszol? - kérdeztem.

Klein, aki úgy néz ki mint egy jóképű, hidegvérű harcos a Sengoku korból3, felém fordította fejét, és bólintott.

- Ja.

Ha komoly kifejezés ült arcán, olyan benyomást tudott kelteni, ami még egy történelmi darab színészének is a becsületére vált volna. Természetesen, a valóságban teljesen másképp néz ki. Ez a karakter a semmiből készült, egy rakat, listából választott beállításon alapszik.

Persze, én is úgy néztem ki mint egy fantasy anime nevetségesen jóképű főszereplője.

Klein tovább beszélt élénk hangján ami (természetesen) más volt mint az igazi hangja.

- Igazság szerint közvetlenül azután vettem meg a hardvert, miután a kezembe került az SAO egy példánya. Csak tízezret adtak el belőle, szóval szerintem szerencsés vagyok.... Bár, belegondolva te tízszer szerencsésebb voltál mikor felvettek a béta tesztre. Csak ezren jutottak be.

- Aha... Gondolom.

Klein tovább bámult engem. Öntudatlanul is megvakartam a fejem.

Úgy emlékszem az izgatottságra és a lelkesedésre amit a „Sword Art Online” bejelentés okozott, mintha csak tegnap lett volna.

A Nerve Gear megmutatta a jövő játékfejlesztéseinek irányát. Viszont, mikor elérkezett az idő az új eszközre való fejlesztésekre, csak jelentéktelen címek érkeztek, mint mindennél fontosabb szoftverek. Mindegyik puzzle, oktató szoftver, vagy környezetismeretet fejlesztő játék volt; csalódást okozva az olyan játékfüggőknek mint én.

A Nerve Gear képes egy egész virtuális világot létrehozni.

De ha nem tudsz 100 méternél messzebb menni anélkül, hogy falba ütköznél, az eléggé letörő. Elérkezett az idő az olyan keményvonalas játékosoknak mint én, akik mélyen csalódtak ezen játékokban, hogy megsürgessék az ilyesfajta játéktípus készítőit.

Egy olyan hálózati játékra vártunk, amibe több millió játékos léphet be és harcolhatna, élhetnek a karakterükként - vagyis egy MMORPG-re.

Mikor a várakozás és a sóvárgás elérte a tetőpontot, pont időben jelentették be az első VRMMORPG-t, a Sword Art Online-t. A játék helyszíne egy lebegő kastély, ami 100 szintet tartalmaz.

A játékosok egy erdőkkel, tavakkal teli világban élhetnek, csak a kardjukra támaszkodhatnak, és keresik az utat a felsőbb szintekre, legyőzve számtalan szörnyet, a saját végtelen útjukon járva.

A „Mágia” ez a nélkülözhetetlen összetevője egy fantasy MMORPG-nek, teljesen kimaradt. Helyette számtalan képességet, „Kardképességeket” készítettek. Ez annak a tervnek a része, amely arra hivatott, hogy a játékosoknak lehetővé tegye, hogy megtapasztalhassák a harcot a saját testükkel, amennyire ez a FullDive technológián keresztül lehetséges.

A képességek változatosak, beleértve a produktív képességeket (mit a kovácsolás, bőrmunkásság, vagy a varrás) és a mindennapi képességeket is (mint a horgászás, főzés, vagy a zenélés), megengedve a játékosnak, hogy ne csak kalandozzék ebben a hatalmas világban, hanem ténylegesen éljen is. Ha valaki szeretné, akár vehet egy házat és élhet mint egy pásztor, feltéve, hogy elég magas a szintje.

Mikor ezek a hírek napvilágra kerültek, a játékosok csak még lelkesebbek lettek.

A béta tesztre csak ezer embert vettek fel. Azt mondják, százezer ember jelentkezett a béta tesztre, fele azoknak akik addig Nerve Geart vettek. Csak a szerencsén múlott, hogy beleestem abba a kis töredékbe, és felvettek. A béta tesztelők további előnyt is kaptak, előrendelhették a játékot.

A béta teszt két hónapja olyan volt, mint egy álom. Az iskolában csak a képességeim szintjére, a felszereléseimre, és a tárgyaimra tudtam gondolni. Suli után rohantam haza és hajnalig elmerültem a játékban. A béta teszt elszállt egy pillanat alatt. Egy napon a karakteremet alaphelyzetbe állították, úgy éreztem mintha lényem felét levágták volna.

És most 2022. november 6.-án.

A Sword Art Online a végső simítások után, hivatalosa is elindult délután egykor.

Természetesen már fél órával az indulás előtt készen álltam és pillanatnyi késlekedés nélkül bejelentkeztem. Mikor ellenőriztem a szerver állapotát, már több mint 9500 ember bejelentkezett. Úgy néz ki mindenki aki hozzájutott a játékhoz, ugyanazt tette mint én. Minden online bolt bejelentette, hogy percekkel az árusítás kezdése után minden példányok elfogyott. Az offline árusok előtt, ahol tegnap kezdték árulni a játékot, hatalmas sorok keletkeztek, voltak olyanok akik már négy nappal előbb sorba álltak, elég nagy port kavarva ahhoz, hogy ez bekerüljön a hírekbe. Ez azt jelenti, hogy majdnem mindenki, aki meg tudta venni a játékot, súlyos játékfüggő.

Klein húzása tökéletesen mutatja ezt.

Miután bejelentkeztem az SAO-ba, futni kezdtem a Kezdetek Városának nosztalgikus, kövezett utcáin, a fegyverboltok felé véve az utam. Felismerve, hogy béta tesztelő voltam, miután látott engem elindulni, Klein hezitálás nélkül utánam szaladt.

- Hé, taníts meg nekem pár dolgot - lihegte.

Kíváncsi vagyok, hogy tudott ilyen szégyentelen és igényes lenni olyasvalakivel szemben, akivel még soha sem találkozott. Az elképedéstől elakadt a szavam.

- Ah, eh, akkor... miért nem megyünk egy fegyverboltba? -úgy válaszoltam, mint valami NPC4. Csapatba szerveződtünk, és elkezdtem tanítani az alapokra. Így jutottunk el ide.

Igazság szerint nem jövök ki jól az emberekkel a valóságban; a játékokban talán még annyira se. A béta teszt alatt ismertem pár embert, de egyiket sem engedtem magamhoz annyira közel, hogy a barátomnak nevezhessem.

De Klein a fejedre nő ha hagyod, és ezt mégsem találtam kényelmetlennek. Azon gondolkozva, hogy mi lehet az oka annak, hogy ilyen jól kijövök vele, szólásra nyitottam szám.

- Szóval, mit szeretnél csinálni? Vadásszunk addig míg megtanulod rendesen használni?

- Persze! ...ezt akarnám mondani, de...

Klein tekintete a látótere jobb alsó sarkára siklott. Biztosan az időt ellenőrizte.

- ... Ki kéne jelentkeznem, hogy egyek. Rendeltem fél hatra egy pizzát.

- Milyen alapos. -mondtam.

Klein kidüllesztette a mellét.

- Természetesen. - mondta büszkén.

- Megígértem, hogy találkozok pár haverral a Kezdetek Városában. Bemutathatnálak néhányuknak, és felveheted őket a barátaid listájára. Akkor bármikor tudsz üzenni nekik. Mit szólsz hozzá?

- Errr... Hmmm... -motyogtam.

Jól kijövök Kleinnel, de semmi sem garantálja, hogy a barátaival is ki fogok jönni. Úgy éreztem, nagyobb az esély arra, hogy nem fogok jól kijönni velük és a végén még Kleinnel is megromlik a kapcsolatom.

- Talán...?

Úgy látszik, megértette a nem-túl-magabiztos válaszom okát, Klein megrázta a fejét.

- Á, nehogy azt hidd erőltetem a dolgot. Máskor is bemutathatlak nekik.

- Ja. Jól van, és kösz.

Amint megköszöntem, Klein megint megrázta a fejét.

- Hé, hé! Nekem kéne köszönetet mondanom neked. Sok segítséget kaptam tőled. Vissza fogom fizetni. Kamatostul.

Klein mosolygott és vetett még egy pillantást az órára.

- ...Hát akkor most kijelentkezek egy kicsit. Kösz mindent Kirito. Látjuk még egymást.

Ezzel előrenyújtotta kezét. Ekkor gondoltam azt, hogy ez az ember nagy vezér lehetett egy „másik játékban”, és megráztam a kezét.

- Ja, viszlát.

Elengedtük egymás kezét.

Ez az a pillanat mikor Aincrad, vagy a Sword Art Online számomra megszűnt mint egy szórakoztató játék.

Klein hátrébb lépett, felemelte a jobb mutató és hüvelyk ujját együtt, majd lefelé intett velük. Ez az a mozdulat ami megnyitja a „főmenü ablakot”. Közvetlen ezután, csengő hang kíséretében egy ragyogó lila téglalap jelent meg.

Kicsit odébb mentem, leültem egy sziklára, és megnyitottam, a saját menümet. Ujjaimat mozgatva rendezni kezdem a tárgyakat, melyeket a vadkannal vívott harcban szereztem.

Aztán...

- Eh? -Klein furcsa hangja hallatszott.

- Mi ez? Nincs kijelentkezés gomb.

Ujjaim megálltak, és felemeltem a fejem.

- Nincs gomb? Lehetetlen, nézd meg jobban. - válaszoltam kissé összezavarodva.

Kardforgató társam nagyobbra nyitotta szemeit a bandana-kendő alatt, és közelebb tolta arcát a menühöz.

A széles téglalap rengeteg gombot tartalmaz baloldalt, jobboldalt pedig egy sziluett mutatja az aktuális felszerelést. A menü alján van a „Kijelentkezés” gomb, amivel ki lehet jutni ebből a világból.

Visszafordítottam fejem a leltár felé ami azon tárgyakat listázta ki, miket az órákon át tartó harcban szereztem. Klein szokatlan magas hangon kezdett beszélni.

- Tényleg nincs ott. Kirito, neked is meg kéne nézned.

- Mondtam már, hogy nem lehet, hogy nincs ott. - Motyogtam sóhajtva, miközben megnyomtam a bal felső sarokban lévő gombot ami visszavitt a menübe.

A leltár ablak jobboldalt bezárult, és újra megnyílt a főmenü. A sziluettől, ami még sok üres helyet tartalmazott, balra, ott volt a gombok hosszú sora.

Lefelé mozdítottam kezem olyan mozdulattal, ami már szinte szokássá vált, és...

Végigfutott rajtam a hideg.

Nem volt ott.

Ahogy Klein is mondta, a gomb, ami ott volt a béta test alatt, - de még a bejelentkezéskor is - eltűnt.

Bámultam az üres helyet pár másodpercig, majd átnéztem a menüt, megbizonyosodva arról, hogy nem helyezték-e át. Klein „igazam van?” kifejezéssel az arcán nézett rám.

- Nincs ott, igaz?

- Ja, nincs ott.

Bólintottam, kissé zavart, hogy ilyen könnyen egyet kell értenem. Klein mosolygott és dörzsölni kezdte állát.

- Igaz, ez még csak az első nap, szóval lehetnek még hibák. A GM5-ek most valószínűleg sírnak a sok üzenet miatt, ami elönti őket. - Mondta hidegvérrel.

- És te csak úgy állsz ott? Nem azt mondtad, hogy rendeltél valami pizzát? - kérdeztem ugratva.

- Á, igaz!

Mosolyogtam ahogy felugrott tágra nyílt szemmel.

Kidobtam néhány tárgyat amik nem kellettek, mert a leltár pirosra váltott, jelezve, hogy túl sok tárgy van benne, és Klein mellé sétáltam.

- Ááá, az ajókás pizzám és a gyömbér söröm!

- Mért nem hívsz fel egy GM-et? Biztos ki tudnak jelentkeztetni a másik oldalról.

- Próbáltam, de nincs válasz. Már 5:25 van! Hé, Kirito! Nincs más módja a kijelentkezésnek.

Miután meghallgattam Kleint, aki hevesen gesztikulált karjaival...

Merevvé vált az arcom. Alaptalan félelmet éreztem.

- Lássuk csak... hogy kijelentkezz... - mondtam miközben gondolkoztam.

Hogy visszajussak a szobámba a testemhez, azt kell tennem, hogy: megnyitom a főmenüt, megnyomom a „Kijelentkezés” gombot, és a felugró ablakban megnyomom az „Igen” gombot. Elég egyszerű. De ha elvágnak ettől a módszertől, akkor nem ismerek más utat a kijelentkezéshez.

Felnéztem Klein arcára, ami egy kicsit magasabban volt az enyémnél, és megráztam a fejem.

- Nincs, nincs más mód. Ha ki akarsz jelentkezni, akkor a főmenüt kell használnod. Ettől eltekintve, nincs más mód.

- Ez lehetetlen... biztos van valami!

Klein hirtelen kiabálni kezdett, hogy megpróbálja megcáfolni a kijelentésemet.

- Visszatérés! Kijelentkezés! Szökés!

De semmi sem történt. Nincs hangvezérlés az SAO-ban, legalábbis a leírás szerint.

Miután Klein elkiáltotta ezeket és még ugrált is hozzá, azt mondtam neki:

- Klein, ez hasztalan. Még a kézikönyv sem említ semmit a vészhelyzeti utasítások függelékben.

- De... ez hülyeség! Hiba ide vagy oda, nem lehet, hogy ne tudjak visszatérni a szobámba és a testembe amikor csak akarok! - Klein ezt vad kifejezéssel az arcán kiabálta.

Teljesen egyetértettem vele.

Ez lehetetlen. Teljesen nonszensz. De kétségtelenül igaz.

- Hé, ez most mi? Ez nagyon furcsa. Jelenleg nem tudunk kijutni a játékból!

Klein kétségbeesett nevetést hallatott, és gyorsan folytatta tovább.

- Várj, csak ki kell kapcsolni, vagy le kell venni a sisakot.

Figyeltem, ahogy Klein a kezeit a feje körül mozgatva próbál levenni valami láthatatlan dolgot. Éreztem ahogy a szorongás visszatér.

- Mindkettő lehetetlen. Jelenleg nem tudjuk mozgatni a testünket... az igazi testünket. A Nerve Gear felfog minden jelet amit az agyunk küld itt, - megfogtam a tarkóm – és átirányítja őket, hogy mozgathassuk a karakterünk.

Klein lassan leeresztette a kezét, és becsukta a száját.

Mindketten elhallgattunk gondolatainkba mélyedve.

Hogy elérjük a FullDive állapotot, a Nerve Gear felfog minden jelet amit az agyunk a gerincen küld és lefordítja, hogy irányíthassuk a karakterünket ebben a világban. Szóval ha vadul meglendítjük a karunkat, akkor az igazi karom (ami jelenleg az ágyamon fekszik) egy centit sem mozdul, biztosítva hogy nem ütöm meg a fejem, az asztal sarkát vagy bármi mást.

De ez a funkció miatt, jelenleg nem tudunk a szabad akaratunkból kilépni a FullDive állapotból.

- Szóval, míg a hibát ki nem javítják vagy valaki le nem veszi a sisakot rólunk, addig itt kell várnunk? - Klein kissé kábán motyogott.

Némán jeleztem egyetértésemet.

- De én egyedül élek. Te?

Hezitáltam kicsit, de az igazat mondtam neki.

- Anyámmal és húgommal élek. Gondolom kiszabadítanak ha nem megyek le vacsorázni.

- Mi? H-Hány éves a húgod?

Klein hirtelen rám nézett csillogó szemmel. Félrelöktem a fejét.

Lenyugodhatnál, nem gondolod? Sportol és utálja a játékokat, szóval semmi közös nincs benne és az olyanokban mint mi. - Felemeltem jobbomat jelezve, hogy eltértünk a témától. - Nem gondolod, hogy ez furcsa?

- Persze. Hisz ez egy hiba.

Nem, ez nem csak egy hiba. Ez egy „nem tudunk kijelentkezni” hiba. Elég nagy probléma ahhoz, hogy bezavarjon a játék működésébe. Például a pizzád a való világban csak egyre hidegebb lesz. Ez egy gazdasági veszteség, nem igaz?

- Egy hideg pizza... Olyan értelmetlen mint a kemény natto6.

Elengedtem a fülem mellett ezeket az értelmetlen kommenteket és folytattam:

- Ha valami ilyesmi történik, az operátoroknak le kéne kapcsolniuk a szervereket és mindenkit ki kéne jelentkeztetniük, bármi is legyen az ok. De már 15 perce, hogy észrevettük, és még csak egy rendszerüzenet se volt, nem hogy szerverleállítás. Ez túl furcsa.

- Hmm, most, hogy belegondolok, igazad van.

Klein komoly ábrázattal dörzsölni kezdte állát. A bandana-kendő alatt, ami kissé eltakarta hegyes orrát, értelem csillogott szemébe.

Figyelni kezdtem mit mond, furcsa érzéssel, hogy olyas valakivel beszélek, akivel nem is találkoztam volna, ha törlöm a fiókom.

- A cég, ami az SAO-t készítette, az „Argus”, arról híres, hogy felhasználóbarát elveket vall, nem? Ezért is küzdöttek annyian, hogy megszerezhessék a játékot, még ha ez is az első ilyen online játék. Eléggé értelmetlen lenne feladni ezeket az elveket az első napon.

- Egyetértek. Ráadásul az SAO az első VRMMORPG. Ha valami félresikerül most, az kihathat az egész műfaj jövőjére.

Kleinnel egymás arcát néztük és bólogattunk.

Aincrad évszakai a valósághoz igazodnak, szóval most itt is ősz van.

Felnéztem, beszívtam a virtuális levegőt, vettem egy mély, hideg levegőt.

Csak most vettem észre a 100 méterrel feljebb lévő 2. szint alját. Ahogy követtem tekintetemmel az egyenletlen felszínt, láttam a hatalmas tornyot, a labirintust, ami a következő szintre vezető út, és láttam ahol rácsatlakozik a másik szinthez.

Fél hat múlt, az ég egy sávja pirosban játszott a naplemente fényétől. A helyzet ellenére, amiben vagyok, nézve a végtelen síkságot, ami aranyszínű volt a napfénytől, elnémultam a virtuális világ szépségétől.

Közvetlen utána...

A világ örökre megváltozott.

1 Respawn: a halála után a rendszer a karaktert (legyen akár gépi vagy egy játékos) egy előre meghatározott helyen újra létrehozza

2 VRMMORPG: (Virtual Reality Massive Multiplayer Online Role-Playing Game) virtuális valóságban masszívan többjátékos online szerepjáték

3 Sengoku-kor: a 15. század közepétől a 17. század elejéig tartó háborús időszak, mikor az egyes tartományok urai egymással harcoltak egész Japán irányításáért

4 NPC: (Non-Playable Chararter) Nem játszható karakter, nem ellenségesek, általában boltosok, illetve segítők

5 GM: (Game Master) Játékmester, a játék működésének zavartalanságát felügyelik

6 Natto: japán étel

<noinclude>
{| border="1" cellpadding="5" cellspacing="0" style="margin: 1em 1em 1em 0; background: #f9f9f9; border: 1px #aaaaaa solid; padding: 0.2em; border-collapse: collapse;"
|-
| [[Sword Art Online: 1. kötet 1. fejezet|1. fejezet]]
| [[Sword Art Online Hungarian Version|Főoldal]]
| [[Sword Art Online: 1. kötet 3. fejezet|3. fejezet]]
|-
|}
</noinclude>