Baka-Tsuki - User contributions [en]

Fate/Zero (Hungarian): Első Felvonás 5. rész

2009-10-10T21:46:05Z

Kellögem: /* -270:08:57 */

=== -270:08:57 ===

Fuyuki kicsiny, hegyvidéki városának szögletében egy bokrokkal övezett tisztáson Waver Velvet megkezdte a megidézéshez szükséges rituálé előkészületeit miután megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van.

A tyúkok egyre hangosodó kotkodácsolása miatt Waver idegei a nap során a végsőkig feszültek olyannyira, hogy még egy elme tisztító rituálé elvégzésére is szükség volt a csatornák megnyitása előtt.

A varázskör szimbólumát addig kell a földre rajzolni, amíg a csöpögő csirkevér még meleg. Rengetegszer elgyakorolta a műveletet, az elmúlás közbeni útnak indulás négy, egymást körülvevő jelének berajzolását a megidézés körébe.

Nem követhet el hibát.

„Elzár. Elzár. Elzár. Elzár. Elzár. Öt bevégzés minden ismétlésre. És most, a megtelt pecsétek töressenek fel dicsőségemre!”

Waver óvatosan szétkente a csirkevért a földön, ahogy a varázsigét kántálta.

A Tohsaka rezidencia földalatti műhelyében ugyanebben a kicsiny, hegyvidéki városban ugyanezekre az előkészületekre került sor egyazon rituálé végrehajtása céljából.

„Ó te első, Ó ezüst, Ó vas. Ó, alapítás köve, Ó Szerződés Főhercege. Hallgasd meg szavaimat hatalmas tanárunk, a Főmágus, Schweinorg nevében.

Legyenek a feltámadó szelek, mint falak. A korona fölé emelkedvén legyenek a kapuk minden irányból zárva, és a Királyságba vezető három-ágú út körbefordultasson.”

Tohsaka Tokiomi hangosan kántálta a varázsigét miközben a varázskört áldozati vér helyett mágikus ékkövek olvadt kivonatával rajzolta fel. Erre a napra készülve Tohsaka a birtokában lévő összes pranával teli ékkövet feláldozta, amit az idők során felhalmozott.

A Kotomine apa és fiú – Risei és Kirei - mellette állt.

Kirei alaposan megnézte az oltárra helyezett szent relikviát. Első ránézésre egy múmia letört darabkájának tűnt, de valójában a földön élő első kígyónak a levedlett és megkövesedett bőre volt elvileg korszakokkal ezelőttről.

Kireit akarata ellenére félelem fogta el a gondolatra, hogy miféle Hősi Lélek megidézésére szolgálhat a kődarab.

Végre megértette Tokiomi magabiztosságának forrását. Nincs az a Servant aki képes lenne legyőzni azt a Hősi Lelket akit Tokiomi választott.

Ugyanebben az időben a távoli Einsbern kastélyban Emiya Kiritsugu a szertartási szoba padlójára rajzolt és használatra kész megidéző kört vette szemügyre.

“Elegendő lesz egy ilyen egyszerű szertartás?”

Irisviel számára, aki Kiritsugu mellől szemlélte a folyamatot meglepő volt, hogy az előkészületek ilyen csekélyek voltak.

„Talán csalódás ez számodra, de egy Servant megidézése sohasem igényelt semmiféle különösebb spirituális szertartást.”

Magyarázta Kiritsugu amint a higannyal rajzolt ábrát vizsgálta elhibázott vonalak és maszatfoltok után kutatva.

„Mivel valójában nem a mágus, hanem a Szent Grál ereje idézi meg a Servantot. Mesterként igazából én csak egy vezeték vagyok, ami a hősi lelket a világgal összeköti, amiben élünk, majd mindössze ellátja az ebben a világban való materializálódáshoz szükséges pranával.”

Mintha elégedett lett volna a megidéző kör végleges állapotával, Kiritsugu bólintott majd felállt. A szent relikvia az oltáron feküdt – a legendás szent kard hüvelye.

„Ha minden igaz, ezzel a győzelem a kezünkben van.”

„Pontosan megtanultad az idézéshez szükséges varázsigét?”

Matou Zouken újra és újra emlékeztette Kariyát a biztonság kedvéért. Utóbbi csendesen bólintott a sötétben.

A rothadás és penész visszataszító szagával teli zöldes sötétség mintha a tenger mélye lett volna. Ez volt a féreg tároló, mélyen a Matou rezidencia alatt megbújva, ami a kicsiny, hegyvidéki város egyik dombján állt.

„Akkor jó. Azonban mikor a varázsige közepén jársz, iktass közbe további két sort.”

„Hogy érted ezt?”

Zouken baljósan mosolygott Kariya zavart arckifejezésére.

„Hát nem egyértelmű? Tudhatnád Kariya, hogy mágusként a képességeid nem csak egy vagy két lépéssel maradnak el a többi mágusétól. Ez befolyásolni fogja a Servant alapvető képességeit.
Ez esetben csak a Servant Kasztja által hozható be a lemaradás, és egészen a gyökerektől kell feltornásznunk a paramétereket.”

Előre meghatározni a Servant Kasztját a megidéző varázsige megváltoztatásával.

Általában azt, hogy a Servant melyik Kasztba kerül a megidézett Hősi Lélek sajátos jellemzői döntik el. Azonban vannak kivételek; két Kasztot előzőleg a megidéző is kiválaszthat.

Az egyik ilyen az Assassin. Az ebbe a Kasztba tartozó Hősi Lélek feltételezhetőleg a Hassan-I Sabbah nevet viselő gyilkosok csoportjába fog tartozni.

A másik Kaszt viszont minden Hősi Lélekre vonatkozik és előhívható, amennyiben a megidéző bizonyos elengedhetetlen tulajdonságokkal bír.

Így aztán---

„Ez alkalommal add a megidézendő Servantnak a Tomboló Őrület tulajdonságát!”

Harsogta Zouken örömteli arccal, mintha alig várná az ezzel járó katasztrofális következményeket.

„Kariya, Berserker mestereként harcolj hát értem mindeneddel, amid csak van.”

Aznap különböző tájak különféle lelkekhez szóló igéi szinte egy időben hangoztak el, az események olyan harmóniája melyet aligha lehetett véletlen egybeesések sorozatának nevezni.
Minthogy a mágusokat egyazon remény fűtötte.

Egy csoda reménye. A megidéző igék, melyeket ezek az emberek az univerzum másik oldalán lévő hősökhöz mondtak, akik majd brutálisan mészárolják le egymást ezen csoda elérésének érdekében egyszerre zengtek a földről.

„Kezdődjék-„

Ez a mágusi képességei bizonyításának pillanata, a legnagyobb megpróbáltatás. Ha veszít, akár az életét is elvesztheti. Ezt Waver biztosan érezte, de mégsem volt a félelem szikrája sem benne.

Egy szenvedély, ami erőt kíván. Egy elhatározás, ami könyörtelenül űzi célját. Ezen tulajdonságok alapján Waver Velvet kétségtelenül egy kimagasló mágus.

„Kezdődjék-

Tested nyugodjék az én uralmam alatt, sorsom nyugodjék a te pengédben.

Ha te a Szent Grál hívásának engedelmeskedék, és eme lélek, eme akarat alá vetéd magad, úgy válaszolj.”

A testét körülvevő prana érzete. Az ember fizikai testében csúszkáló és keringő Mágikus Körök által okozott rosszindulatúan jeges és gyötrő érzés, ami elől egy mágus sem menekülhet.

Waver összeszorított fogakkal folytatta a varázsige kántálását.

„ – Esküt teszek most. Én vagyok az az ember, aki a Mennyek erényére válik majd. Én vagyok az az ember, akit Hádész minden gonoszsága beborít.”

Kiritsugu látása elsötétült.

A hátát borító Emiya családi címer, ami generációról generációra szállt, elkezdte tőle függetlenül, különálló entitásként kántálni a varázsigét, hogy ezzel Kiritsugu taumaturgiáját táplálja. Kiritsugi szíve egy olyan síkon, amin az elméjének nem volt uralma zakatolni kezdett, mint egy gőzmozdony.

A húsa, melyet kínzott a levegőből összegyűjtött prana már el is felejtett emberként működni; ehelyett egy misztikus szertartás kellékévé vált, egy körré, mely egyedüli feladata az volt, hogy összekösse a szellemit az anyagival.

Kiritsugu figyelmen kívül hagyta az ezen zavar által okozott súlyos fájdalmat ami elég erős volt ahhoz, hogy egy embert ordításra késztessen és a varázsige kántálására összpontosított.

Még a visszatartott lélegzettel mellette álló Irisviel jelenléte is kiveszett a tudatából mostanra.

A tiltott kiegészítést hozzáadva Kariya további két sor idegen igével toldotta meg a megidéző varázsigét, ezzel megfosztva a megidézendő Hősi Lelket épp elméjétől és egy Berserker szintjére alacsonyítva a hőst.

„—És szolgálsz, bár szemeidet a káosz felhője takarja, és az őrület ketrece vesz körbe téged. Én vagyok az, aki eme láncoknak parancsol—„

Kariya más, mint a többi Mester, mivel számára a benne élősködő parazita lények szolgálnak Mágikus Körökként. Az ingerlésükkel és a Körök aktivizálásával járó kín összehasonlíthatatlan volt a többi mágus szenvedésével. A varázsige kántálása közben a fiú végtagjai görcsösen rángatóztak és vér fröcskölt megrepedt ereiből.

Vérvörös könnyek csorogtak a maradék épp jobb szeméből, majd csöpögtek le az állán.

Ennek ellenére Kariya koncentrációja nem lankadt.

Csak a hátán cipelt felelősségre kellett gondolnia – így nem riadhat vissza most.

„Ti, a hét mennyek, a szavak háromságába zárva, törjétek át csengésük béklyóját és legyetek a kezek, melyek az egyensúlyt biztosítják--!”

Ezzel, ahogy az imáját befejezte Tokiomi érezte, ahogy a testében száguldó prana sebessége a végsőkig nőtt.

Mennydörgés és villám robajlott melyet a viharos szelek hátán sodródó gomolygó felhők kísértek. A tomboló szél nyomása alatt, mely még a Kireihez hasonló szemlélődőket is elvakította, a megidéző kör alakja briliáns fénnyel ragyogott.

Végre a Mágikus Körök kapcsolatot teremtettek a síkkal, mely felette áll az emberekének… a szüntelenül áradó káprázatos fényből egy szálegyenes férfi arany sziluettje bontakozott ki. Eme magasztos méltóságon ámulva Risei atya áhitatosan motyogott magán kívül.

„…Győztünk, Kirei. Miénk a háború...”

Így a kívánság immáron rájuk szállt.

A túloldalról érkezvén, egy legendás illúzió szélviharba és villámokba csavarva.

Eredetileg az emberiségből származva, de a halandók síkjától elkülönítve. Az elementálok szintjére emelve nem emberi erők által. A helyről, ahol a természetfeletti elsőrendűek összegyűlnek…a Hősök Trónjáról, mely az Istenek erejét hordozza, a Hősi Lelkek melyeket számtalan hétköznapi ember álmából szőttek, és akik egy időben szálltak alá a földre.

Ekkor—

Az éjszakai erdőben, egy sötétségbe vesző sziklapárkányon, valamennyi helyszínen egyszerre hangzott el a kérdés valaki szájából magasztos hangon:

„Így kérdelek hát, te vagy-e a Mester, ki szólított?”

Fate/Zero (Hungarian): Első Felvonás 4. rész

2009-10-10T21:35:29Z

Kellögem: /* -271:33:52 */

=== -271:33:52 ===

Matou Kariya lelki ereje végül kiállta a keserű fájdalmat, de a teste kezdte felmondani a szolgálatot.

Három hónap alatt az összes haja kifehéredett. A bőrét beborították a kisebesedések, melyekkel az élő hús rózsaszínes árnyalatától merőben különböző hamuszürke bőr síri árnyalatában játszó felületek keveredtek. Látni lehetett, amint a prana nevű méreg mely az ereiben keringett szétterjed a férfi áttetsző húsa alatt ahogy a törzsét beszőtte a tinta fekete repedések kavargó hálója.

Így hát a teste sokkal nagyobb sebességgel omlott össze mint valaha gondolta volna. A hatás különösen nagy mértékben jelentkezett a testének bal felén és annak idegein, olyannyira, hogy egy ponton a bal csuklója és térde teljesen lebénult. Egy átmeneti rehabilitációs program úgy-ahogy helyrehozta őket, de a bal keze még így is lassabban reagált a jobbnál, és ha megszaporázta a lépteit, húzta a bal lábát.

A szabálytalan pulzusa miatt a remegés mindennapos volt számára. A szilárd étel fogyasztása lehetetlenné vált; Ehelyett intravénás glükóz injekciókkal táplálták.

A modern orvostudomány számára már az is csoda volt, hogy egy ilyen állapotban lévő lény még mindig életben volt. Habár Kariya továbbra is képes volt a saját lábán állni és járni, ez némi iróniával a pranának volt köszönhető amivel mágusként született.

A Címer férgek, melyek a férfi testét megszállták a fejlődésnek már arra a fokára értek, ahol képesek voltak a Mágikus Körök feladatát ellátni. Hogy életben tarthassák haldokló gazdájukat kétségbeesésükben feladatkörükön kívül cselekedtek.

Ha csak a Mágikus Körök számán múlik, Kariya már rendelkezett azzal a prana mennyiséggel ami a mágussá váláshoz szükséges volt. Szemmel láthatólag fejlődése még Matou Zouken elvárásait is felülmúlta. Ennek eredményeként az Utasító Pecsétek három sebhelye jól láthatóan megjelent a férfi jobb kezén. Úgy néz ki a Szent Grál is elismerte őt a Matou család képviselőjeként.
Zouken számításai szerint Kariyának egy hónapja volt hátra. Ez az idő elégnek ígérkezett a férfi számára.

A visszaszámlálás a Heaven’s Feelig megkezdődött. Ha mind a 7 Servant megidéztetik, a háború akár már holnap megkezdődhet. Ennek időtartama a korábbi tapasztalatokból kiindulva olyan két hétre volt tehető. Valamivel Kariya halála előttre.

Azonban azzal, ha a fiú aktiválja a Mágikus Köreit felingerli a Címer férgeket. Ha ez megtörténik, kétségtelen, hogy a testére nehezedő nyomás messze meghaladja majd a többi mágusét.
Legrosszabb esetben a Címer férgek felfalják a gazdájukat mielőtt a háború véget érne.

Kariyának nemcsak a másik hat mester ellen kell majd harcolnia. Akár úgy is mondhatjuk, hogy a legnagyobb ellenségei a benne fészkelő lények voltak.

X X

Azon az éjjelen, amint a Kariya a Matou rezidencia alagsora felé tartott, hogy szembenézzen végső megpróbáltatásával, véletlenül összefutott Sakurával a folyosón.

„…”

Az ijedt kifejezés ami Sakura arcán átfutott, mikor észrevette a Kariyát kissé szíven szúrta a fiút.

Ebben a helyzetben, bár nem volt mit tenni, a férfinek mégis fájdalmat okozott, hogy immáron Sakura félelmének tárgyává vált.

„Ó, Sakura-chan… megijesztettelek?”

„Um…az arcod, mi történt?”

„Á. Csak egy kis probléma adódott.”

A bal szemének látását tegnapra teljesen elveszítette. A tejfehér, elhalt szemgolyóval együtt a környező izmok is megbénultak. Nem tudta mozgatni többé sem a szemhéját, sem a szemöldökét;

Valószínűleg az arcának bal fele mostanra az élettelenség jeleit mutatta miként megmerevedett, mint egy halotti maszk. A tükörképe még őt magát is megijesztette, nemhogy Sakurát.

„Már nem sok hiányzik hozzá, hogy a bennem lévő férgek végleg legyőzzenek. A nagybácsi nem olyan szívós mint Sakura-chan.”

Keserű mosolyra akarta húzni a száját, de úgy néz ki, egy sokkal hátborzongatóbb arckifejezés lett belőle. Sakura még jobban megijedt, a teste összegömbölyödött.

„--Kariya nagybácsi, most olyan, mintha valaki egészen más lennél.”

„Ha-ha, talán tényleg ez a helyzet.”

Egy megjátszott, száraz nevetéssel a fiú bizonytalanul elterelte a témát.

--Ezt én is elmondhatom rólad, Sakura.

Igen, Kariya szívében ez a gondolat körvonalazódott fáradtan.

A Sakura akit már Matounak hívnak szintén megváltozott, egy olyan lánnyá, aki teljesen különbözött attól a Sakurától akit Kariya megismert.

Egy tekintet, ami olyan üres és tompa, mint egy bábué. Az a sokféle érzelem, ami amögött a szempár mögött lakozott egyszer sem mutatta meg magát a férfi előtt ez alatt az egy év alatt. Annak a kislánynak az ártatlan arca aki örökké a nővérét, Rint követte, és olyan gondtalanul játszadozott, mint egy kiskutya, rég eltűnt.

Ez érthető. Csak arra a kegyetlen kiképzésre kell gondolni amin Sakura az elmúlt egy év során keresztülment, hogy a Matouk thaumaturgiájának örököse lehessen.

Sakura teste valóban jó lehetőséget hordoz a mágiára. Ezen a téren messze megelőzi Kariyát, és a bátyját, Byakuyát. Ez a lehetőség azonban elkerülhetetlenül sokkal inkább egy, a Matouk thaumaturgiájától merőben különböző Tohsaka-féle mágia elsajátítását szándékozó mágusnak kedvezett.

Ahhoz, hogy Sakura teste a Matouk mágiájához alkalmazódhasson akklimatizációra volt szükség.

Ennek az úgynevezett akklimatizációnak - meghonosításnak - az eljárásai voltak azok a kínzások, melyekre a Matou rezidencia föld alatti féreg tárolójában minden éjjel és nappal sor került a “tanítatás” jegyében.

A gyerekek elméje éretlen.

Nem rendelkeznek a szilárd eltökéltséggel és erővel hogy a nyomorúságukat dühé alakítsák. Egy kegyetlen sorssal szembesülve nem adatik meg számukra az erős akarat lehetősége. Ráadásul mivel még nem ismerték meg és fogták fel az életet, az afféle eszmék mint a becsület és a remény még felfedezésre várnak előttük.

Így hát a kétségbeesés perceiben a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy becsukják az elméjüket és elzárják a szívüket.

Mivel még nem ízlelték meg az élet örömeit, nem esik nehezükre a lemondás. Mivel még nem értik meg a jövő jelentését könnyen elmerülnek a bánatban.

Kariya kénytelen volt a saját szemeivel végignézni, hogy egy év leforgása alatt egy kislány hogyan zárta el fokozatosan a szívét a rá mért kínzások hatására.

A fiút kínozta a testét felemésztő parazita férgek okozta hasogató fájdalom, és kínozta az ennél is rosszabb, mindent maga alá temető bűntudat ami a lelke felemésztésén munkálkodott.
Kétségkívül ő volt az egyik oka Sakura gyötrelmének. Kariya átkozta Matou Zoukent, átkozta Tohsaka Tokiomit s egyszersmind átkozta önmagát.

Egyetlen dolog volt, ami vigaszt nyújtott – a Sakura, aki olyan zárkózottá vált, mint egy porcelánbaba, csak akkor nyílt meg igazán, mikor Kariyával volt, és időnként még az ártatlanság szavai is elhagyták a száját mikor találkoztak.

Akár azoknak a kapcsolata volt ez, akik egyazon fájdalmon mennek keresztül, akár igazi barátság ami akkor kötetett, mikor a kislányt még Tohsaka Sakurának hívták, a lány továbbra is máshogy nézett rá, mint az “oktatóira”, Zoukenre és Byakuyára.

“Ma nem kell a féreg tároló szobába mennem. Nagyapa azt monda azért, mert most ott valami sokkal fontosabb fog történni”

“Á, igen, tudom. Ezért megy a nagybácsi helyetted a féreg tárolóba.”

A fiú válaszát hallva Sakura oldalra billentette a fejét, amint Kariya arcát fürkészte.
“Kariya nagybácsi, te most valahová messzire mész?”

A gyerekek sajátosan éles megérzéseivel Sakura mintha megjósolta volna Kariya sorsát. De a fiú nem akarta, hogy a kis Sakura túlságosan aggódjon.

“A nagybácsi fontos ügyekkel lesz elfoglalva egy darabig, úgyhogy nem lesz sok időm, hogy így Sakura-channal beszélgessek mint most.”

“Értem…”

A kislány tekintete lesiklott Kariyáról, és nyomban visszaváltozott azzá a semmitmondó nézéssé, a nézéssé, ami mintha valami távoli tárgyra meredne amit csak ő láthat. Mivel a fiúnak fájt Sakurát így látnia Kariya megpróbált egy új témával előrukkolni.

“Mond csak, Sakura-chan, nincs kedved majd megint együtt játszani ha a nagybácsi munkája véget ér? Együtt az anyukáddal és a nővérkéddel.”

“Anya, nővér…”

Mondta a kislány lehangoltan egy pillanatnyi szünet után.

“…számomra már senki nincs, akit így hívhatok. Nagyapa azt mondta, hogy tekintsek rájuk úgy, mintha nem is léteznének.”

“Értem…” Hangzott a határozatlan válasz.

Kariya Sakura elé térdelt és a még működőképes jobb karjával finoman magához ölelte. Ahogy a kislány fejét a mellkasába temette Sakura már nem láthatta Kariya arcát. Így a fiúnak nem kellett félnie, hogy a lány meglátja az arcán pergő könnyeket.

“Akkor hívjuk el Aoi-sant és Rin-chant a Tohsaka családból, és menjünk el valahova nagyon, nagyon messzire, csak mi négyen; pont ahogy szoktunk. Na mit gondolsz?”

“- Láthatjuk azokat az embereket még valaha?”

Egy gyenge hang ami a fiú karjának öleléséből szűrődött. Kariya magához szorította Sakurát azzal a kezével amivel a lányt tartotta és bólintott.

“Persze, hogy láthatjuk őket. Megígérem.”

Semmi mást nem ígérhetett.

Ha lehetséges volna, más szavak egy újabb ígéretet alkothattak volna. Ha megtehette volna, Kariya mindent megadott volna, hogy azt mondhassa most Sakurának, hogy már csak néhány napot kell kibírnia mielőtt kiszabadítja Matou Zouken halálos szorításából.

De ezt nem volt megengedett.

Mivel más módot nem ismert, hogy megvédje önmagát, Sakura mindent megtett, hogy megbénítsa az elméjét a kétségbeesés és beletörődés által. Az elviselhetetlen fájdalom ellen ez a magatehetetlen kislány csak a még érezni képes öntudata elpusztításával tud védekezni.

Hogy lenne képes olyan kegyetlen szavakat, mint “nem szabad feladnod a reményt” vagy “vigyázz magadra” egy ilyen gyereknek mondani? Az efféle pillanatnyi megnyugvást hordozó sorok csak a beszélőn segítenek. Azzal, hogy reményt adna neki elvenné a kétségbeesés páncélját amit a lány a lelke köré húzott. Ha ez megtörténne, Sakura fiatal és sérülékeny elméje egy éjszaka alatt összetörne.

Így aztán—

Bár mindketten a Matou rezidenciában éltek, Kariya sosem mondhatta magát Sakura “megmentőjének”. Csak azzal védhette meg, hogy mellette állt egy olyan felnőttként, aki éppúgy ki volt szolgáltatva Zoukennek és éppolyan gyenge volt, mint Sakura.

“---Akkor viszlát. A nagybácsinak most mennie kell.”

Kariya eleresztette Sakurát remélve, hogy a könnyei mostanra felszáradtak. A kislány komolyan felnézett a fiú arcának elhalt bal felére.

“…Mm, viszlát Kariya nagybácsi.”

A búcsú szavai pont erre a helyzetre illettek. Ezt helyesen érezte a lány, még ha csak egy gyerek volt is.

Kariya eképp fohászkodott a szívében alázatosan amint Sakura távolodó, összetört alakját nézte – kérlek, add, hogy ne legyen túl késő.

A férfit többé nem érdekelte bármi lesz is vele. Az élete már Aoié és Sakuráé, anyáé és lányáé. Ha volt valami, ami az övé, az annak az érzése, hogy elkésett, a lehetőség, hogy meghal, mielőtt megszerezné a Grált.

A késlekedés érzésének oka, mely a szívét nyomta, Sakura volt. Ha Kariya sikerrel szerzi meg a Grált, és visszajuttatja Sakurát az anyjának, képes lesz a kislány, aki ilyen mélyen elzárkózott bánatában egy nap kitörni ebből a zord burokból és visszatérni az életbe?

A megrázkódtatások, amiken ebben az évben keresztülment minden bizonnyal egész életén át kísérik majd, de a fiú azt remélte, hogy az idő elteltével majd begyógyulnak a sebek. Bízott benne, hogy a lány szíve nem élt át olyan borzalmakat amelyek örök életére megnyomorították volna.

Az egyetlen, amit tehetett, hogy imádkozott. Az, aki a kislány szívén keletkezett sebeket begyógyíthatja nem Kariya lesz. Neki már nem sok ideje maradt; ő nem képes rá, hogy elvégezze ezt a munkát.

Ez azoknak lesz a dolga, akik élete a jövőben biztonságban van.

Kariya megfordult, és lassan, de eltökélten lelépett a földalatti féreg tároló szobába vezető lépcső legfelső fokára.

Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt

2009-10-10T21:25:58Z

Kellögem:

'''1 évvel ezelőtt.'''

Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.

A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.

De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.

Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.

Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.

„--- Hahó, rég láttuk egymást.”

„Ó--- Kariya-kun.”

Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.

Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.

Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.

„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”

„Ah…ó, igen”

Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.

Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.

Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.

-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.

„Rin-chan.”

Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.

„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”

„Rin, miféle modor ez…”

A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.

„Hűűű, de szép…”

A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.

„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”

„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”

Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.

Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..

„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”

Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.

Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.

„Sakura, ő, már elment.”

Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.

„…”

Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.

„Hát ez meg mit jelentsen..?”

„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”

A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.

„Az a gyerek a Matoukhoz került”

Matou-

A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.

„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”

„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”

Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.

„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”

„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”

„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”

Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.

Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek.
Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.

„…És ez neked rendben van?”

Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.

„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”

Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---

„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”

Egy kis bólintással fejezte be.

Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.

Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.

„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”

Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.

Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.

De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?

A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.

Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

----

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.

Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.

Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.

A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák.

Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.

„…És ez neked rendben van?”

A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.

Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.

Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.

Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?

„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.

Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.

A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.

„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”

Ezek a hazug szavak..

Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.

Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.

Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.

De hiba volt.

Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.

Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?

Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.

Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.

Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.

Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.

Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.

És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.

És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.

De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.

Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.

Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.

De most képes szembenézni vele.

Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---

Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.

Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

----

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.

„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”

A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől.

Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.

Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.

Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.

„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”

A fiú többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.

„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”

Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.

„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?

Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”

De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.

„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”

Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.

„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”

„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”

Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.

„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”

„..Tehát végül is ez a célod?”

Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.

A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.

„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Servant fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”

Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.

Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.

Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.

Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.

Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.

„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”

Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.

„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”

„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”

Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.

„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Servant mestere egy év leforgása alatt?”

„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”

Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.

„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”

Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.

„Kariya — meg akarsz halni?”

„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”

Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.

„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.

…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”

„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”

„Megint csak te és a csodálatraméltó elhatározásaid.”

Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.

„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?

Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”

Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.

„Vénember, ugye nem---„

„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”

Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.

Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----

---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.

De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.

A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.

Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.

„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.

De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”

„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”

Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.

„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”

Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.

„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.

De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”

„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”

„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.

Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”

Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.

„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”

Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.

Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.

Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.

Cserébe a fiú elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják a húsát, és az élettartama pár évre csökken.

De ez már nem számít.

Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.

Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának.
Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…

Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet.
„Tohsaka…Tokiomi…”

A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.

Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett a férfiban.

A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.

Fate/Zero (Hungarian): Első Felvonás 5. rész

2009-08-05T16:38:04Z

Kellögem: New page: Fuyuki kicsiny, hegyvidéki városának szögletében egy bokrokkal övezett tisztáson Waver Velvet megkezdte a megidézéshez szükséges rituálé előkészületeit miután megbizonyoso...

Fuyuki kicsiny, hegyvidéki városának szögletében egy bokrokkal övezett tisztáson Waver Velvet megkezdte a megidézéshez szükséges rituálé előkészületeit miután megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van.

A tyúkok egyre hangosodó kotkodácsolása miatt Waver idegei a nap során a végsőkig feszültek olyannyira, hogy még egy elme tisztító rituálé elvégzésére is szükség volt a csatornák megnyitása előtt.

A varázskör szimbólumát addig kell a földre rajzolni, amíg a csöpögő csirkevér még meleg. Rengetegszer elgyakorolta a műveletet, az elmúlás közbeni útnak indulás négy, egymást körülvevő jelének berajzolását a megidézés körébe.

Nem követhet el hibát.

„Elzár. Elzár. Elzár. Elzár. Elzár. Öt bevégzés minden ismétlésre. És most, a megtelt pecsétek töressenek fel dicsőségemre!”

Waver óvatosan szétkente a csirkevért a földön, ahogy a varázsigét kántálta.

A Tohsaka rezidencia földalatti műhelyében ugyanebben a kicsiny, hegyvidéki városban ugyanezekre az előkészületekre került sor egyazon rituálé végrehajtása céljából.

„Ó te első, Ó ezüst, Ó vas. Ó, alapítás köve, Ó Szerződés Főhercege. Hallgasd meg szavaimat hatalmas tanárunk, a Főmágus, Schweinorg nevében.

Legyenek a feltámadó szelek, mint falak. A korona fölé emelkedvén legyenek a kapuk minden irányból zárva, és a Királyságba vezető három-ágú út körbefordultasson.”

Tohsaka Tokiomi hangosan kántálta a varázsigét miközben a varázskört áldozati vér helyett mágikus ékkövek olvadt kivonatával rajzolta fel. Erre a napra készülve Tohsaka a birtokában lévő összes pranával teli ékkövet feláldozta, amit az idők során felhalmozott.

A Kotomine apa és fiú – Risei és Kirei - mellette állt.

Kirei alaposan megnézte az oltárra helyezett szent relikviát. Első ránézésre egy múmia letört darabkájának tűnt, de valójában a földön élő első kígyónak a levedlett és megkövesedett bőre volt elvileg korszakokkal ezelőttről.

Kireit akarata ellenére félelem fogta el a gondolatra, hogy miféle Hősi Lélek megidézésére szolgálhat a kődarab.

Végre megértette Tokiomi magabiztosságának forrását. Nincs az a Szolga aki képes lenne legyőzni azt a Hősi Lelket akit Tokiomi választott.

Ugyanebben az időben a távoli Einsbern kastélyban Emiya Kiritsugu a szertartási szoba padlójára rajzolt és használatra kész megidéző kört vette szemügyre.

“Elegendő lesz egy ilyen egyszerű szertartás?”

Irisviel számára, aki Kiritsugu mellől szemlélte a folyamatot meglepő volt, hogy az előkészületek ilyen csekélyek voltak.

„Talán csalódás ez számodra, de egy Szolga megidézése sohasem igényelt semmiféle különösebb spirituális szertartást.”

Magyarázta Kiritsugu amint a higannyal rajzolt ábrát vizsgálta elhibázott vonalak és maszatfoltok után kutatva.

„Mivel valójában nem a mágus, hanem a Szent Grál ereje idézi meg a Szolgát. Mesterként igazából én csak egy vezeték vagyok, ami a hősi lelket a világgal összeköti, amiben élünk, majd mindössze ellátja az ebben a világban való materializálódáshoz szükséges pranával.”

Mintha elégedett lett volna a megidéző kör végleges állapotával, Kiritsugu bólintott majd felállt. A szent relikvia az oltáron feküdt – a legendás szent kard hüvelye.

„Ha minden igaz, ezzel a győzelem a kezünkben van.”

„Pontosan megtanultad az idézéshez szükséges varázsigét?”

Matou Zouken újra és újra emlékeztette Kariyát a biztonság kedvéért. Utóbbi csendesen bólintott a sötétben.

A rothadás és penész visszataszító szagával teli zöldes sötétség mintha a tenger mélye lett volna. Ez volt a féreg tároló, mélyen a Matou rezidencia alatt megbújva, ami a kicsiny, hegyvidéki város egyik dombján állt.

„Akkor jó. Azonban mikor a varázsige közepén jársz, iktass közbe további két sort.”

„Hogy érted ezt?”

Zouken baljósan mosolygott Kariya zavart arckifejezésére.

„Hát nem egyértelmű? Tudhatnád Kariya, hogy mágusként a képességeid nem csak egy vagy két lépéssel maradnak el a többi mágusétól. Ez befolyásolni fogja a Szolga alapvető képességeit.
Ez esetben csak a Szolga Kasztja által hozható be a lemaradás, és egészen a gyökerektől kell feltornásznunk a paramétereket.”

Előre meghatározni a Szolga Kasztját a megidéző varázsige megváltoztatásával.

Általában azt, hogy a Szolga melyik Kasztba kerül a megidézett Hősi Lélek sajátos jellemzői döntik el. Azonban vannak kivételek; két Kasztot előzőleg a megidéző is kiválaszthat.

Az egyik ilyen az Assassin. Az ebbe a Kasztba tartozó Hősi Lélek feltételezhetőleg a Hassan I Sabbah nevet viselő gyilkosok csoportjába fog tartozni.

A másik Kaszt viszont minden Hősi Lélekre vonatkozik és előhívható, amennyiben a megidéző bizonyos elengedhetetlen tulajdonságokkal bír.

Így aztán---

„Ez alkalommal add a megidézendő Szolgának a Tomboló Őrület tulajdonságát!”

Harsogta Zouken örömteli arccal, mintha alig várná az ezzel járó katasztrofális következményeket.

„Kariya, Berserker mestereként harcolj hát értem mindeneddel, amid csak van.”

Aznap különböző tájak különféle lelkekhez szóló igéi szinte egy időben hangoztak el, az események olyan harmóniája melyet aligha lehetett véletlen egybeesések sorozatának nevezni.
Minthogy a mágusokat egyazon remény fűtötte.

Egy csoda reménye. A megidéző igék, melyeket ezek az emberek az univerzum másik oldalán lévő hősökhöz mondtak, akik majd brutálisan mészárolják le egymást ezen csoda elérésének érdekében egyszerre zengtek a földről.

„Kezdődjék-„

Ez a mágusi képességei bizonyításának pillanata, a legnagyobb megpróbáltatás. Ha veszít, akár az életét is elvesztheti. Ezt Waver biztosan érezte, de mégsem volt a félelem szikrája sem benne.

Egy szenvedély, ami erőt kíván. Egy elhatározás, ami könyörtelenül űzi célját. Ezen tulajdonságok alapján Waver Velvet kétségtelenül egy kimagasló mágus.

„Kezdődjék-

Tested nyugodjék az én uralmam alatt, sorsom nyugodjék a te pengédben.

Ha te a Szent Grál hívásának engedelmeskedék, és eme lélek, eme akarat alá vetéd magad, úgy válaszolj.”

A testét körülvevő prana érzete. Az ember fizikai testében csúszkáló és keringő Mágikus Körök által okozott rosszindulatúan jeges és gyötrő érzés, ami elől egy mágus sem menekülhet.

Waver összeszorított fogakkal folytatta a varázsige kántálását.

„ – Esküt teszek most. Én vagyok az az ember, aki a Mennyek erényére válik majd. Én vagyok az az ember, akit Hádész minden gonoszsága beborít.”

Kiritsugu látása elsötétült.

A hátát borító Emiya családi címer, ami generációról generációra szállt, elkezdte tőle függetlenül, különálló entitásként kántálni a varázsigét, hogy ezzel Kiritsugu taumaturgiáját táplálja. Kiritsugi szíve egy olyan síkon, amin az elméjének nem volt uralma zakatolni kezdett, mint egy gőzmozdony.

A húsa, melyet kínzott a levegőből összegyűjtött prana már el is felejtett emberként működni; ehelyett egy misztikus szertartás kellékévé vált, egy körré, mely egyedüli feladata az volt, hogy összekösse a szellemit az anyagival.

Kiritsugu figyelmen kívül hagyta az ezen zavar által okozott súlyos fájdalmat ami elég erős volt ahhoz, hogy egy embert ordításra késztessen és a varázsige kántálására összpontosított.

Még a visszatartott lélegzettel mellette álló Irisviel jelenléte is kiveszett a tudatából mostanra.

A tiltott kiegészítést hozzáadva Kariya további két sor idegen igével toldotta meg a megidéző varázsigét, ezzel megfosztva a megidézendő Hősi Lelket épp elméjétől és egy Berserker szintjére alacsonyítva a hőst.

„—És szolgálsz, bár szemeidet a káosz felhője takarja, és az őrület ketrece vesz körbe téged. Én vagyok az, aki eme láncoknak parancsol—„

Kariya más, mint a többi Mester, mivel számára a benne élősködő parazita lények szolgálnak Mágikus Körökként. Az ingerlésükkel és a Körök aktivizálásával járó kín összehasonlíthatatlan volt a többi mágus szenvedésével. A varázsige kántálása közben a fiú végtagjai görcsösen rángatóztak és vér fröcskölt megrepedt ereiből.

Vérvörös könnyek csorogtak a maradék épp jobb szeméből, majd csöpögtek le az állán.

Ennek ellenére Kariya koncentrációja nem lankadt.

Csak a hátán cipelt felelősségre kellett gondolnia – így nem riadhat vissza most.

„Ti, a hét mennyek, a szavak háromságába zárva, törjétek át csengésük béklyóját és legyetek a kezek, melyek az egyensúlyt biztosítják--!”

Ezzel, ahogy az imáját befejezte Tokiomi érezte, ahogy a testében száguldó prana sebessége a végsőkig nőtt.

Mennydörgés és villám robajlott melyet a viharos szelek hátán sodródó gomolygó felhők kísértek. A tomboló szél nyomása alatt, mely még a Kireihez hasonló szemlélődőket is elvakította, a megidéző kör alakja briliáns fénnyel ragyogott.

Végre a Mágikus Körök kapcsolatot teremtettek a síkkal, mely felette áll az emberekének… a szüntelenül áradó káprázatos fényből egy szálegyenes férfi arany sziluettje bontakozott ki. Eme magasztos méltóságon ámulva Risei atya áhitatosan motyogott magán kívül.

„…Győztünk, Kirei. Miénk a háború...”

Így a kívánság immáron rájuk szállt.

A túloldalról érkezvén, egy legendás illúzió szélviharba és villámokba csavarva.

Eredetileg az emberiségből származva, de a halandók síkjától elkülönítve. Az elementálok szintjére emelve nem emberi erők által. A helyről, ahol a természetfeletti elsőrendűek összegyűlnek…a Hősök Trónjáról, mely az Istenek erejét hordozza, a Hősi Lelkek melyeket számtalan hétköznapi ember álmából szőttek, és akik egy időben szálltak alá a földre.

Ekkor—

Az éjszakai erdőben, egy sötétségbe vesző sziklapárkányon, valamennyi helyszínen egyszerre hangzott el a kérdés valaki szájából magasztos hangon:

„Így kérdelek hát, te vagy-e a Mester, ki szólított?”

Fate/Zero (Hungarian): Első Felvonás 4. rész

2009-08-05T16:32:55Z

Kellögem: New page: Matou Kariya lelki ereje végül kiállta a keserű fájdalmat, de a teste kezdte felmondani a szolgálatot. Három hónap alatt az összes haja kifehéredett. A bőrét beborították a ...

Matou Kariya lelki ereje végül kiállta a keserű fájdalmat, de a teste kezdte felmondani a szolgálatot.

Három hónap alatt az összes haja kifehéredett. A bőrét beborították a kisebesedések, melyekkel az élő hús rózsaszínes árnyalatától merőben különböző hamuszürke bőr síri árnyalatában játszó felületek keveredtek. Látni lehetett, amint a prana nevű méreg mely az ereiben keringett szétterjed a férfi áttetsző húsa alatt ahogy a törzsét beszőtte a tinta fekete repedések kavargó hálója.

Így hát a teste sokkal nagyobb sebességgel omlott össze mint valaha gondolta volna. A hatás különösen nagy mértékben jelentkezett a testének bal felén és annak idegein, olyannyira, hogy egy ponton a bal csuklója és térde teljesen lebénult. Egy átmeneti rehabilitációs program úgy-ahogy helyrehozta őket, de a bal keze még így is lassabban reagált a jobbnál, és ha megszaporázta a lépteit, húzta a bal lábát.

A szabálytalan pulzusa miatt a remegés mindennapos volt számára. A szilárd étel fogyasztása lehetetlenné vált; Ehelyett intravénás glükóz injekciókkal táplálták.

A modern orvostudomány számára már az is csoda volt, hogy egy ilyen állapotban lévő lény még mindig életben volt. Habár Kariya továbbra is képes volt a saját lábán állni és járni, ez némi iróniával a pranának volt köszönhető amivel mágusként született.

A Címer férgek, melyek a férfi testét megszállták a fejlődésnek már arra a fokára értek, ahol képesek voltak a Mágikus Körök feladatát ellátni. Hogy életben tarthassák haldokló gazdájukat kétségbeesésükben feladatkörükön kívül cselekedtek.

Ha csak a Mágikus Körök számán múlik, Kariya már rendelkezett azzal a prana mennyiséggel ami a mágussá váláshoz szükséges volt. Szemmel láthatólag fejlődése még Matou Zouken elvárásait is felülmúlta. Ennek eredményeként az Utasító Pecsétek három sebhelye jól láthatóan megjelent a férfi jobb kezén. Úgy néz ki a Szent Grál is elismerte őt a Matou család képviselőjeként.
Zouken számításai szerint Kariyának egy hónapja volt hátra. Ez az idő elégnek ígérkezett a férfi számára.

A visszaszámlálás a Heaven’s Feelig megkezdődött. Ha mind a 7 Szolga megidéztetik, a háború akár már holnap megkezdődhet. Ennek időtartama a korábbi tapasztalatokból kiindulva olyan két hétre volt tehető. Valamivel Kariya halála előttre.

Azonban azzal, ha Kariya aktiválja a Mágikus Köreit felingerli a Címer férgeket. Ha ez megtörténik, kétségtelen, hogy a testére nehezedő nyomás messze meghaladja majd a többi mágusét.
Legrosszabb esetben a Címer férgek felfalják a gazdájukat mielőtt a háború véget érne.

Kariyának nemcsak a másik hat mester ellen kell majd harcolnia. Akár úgy is mondhatjuk, hogy a legnagyobb ellenségei a benne fészkelő lények.

----

Azon az éjjelen, amint a Kariya a Matou rezidencia alagsora felé tartott, hogy szembenézzen végső megpróbáltatásával, véletlenül összefutott Sakurával a folyosón.

„…”

Az ijedt kifejezés ami Sakura arcán átfutott, mikor észrevette a Kariyát kissé szíven szúrta a fiút.

Ebben a helyzetben, bár nem volt mit tenni, a férfinek mégis fájdalmat okozott, hogy immáron Sakura félelmének tárgyává vált.

„Ó, Sakura-chan… megijesztettelek?”

„Um…az arcod, mi történt?”

„Á. Csak egy kis probléma adódott.”

A bal szemének látását tegnapra teljesen elveszítette. A tejfehér, elhalt szemgolyóval együtt a környező izmok is megbénultak. Nem tudta mozgatni többé sem a szemhéját, sem a szemöldökét;

valószínűleg az arcának bal fele mostanra az élettelenség jeleit mutatta miként megmerevedett, mint egy halotti maszk. A tükörképe még őt magát is megijesztette, nemhogy Sakurát.

„Már nem sok hiányzik hozzá, hogy a bennem lévő férgek végleg legyőzzenek. A nagybácsi nem olyan szívós mint Sakura-chan.”

Keserű mosolyra akarta húzni a száját, de úgy néz ki, egy sokkal hátborzongatóbb arckifejezés lett belőle. Sakura még jobban megijedt, a teste összegömbölyödött.

„--Kariya nagybácsi, most olyan, mintha valaki egészen más lennél.”

„Ha-ha, talán tényleg ez a helyzet.”

Egy megjátszott, száraz nevetéssel a fiú bizonytalanul elterelte a témát.

--Ezt én is elmondhatom rólad, Sakura.

Igen, Kariya szívében ez a gondolat körvonalazódott fáradtan.

A Sakura akit már Matounak hívnak szintén megváltozott, egy olyan lánnyá, aki teljesen különbözött attól a Sakurától akit Kariya megismert.

Egy tekintet, ami olyan üres és tompa, mint egy bábué. Az a sokféle érzelem, ami amögött a szempár mögött lakozott egyszer sem mutatta meg magát a férfi előtt ez alatt az egy év alatt. Annak a kislánynak az ártatlan arca aki örökké a nővérét, Rint követte, és olyan gondtalanul játszadozott, mint egy kiskutya, rég eltűnt.

Ez érthető. Csak arra a kegyetlen kiképzésre kell gondolni amin Sakura az elmúlt egy év során keresztülment, hogy a Matouk thaumaturgiájának örököse lehessen.

Sakura teste valóban jó lehetőséget hordoz a mágiára. Ezen a téren messze megelőzi Kariyát, és a bátyját, Byakuyát. Ez a lehetőség azonban elkerülhetetlenül sokkal inkább egy, a Matouk thaumaturgiájától merőben különböző Tohsaka-féle mágia elsajátítását szándékozó mágusnak kedvezett.

Ahhoz, hogy Sakura teste a Matouk mágiájához alkalmazódhasson akklimatizációra volt szükség.

Ennek az úgynevezett akklimatizációnak - meghonosításnak - az eljárásai voltak azok a kínzások, melyekre a Matou rezidencia föld alatti féreg tárolójában minden éjjel és nappal sor került a “tanítatás” jegyében.

A gyerekek elméje éretlen.

Nem rendelkeznek a szilárd eltökéltséggel és erővel hogy a nyomorúságukat dühé alakítsák. Egy kegyetlen sorssal szembesülve nem adatik meg számukra az erős akarat lehetősége. Ráadásul mivel még nem ismerték meg és fogták fel az életet, az afféle eszmék mint a becsület és a remény még felfedezésre várnak előttük.

Így hát a kétségbeesés perceiben a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy becsukják az elméjüket és elzárják a szívüket.

Mivel még nem ízlelték meg az élet örömeit, nem esik nehezükre a lemondás. Mivel még nem értik meg a jövő jelentését könnyen elmerülnek a bánatban.

Kariya kénytelen volt a saját szemeivel végignézni, hogy egy év leforgása alatt egy kislány hogyan zárta el fokozatosan a szívét a rá mért kínzások hatására.

A fiút kínozta a testét felemésztő parazita férgek okozta hasogató fájdalom, és kínozta az ennél is rosszabb, mindent maga alá temető bűntudat ami a lelke felemésztésén munkálkodott.
Kétségkívül ő volt az egyik oka Sakura gyötrelmének. Kariya átkozta Matou Zoukent, átkozta Tohsaka Tokiomit s egyszersmind átkozta önmagát.

Egyetlen dolog volt, ami vigaszt nyújtott – a Sakura, aki olyan zárkózottá vált, mint egy porcelánbaba, csak akkor nyílt meg igazán, mikor Kariyával volt, és időnként még az ártatlanság szavai is elhagyták a száját mikor találkoztak.

Akár azoknak a kapcsolata volt ez, akik egyazon fájdalmon mennek keresztül, akár igazi barátság ami akkor kötetett, mikor a kislányt még Tohsaka Sakurának hívták, a lány továbbra is máshogy nézett rá, mint az “oktatóira”, Zoukenre és Byakuyára.

“Ma nem kell a féreg tároló szobába mennem. Nagyapa azt monda azért, mert most ott valami sokkal fontosabb fog történni”

“Á, igen, tudom. Ezért megy a nagybácsi helyetted a féreg tárolóba.”

A fiú válaszát hallva Sakura oldalra billentette a fejét, amint Kariya arcát fürkészte.
“Kariya nagybácsi, te most valahová messzire mész?”

A gyerekek sajátosan éles megérzéseivel Sakura mintha megjósolta volna Kariya sorsát. De a fiú nem akarta, hogy a kis Sakura túlságosan aggódjon.

“A nagybácsi fontos ügyekkel lesz elfoglalva egy darabig, úgyhogy nem lesz sok időm, hogy így Sakura-channal beszélgessek mint most.”

“Értem…”

Sakura tekintete lesiklott Kariyáról, és nyomban visszaváltozott azzá a semmitmondó nézéssé, a nézéssé, ami mintha valami távoli tárgyra meredne amit csak ő láthat. Mivel a fiúnak fájt Sakurát így látnia Kariya megpróbált egy új témával előrukkolni.

“Mond csak, Sakura-chan, nincs kedved majd megint együtt játszani ha a nagybácsi munkája véget ér? Együtt az anyukáddal és a nővérkéddel.”

“Anya, nővér…”

Mondta Sakura lehangoltan egy pillanatnyi szünet után.

“…számomra már senki nincs, akit így hívhatok. Nagyapa azt mondta, hogy tekintsek rájuk úgy, mintha nem is léteznének.”

“Értem…” Hangzott a határozatlan válasz.

Kariya Sakura elé térdelt és a még működőképes jobb karjával finoman magához ölelte. Ahogy a kislány fejét a mellkasába temette Sakura már nem láthatta Kariya arcát. Így a fiúnak nem kellett félnie, hogy a lány meglátja az arcán pergő könnyeket.

“Akkor hívjuk el Aoi-sant és Rin-chant a Tohsaka családból, és menjünk el valahova nagyon, nagyon messzire, csak mi négyen; pont ahogy szoktunk. Na mit gondolsz?”

“- Láthatjuk azokat az embereket még valaha?”

Egy gyenge hang ami a fiú karjának öleléséből szűrődött. Kariya magához szorította Sakurát azzal a kezével amivel a lányt tartotta és bólintott.

“Persze, hogy láthatjuk őket. Megígérem.”

Semmi mást nem ígérhetett.

Ha lehetséges volna, más szavak egy újabb ígéretet alkothattak volna. Ha megtehette volna, Kariya mindent megadott volna, hogy azt mondhassa most Sakurának, hogy már csak néhány napot kell kibírnia mielőtt kiszabadítja Matou Zouken halálos szorításából.

De ezt nem volt megengedett.

Mivel más módot nem ismert, hogy megvédje önmagát, Sakura mindent megtett, hogy megbénítsa az elméjét a kétségbeesés és beletörődés által. Az elviselhetetlen fájdalom ellen ez a magatehetetlen kislány csak a még érezni képes öntudata elpusztításával tud védekezni.

Hogy lenne képes olyan kegyetlen szavakat, mint “nem szabad feladnod a reményt” vagy “vigyázz magadra” egy ilyen gyereknek mondani? Az efféle pillanatnyi megnyugvást hordozó sorok csak a beszélőn segítenek. Azzal, hogy reményt adna neki elvenné az kétségbeesés páncélját amit a lány a lelke köré húzott. Ha ez megtörténne, Sakura fiatal és sérülékeny elméje egy éjszaka alatt összetörne.

Így aztán—

Bár mindketten a Matou rezidenciában éltek, Kariya sosem mondhatta magát Sakura “megmentőjének”. Csak azzal védhette meg, hogy mellette állt egy olyan felnőttként, aki éppúgy ki volt szolgáltatva Zoukennek és éppolyan gyenge volt, mint Sakura.

“---Akkor viszlát. A nagybácsinak most mennie kell.”

Kariya eleresztette Sakurát remélve, hogy a könnyei mostanra felszáradtak. A kislány komolyan felnézett a fiú arcának elhalt bal felére.

“…Mm, viszlát Kariya nagybácsi.”

A búcsú szavai pont erre a helyzetre illettek. Ezt helyesen érezte a lány, még ha csak egy gyerek volt is.

Kariya eképp fohászkodott a szívében alázatosan amint Sakura távolodó, összetört alakját nézte – kérlek, add, hogy ne legyen túl késő.

A férfit többé nem érdekelte bármi lesz is vele. Az élete már Aoié és Sakuráé, anyáé és lányáé. Ha volt valami, ami az övé, az annak az érzése, hogy elkésett, a lehetőség, hogy meghal, mielőtt megszerezné a Grált.

A késlekedés érzésének oka, mely a szívét nyomta, Sakura volt. Ha Kariya sikerrel szerzi meg a Grált, és visszajuttatja Sakurát az anyjának, képes lesz a kislány, aki ilyen mélyen elzárkózott bánatában egy nap kitörni ebből a zord burokból és visszatérni az életbe?

A megrázkódtatások, amiken ebben az évben keresztülment minden bizonnyal egész életén át kísérik majd, de a fiú azt remélte, hogy az idő elteltével majd begyógyulnak a sebek. Bízott benne, hogy a lány szíve nem élt át olyan borzalmakat amelyek örök életére megnyomorították volna.

Az egyetlen, amit tehetett, hogy imádkozott. Az, aki a kislány szívén keletkezett sebeket begyógyíthatja nem Kariya lesz. Neki már nem sok ideje maradt; ő nem képes rá, hogy elvégezze ezt a munkát.

Ez azoknak lesz a dolga, akik élete a jövőben biztonságban van.

Kariya megfordult, és lassan, de eltökélten lelépett a földalatti féreg tároló szobába vezető lépcső legfelső fokára.

Fate/Zero (Hungarian)

2009-07-22T23:09:25Z

Kellögem: /* Fejlemények */

[[Image:Fate_Zero_promo.jpg|200px|thumb|A promotional image.]]

Fate/Zero az alábbi nyelveken érhető el.
*'''Magyar (Hungarian)'''
*[[Fate/Zero|English]]
*[[Fate/Zero_(Polski)|Polski (Polish)]]
*[[Fate/Zero (Français)|Français (Francia)]]
*[[Fate/Zero_(Việt Nam)|Việt Nam (Vietnamese)]]
*[[Fate/Zero_~Brazilian_Portuguese~ |Português do Brasil (Brazilian Portuguese)]]

=== '''Történet''' ===
----

Fate/Zero a Fate Stay Night című Visuel Novel és anime előzménye ami a 10 évvel korábbi 4. Grál Háború történetét meséli el. Az illusztrációkat Takashi Takeuchi (武内崇) készítette. A mű [http://en.wikipedia.org/wiki/TYPE-MOON TYPE-MOON] és [http://en.wikipedia.org/wiki/Nitroplus Nitroplus] együttműködésével készült.

=== Formai előírások ===
----

*[[Format_guideline|General Format/Style Guideline]]

=== Fejlemények ===
----

*2009. Július 02.
:*Prológus - 8 évvel ezelőtt.

*2009. Július 10.
:*Prológus - 3 évvel ezelőtt.

*2009. július 23.
:*Prológus - 1 évvel ezelőtt.

Korábbi frissítések [[Fate/Zero:frissítések|itt]] érhetők el.

----

=== '''Első Kötet - A Negyedik Grál Háború el nem Mondott Története''' ===
[[Image:FZ_v01_cover.jpg|400px|thumb|Volume 1.]]

[[Fate/Zero:Volume1_Illustrations|Illusztráció]]

Prológus
* [[Fate/Zero_(Hungarian):8_evvel_ezelőtt|8 évvel ezelőtt]] (100%)
* [[Fate/Zero_(Hungarian):3_évvel_ezelőtt|3 évvel ezelőtt]] (100%)
* [[Fate/Zero_(Hungarian):1_évvel_ezelőtt|1 évvel ezelőtt]]

Első fejezet
* [[Fate/Zero_(Hungarian):Első rész|Első rész]]
* [[Fate/Zero_(Hungarian):Második rész|Második rész]]
* [[Fate/Zero_(Hungarian):Harmadik rész|Harmadik rész]]
* [[Fate/Zero_(Hungarian):Negyedik rész|Negyedik rész]]
* [[Fate/Zero_(Hungarian):Ötödik rész|Ötödik rész]]

Második fejezet
* [[Fate/Zero_(Hungarian):Első rész|Első rész]]
* [[Fate/Zero_(Hungarian):Második rész|Második rész]]
* Harmadik rész
* Negyedik rész

Harmadik fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész
* Ötödik rész

Negyedik fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész

Író jegyzetei
* Első rész
* Második rész

----

=== Projekt részvevői ===
----

'''Fordítók (Translators)'''

- Armisael (Angol szövegről)

- Kellögem (Angol szövegről)

Fordítóknak: Legyenek szívesek a [[Fate/Zero_(Hungarian)_Regisztrációs_lap|Regisztrációs lapon]] a nevüket a fordítani kívánt rész mellett feltüntetni.

'''Szerkesztők (Editors)'''

=== Kiadás ===
----

* Fate/Zero #1 - 第四次聖杯戦争秘話

First Edition Published December 29, 2006, ISBN: none (self published)

Second Edition Published January 26, 2007, ISBN: none (self published)

* Fate/Zero #2 - 王たちの狂宴

First Edition Published March 31, 2007, ISBN: none (self published)

* Fate/Zero #3 - 散りゆく者たち

First Edition Published July 27, 2007, ISBN: none (self published)

* Fate/Zero #4 - 煉獄の炎

First Edition Scheduled for December 29, 2007, ISBN: none (self published)

Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt

2009-07-22T17:08:34Z

Kellögem:

'''1 évvel ezelőtt.'''

Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.

A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.

De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.

Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.

Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.

„--- Hahó, rég láttuk egymást.”

„Ó--- Kariya-kun.”

Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.

Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.

Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.

„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”

„Ah…ó, igen”

Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.

Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.

Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.

-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.

„Rin-chan.”

Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.

„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”

„Rin, miféle modor ez…”

A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.

„Hűűű, de szép…”

A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.

„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”

„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”

Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.

Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..

„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”

Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.

Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.

„Sakura, ő, már elment.”

Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.

„…”

Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.

„Hát ez meg mit jelentsen..?”

„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”

A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.

„Az a gyerek a Matoukhoz került”

Matou-

A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.

„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”

„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”

Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.

„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”

„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”

„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”

Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.

Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek.
Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.

„…És ez neked rendben van?”

Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.

„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”

Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---

„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”

Egy kis bólintással fejezte be.

Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.

Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.

„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”

Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.

Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.

De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?

A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.

Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

----

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.

Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.

Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.

A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák.

Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.

„…És ez neked rendben van?”

A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.

Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.

Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.

Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?

„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.

Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.

A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.

„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”

Ezek a hazug szavak..

Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.

Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.

Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.

De hiba volt.

Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.

Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?

Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.

Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.

Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.

Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.

Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.

És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.

És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.

De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.

Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.

Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.

De most képes szembenézni vele.

Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---

Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.

Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

----

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.

„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”

A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől.

Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.

Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.

Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.

„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”

Kariya többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.

„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”

Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.

„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?

Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”

De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.

„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”

Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.

„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”

„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”

Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.

„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”

„..Tehát végül is ez a célod?”

Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.

A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.

„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Szolga fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”

Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.

Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.

Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.

Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.

Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.

„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”

Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.

„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”

„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”

Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.

„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Szolga mestere egy év leforgása alatt?”

„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”

Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.

„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”

Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.

„Kariya—meg akarsz halni?”

„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”

Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.

„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.

…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”

„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”

„Megint csak te és a csodálatraméltó döntéseid.”

Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.

„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?

Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”

Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.

„Vénember, ugye nem---„

„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”

Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.

Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----

---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.

De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.

A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.

Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.

„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.

De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”

„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”

Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.

„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”

Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.

„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.

De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”

„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”

„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.

Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”

Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.

„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”

Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.

Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.

Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.

Cserébe Kariya elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják Kariya húsát, és az élettartama pár évre csökken.

De ez már nem számít.

Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.

Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának.
Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…

Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet.
„Tohsaka…Tokiomi…”

A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.

Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett Kariyában.

A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.

Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt

2009-07-22T17:01:14Z

Kellögem:

'''1 évvel ezelőtt.'''

Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.

A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.

De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.

Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.

Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.

„--- Hahó, rég láttuk egymást.”

„Ó--- Kariya-kun.”

Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.

Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.

Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.

„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”

„Ah…ó, igen”

Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.

Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.

Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.

-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.

„Rin-chan.”

Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.

„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”

„Rin, miféle modor ez…”

A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.

„Hűűű, de szép…”

A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.

„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”

„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”

Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.

Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..

„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”

Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.

Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.

„Sakura, ő, már elment.”

Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.

„…”

Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.

„Hát ez meg mit jelentsen..?”

„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”

A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.

„Az a gyerek a Matoukhoz került”

Matou-

A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.

„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”

„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”

Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.

„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”

„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”

„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”

Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.

Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek.
Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.

„…És ez neked rendben van?”

Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.

„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---
„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”
Egy kis bólintással fejezte be.
Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.
Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.
„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”
Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.
Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.
De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?
A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.
Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.
Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.
Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.
A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák. Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.
„…És ez neked rendben van?”
A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.
Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.
Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.
Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?
„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.
Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.
A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.
„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Ezek a hazug szavak..
Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.
Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.
Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.
De hiba volt.
Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.
Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?
Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.
Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.
Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.
Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.
Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.
És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.
És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.
De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.(1)
Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.
Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.
De most képes szembenézni vele.
Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---
Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.
Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.
„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”
A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől. Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.
Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.
Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.
„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”
Kariya többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.
„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”
Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.
„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?
Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”
De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.
„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”
Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.
„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”
„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”
Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.
„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”
„..Tehát végül is ez a célod?”
Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.
A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.
„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Szolga fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”
Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.
Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.
Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.
Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.
Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.
„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”
Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.
„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”
„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”
Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.
„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Szolga mestere egy év leforgása alatt?”
„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”
Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.
„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”
Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.
„Kariya—meg akarsz halni?”
„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”
Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.
„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.
…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”
„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”
„Megint csak te és a csodálatraméltó döntéseid.”
Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.
„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?
Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”
Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.
„Vénember, ugye nem---„
„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”
Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.
Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----
---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.
De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.
A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.
Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.
„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.
De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”
„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”
Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.
„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”
Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.
„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.
De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”
„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”
„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.
Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”(2)
Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.
„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”
Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.
Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.
Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.
Cserébe Kariya elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják Kariya húsát, és az élettartama pár évre csökken.
De ez már nem számít.
Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.
Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának.
Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…
Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet.
„Tohsaka…Tokiomi…”
A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.
Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett Kariyában.
A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.

Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt

2009-07-22T16:56:40Z

Kellögem:

'''1 évvel ezelőtt.'''

Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.

A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.

De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.
Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.
Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.
„--- Hahó, rég láttuk egymást.”
„Ó--- Kariya-kun.”
Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.
Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.
Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.
„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”
„Ah…ó, igen”
Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.
Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.
Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.
-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.
„Rin-chan.”
Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.
„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”
„Rin, miféle modor ez…”
A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.
„Hűűű, de szép…”
A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.
„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”
„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”
Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.
Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..
„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”
Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.
Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.
„Sakura, ő, már elment.”
Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.
„…”
Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.
„Hát ez meg mit jelentsen..?”
„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”
A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.
„Az a gyerek a Matoukhoz került”
Matou-
A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.
„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”
„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”
Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.
„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”
„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”
„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”
Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.
Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek. Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.
„…És ez neked rendben van?”
Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.
„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---
„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”
Egy kis bólintással fejezte be.
Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.
Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.
„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”
Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.
Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.
De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?
A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.
Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.
Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.
Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.
A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák. Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.
„…És ez neked rendben van?”
A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.
Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.
Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.
Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?
„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.
Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.
A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.
„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Ezek a hazug szavak..
Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.
Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.
Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.
De hiba volt.
Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.
Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?
Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.
Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.
Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.
Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.
Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.
És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.
És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.
De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.(1)
Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.
Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.
De most képes szembenézni vele.
Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---
Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.
Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.
„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”
A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől. Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.
Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.
Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.
„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”
Kariya többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.
„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”
Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.
„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?
Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”
De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.
„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”
Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.
„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”
„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”
Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.
„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”
„..Tehát végül is ez a célod?”
Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.
A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.
„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Szolga fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”
Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.
Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.
Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.
Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.
Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.
„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”
Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.
„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”
„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”
Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.
„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Szolga mestere egy év leforgása alatt?”
„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”
Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.
„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”
Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.
„Kariya—meg akarsz halni?”
„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”
Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.
„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.
…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”
„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”
„Megint csak te és a csodálatraméltó döntéseid.”
Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.
„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?
Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”
Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.
„Vénember, ugye nem---„
„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”
Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.
Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----
---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.
De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.
A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.
Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.
„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.
De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”
„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”
Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.
„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”
Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.
„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.
De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”
„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”
„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.
Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”(2)
Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.
„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”
Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.
Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.
Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.
Cserébe Kariya elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják Kariya húsát, és az élettartama pár évre csökken.
De ez már nem számít.
Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.
Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának.
Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…
Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet.
„Tohsaka…Tokiomi…”
A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.
Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett Kariyában.
A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.

Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt

2009-07-22T16:54:54Z

Kellögem:

'''1 évvel ezelőtt.'''

<nowiki>Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.
A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.
De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.
Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.
Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.
„--- Hahó, rég láttuk egymást.”
„Ó--- Kariya-kun.”
Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.
Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.
Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.
„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”
„Ah…ó, igen”
Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.
Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.
Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.
-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.
„Rin-chan.”
Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.
„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”
„Rin, miféle modor ez…”
A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.
„Hűűű, de szép…”
A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.
„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”
„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”
Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.
Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..
„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”
Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.
Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.
„Sakura, ő, már elment.”
Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.
„…”
Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.
„Hát ez meg mit jelentsen..?”
„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”
A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.
„Az a gyerek a Matoukhoz került”
Matou-
A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.
„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”
„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”
Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.
„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”
„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”
„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”
Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.
Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek. Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.
„…És ez neked rendben van?”
Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.
„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---
„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”
Egy kis bólintással fejezte be.
Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.
Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.
„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”
Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.
Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.
De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?
A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.
Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.
Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.
Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.
A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák. Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.
„…És ez neked rendben van?”
A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.
Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.
Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.
Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?
„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.
Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.
A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.
„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Ezek a hazug szavak..
Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.
Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.
Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.
De hiba volt.
Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.
Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?
Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.
Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.
Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.
Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.
Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.
És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.
És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.
De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.(1)
Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.
Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.
De most képes szembenézni vele.
Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---
Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.
Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.
„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”
A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől. Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.
Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.
Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.
„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”
Kariya többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.
„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”
Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.
„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?
Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”
De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.
„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”
Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.
„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”
„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”
Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.
„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”
„..Tehát végül is ez a célod?”
Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.
A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.
„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Szolga fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”
Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.
Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.
Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.
Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.
Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.
„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”
Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.
„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”
„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”
Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.
„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Szolga mestere egy év leforgása alatt?”
„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”
Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.
„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”
Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.
„Kariya—meg akarsz halni?”
„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”
Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.
„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.
…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”
„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”
„Megint csak te és a csodálatraméltó döntéseid.”
Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.
„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?
Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”
Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.
„Vénember, ugye nem---„
„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”
Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.
Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----
---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.
De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.
A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.
Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.
„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.
De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”
„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”
Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.
„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”
Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.
„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.
De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”
„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”
„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.
Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”(2)
Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.
„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”
Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.
Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.
Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.
Cserébe Kariya elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják Kariya húsát, és az élettartama pár évre csökken.
De ez már nem számít.
Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.
Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának.
Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…
Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet.
„Tohsaka…Tokiomi…”
A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.
Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett Kariyában.
A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.</nowiki>

Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt

2009-07-22T16:53:45Z

Kellögem:

'''1 évvel ezelőtt.'''

Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.
A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.
De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.
Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.
Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.
„--- Hahó, rég láttuk egymást.”
„Ó--- Kariya-kun.”
Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.
Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.
Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.
„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”
„Ah…ó, igen”
Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.
Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.
Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.
-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.
„Rin-chan.”
Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.
„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”
„Rin, miféle modor ez…”
A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.
„Hűűű, de szép…”
A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.
„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”
„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”
Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.
Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..
„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”
Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.
Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.
„Sakura, ő, már elment.”
Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.
„…”
Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.
„Hát ez meg mit jelentsen..?”
„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”
A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.
„Az a gyerek a Matoukhoz került”
Matou-
A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.
„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”
„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”
Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.
„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”
„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”
„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”
Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.
Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek. Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.
„…És ez neked rendben van?”
Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.
„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---
„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”
Egy kis bólintással fejezte be.
Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.
Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.
„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”
Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.
Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.
De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?
A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.
Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.
Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.
Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.
A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák. Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.
„…És ez neked rendben van?”
A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.
Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.
Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.
Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?
„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.
Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.
A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.
„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Ezek a hazug szavak..
Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.
Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.
Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.
De hiba volt.
Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.
Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?
Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.
Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.
Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.
Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.
Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.
És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.
És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.
De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.(1)
Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.
Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.
De most képes szembenézni vele.
Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---
Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.
Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.
„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”
A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől. Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.
Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.
Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.
„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”
Kariya többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.
„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”
Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.
„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?
Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”
De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.
„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”
Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.
„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”
„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”
Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.
„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”
„..Tehát végül is ez a célod?”
Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.
A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.
„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Szolga fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”
Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.
Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.
Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.
Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.
Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.
„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”
Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.
„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”
„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”
Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.
„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Szolga mestere egy év leforgása alatt?”
„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”
Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.
„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”
Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.
„Kariya—meg akarsz halni?”
„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”
Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.
„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.
…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”
„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”
„Megint csak te és a csodálatraméltó döntéseid.”
Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.
„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?
Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”
Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.
„Vénember, ugye nem---„
„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”
Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.
Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----
---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.
De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.
A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.
Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.
„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.
De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”
„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”
Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.
„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”
Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.
„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.
De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”
„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”
„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.
Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”(2)
Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.
„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”
Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.
Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.
Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.
Cserébe Kariya elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják Kariya húsát, és az élettartama pár évre csökken.
De ez már nem számít.
Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.
Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának.
Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…
Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet.
„Tohsaka…Tokiomi…”
A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.
Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett Kariyában.
A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.

Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt

2009-07-22T16:52:50Z

Kellögem: /* 1 évvel ezelőtt. */

'''1 évvel ezelőtt.'''

Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.
A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.
De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.
Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.
Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.
„--- Hahó, rég láttuk egymást.”
„Ó--- Kariya-kun.”
Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.
Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.
Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.
„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”
„Ah…ó, igen”
Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.
Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.
Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.
-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.
„Rin-chan.”
Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.
„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”
„Rin, miféle modor ez…”
A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.
„Hűűű, de szép…”
A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.
„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”
„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”
Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.
Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..
„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”
Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.
Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.
„Sakura, ő, már elment.”
Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.
„…”
Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.
„Hát ez meg mit jelentsen..?”
„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”
A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.
„Az a gyerek a Matoukhoz került”
Matou-
A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.
„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”
„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”
Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.
„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”
„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”
„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”
Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.
Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek. Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.
„…És ez neked rendben van?”
Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.
„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---
„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”
Egy kis bólintással fejezte be.
Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.
Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.
„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”
Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.
Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.
De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?
A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.
Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

----

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.
Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.
Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.
A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák. Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.
„…És ez neked rendben van?”
A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.
Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.
Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.
Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?
„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.
Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.
A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.
„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Ezek a hazug szavak..
Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.
Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.
Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.
De hiba volt.
Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.
Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?
Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.
Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.
Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.
Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.
Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.
És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.
És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.
De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.(1)
Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.
Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.
De most képes szembenézni vele.
Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---
Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.
Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

----

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.
„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”
A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől. Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.
Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.
Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.
„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”
Kariya többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.
„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”
Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.
„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?
Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”
De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.
„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”
Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.
„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”
„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”
Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.
„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”
„..Tehát végül is ez a célod?”
Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.
A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.
„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Szolga fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”
Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.
Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.
Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.
Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.
Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.
„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”
Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.
„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”
„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”
Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.
„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Szolga mestere egy év leforgása alatt?”
„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”
Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.
„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”
Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.
„Kariya—meg akarsz halni?”
„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”
Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.
„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.
…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”
„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”
„Megint csak te és a csodálatraméltó döntéseid.”
Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.
„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?
Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”
Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.
„Vénember, ugye nem---„
„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”
Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.
Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----
---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.
De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.
A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.
Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.
„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.
De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”
„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”
Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.
„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”
Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.
„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.
De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”
„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”
„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.
Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”(2)
Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.
„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”
Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.
Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.
Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.
Cserébe Kariya elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják Kariya húsát, és az élettartama pár évre csökken.
De ez már nem számít.
Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.
Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának.
Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…
Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet.
„Tohsaka…Tokiomi…”
A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.
Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett Kariyában.
A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.

Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt

2009-07-22T16:51:51Z

Kellögem: New page: == 1 évvel ezelőtt. == Azonnal felismerte a nőt, akit keresett. A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyereke...

== 1 évvel ezelőtt. ==

Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.
A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.
De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.
Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.
Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.
„--- Hahó, rég láttuk egymást.”
„Ó--- Kariya-kun.”
Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.
Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.
Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.
„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”
„Ah…ó, igen”
Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.
Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.
Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.
-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.
„Rin-chan.”
Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.
„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”
„Rin, miféle modor ez…”
A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.
„Hűűű, de szép…”
A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.
„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”
„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”
Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.
Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..
„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”
Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.
Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.
„Sakura, ő, már elment.”
Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.
„…”
Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.
„Hát ez meg mit jelentsen..?”
„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”
A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.
„Az a gyerek a Matoukhoz került”
Matou-
A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.
„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”
„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”
Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.
„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”
„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”
„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”
Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.
Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek. Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.
„…És ez neked rendben van?”
Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.
„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---
„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”
Egy kis bólintással fejezte be.
Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.
Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.
„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”
Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.
Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.
De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?
A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.
Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

----

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.
Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.
Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.
A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák. Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.
„…És ez neked rendben van?”
A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.
Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.
Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.
Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?
„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.
Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.
A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.
„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Ezek a hazug szavak..
Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.
Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.
Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.
De hiba volt.
Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.
Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?
Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.
Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.
Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.
Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.
Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.
És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.
És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.
De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.(1)
Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.
Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.
De most képes szembenézni vele.
Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---
Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.
Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

----

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.
„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”
A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől. Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.
Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.
Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.
„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”
Kariya többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.
„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”
Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.
„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?
Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”
De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.
„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”
Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.
„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”
„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”
Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.
„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”
„..Tehát végül is ez a célod?”
Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.
A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.
„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Szolga fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”
Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.
Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.
Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.
Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.
Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.
„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”
Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.
„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”
„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”
Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.
„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Szolga mestere egy év leforgása alatt?”
„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”
Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.
„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”
Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.
„Kariya—meg akarsz halni?”
„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”
Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.
„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.
…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”
„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”
„Megint csak te és a csodálatraméltó döntéseid.”
Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.
„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?
Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”
Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.
„Vénember, ugye nem---„
„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”
Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.
Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----
---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.
De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.
A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.
Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.
„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.
De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”
„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”
Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.
„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”
Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.
„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.
De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”
„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”
„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.
Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”(2)
Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.
„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”
Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.
Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.
Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.
Cserébe Kariya elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják Kariya húsát, és az élettartama pár évre csökken.
De ez már nem számít.
Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.
Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának.
Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…
Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet.
„Tohsaka…Tokiomi…”
A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.
Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett Kariyában.
A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.

Fate/Zero (Hungarian) Regisztrációs lap

2009-07-15T22:14:53Z

Kellögem: /* Első Kötet - A Negyedik Grál Háború el nem Mondott Története */

=== '''Lista''' ===
----

=== Első Kötet - A Negyedik Grál Háború el nem Mondott Története ===

Prológus
* 8 évvel ezelőtt - Armisael
* 3 évvel ezelőtt - Armisael
* 1 évvel ezelőtt - Kellögem

Első fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész - Kellögem
* Ötödik rész - Kellögem

Második fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész

Harmadik fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész
* Ötödik rész

Negyedik fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész

Író jegyzetei
* Első rész
* Második rész

Fate/Zero (Hungarian) Regisztrációs lap

2009-07-15T20:03:56Z

Kellögem: /* Első Kötet - A Negyedik Grál Háború el nem Mondott Története */

=== '''Lista''' ===
----

=== Első Kötet - A Negyedik Grál Háború el nem Mondott Története ===

Prológus
* 8 évvel ezelőtt - Armisael
* 3 évvel ezelőtt - Armisael
* 1 évvel ezelőtt - Kellögem

Első fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész - Kellögem
* Ötödik rész

Második fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész

Harmadik fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész
* Ötödik rész

Negyedik fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész

Író jegyzetei
* Első rész
* Második rész

Fate/Zero (Hungarian) Regisztrációs lap

2009-07-03T19:18:06Z

Kellögem: /* Első Kötet - A Negyedik Grál Háború el nem Mondott Története */

=== '''Lista''' ===
----

=== Első Kötet - A Negyedik Grál Háború el nem Mondott Története ===

Prológus
* 8 évvel ezelőtt - Armisael
* 3 évvel ezelőtt - Armisael
* 1 évvel ezelőtt - Kellögem

Első fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész
* Ötödik rész

Második fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész

Harmadik fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész
* Ötödik rész

Negyedik fejezet
* Első rész
* Második rész
* Harmadik rész
* Negyedik rész

Író jegyzetei
* Első rész
* Második rész