Mahouka Koukou no Rettousei:1. kötet 1. fejezet
1. fejezet[edit]
„Nem tudom elfogadni.”
„Még mindig ezzel vagy elfoglalva…?”
Az iskolai évnyitó napja volt, korán reggel, két órával az ünnepség kezdete előtt.
Az elsősök, szívükben a jövőre vonatkozó várakozással telve, amit az új életük hoz, s a még náluk is jobban örvendező szüleikkel együtt még csak csekély számban voltak jelen.
Az előadóterem előtt állva, ahol majd az évnyitó zajlani fog, egy fiú és egy lány teljesen új egyenruhában valamilyen oknál fogva veszekedtek egymással.
Mindketten elsősök voltak, mégis az egyenruhájuk furcsán és jellegzetesen más volt.
Nem a nadrág és a szoknya közötti különbségről van szó, sem a férfi és női öltözet eltéréseiről.
A diáklány mellkasán megtalálható volt az Első Középiskola emblémája, amit egy nyolc szirmú virágról mintáztak.
Ez az embléma nem volt látható a tanulófiú blézerén.
„Onii-sama, miért vagy tartalék? Nem te lettél a legjobb a felvételi vizsgán? Általánosságban szólva, az elsősök képviselőjének neked kellene lenned, nem nekem!”
„Félretéve a kérdést, hogy hol kaptad ezeket a felvételi vizsga eredményeket… Mivel ez egy mágia középiskola, nyilvánvaló, hogy nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyakorlati mágikus képességekre, mint a tesztekre, igaz?
Miyuki, te teljesen tisztában vagy a gyakorlati képességeimmel, ugye? Eléggé meg vagyok lepve, hogy egyáltalán sikerült bejutnom, mint egy másodkurzusos diák.”
Ez egy olyan jelenet volt, ahol a tanulófiú megpróbálta lecsillapítani a diáklányt, aki mérgesen kifordult önmagából. Abból a tényből kiindulva, hogy a diáklány a tanulófiút „Onii-samának” hívta, azt feltételezhetjük, hogy testvérek. Az sem valószínűtlen, hogy közeli rokonok.
Ha testvérek.
Akkor ők olyan testvérek, akik egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.
Egyrészt, bárki, aki egy pillantást vet a húgra kétségtelenül elbűvöli a látványa, tízből tíz ember vagy inkább százból száz ember egyet fog érteni abban, hogy ő egy bájos, szép lány.
Másrészről a bátyja hétköznapi kinézetében semmi sincs, eltekintve az egyenes hátától és az átható tekintetétől, amire azt lehetne mondani, hogy megragadja a figyelmet.
„Hogy vagy képes ennyire nem bízni magadban?! Még akkor is, ha senki sem ellenfél számodra a tanulásban vagy a taijutsuban[1] ! Az igazság az, hogy még a mágiában is-”
A húg a bátyát dorgálta a gyenge szavaiért, de...
„Miyuki!”
Ahogy a nevét kiáltotta kivételesen erős hangon, Miyuki lehiggadt és csöndben maradt.
„Megértetted, igaz? Még ha ezt is mondod, ezen nem lehet változtatni.”
„…Bocsánat.”
„Miyuki…”
Rátette a kezét a lány lehajtott fejére és lassan megsimogatta a sima, fekete haját, melyben egyetlen hullám sem volt. „Most mit tegyek, hogy felvidítsam…?” A fiatal fiú, aki a lány bátyja volt ezen tűnődött boldogtalan arccal.
„…Igazán boldog vagyok, hogy így érzel. Mindig azt érzem, hogy meg vagyok mentve, mikor helyettem leszel mérges.”
„Hazug.”
„Nem hazudok.”
„Hazug. Onii-sama, te mindig megszidsz engem…”
„Nem hazudok, mondtam. Én is ugyanúgy gondolok rád, mint ahogy te rám.”
„Onii-sama… ’Gondolsz rám’ azt mondtad…”
(…Huh?)
Valamilyen oknál fogva a fiatal lány elpirult.
Még ha a fiatal fiú tudta is, hogy valami félreértés keletkezett, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, annak érdekében, hogy a legsürgetőbb problémát megoldja, félretette ezt a kétségét.
„Még ha ki is hátrálnál a köszöntő előadásából, lehetetlen, hogy engem választanának helyettesednek. Ha az utolsó pillanatban hátrálsz meg, nem fogod tudni elkerülni, hogy rossz hatással legyen az értékelésedre. Megérted ezt, igaz? Miyuki, okos vagy.”
„De…”
„Mellesleg, Miyuki, már alig várom.
Mutasd meg ennek a haszontalan bátyádnak az ő aranyos kishúgának dicsőséges pillanatát.”
„Onii-sama nem egy haszontalan báty!
…De, megértem, kérlek bocsáss meg, amiért akaratos voltam.”
„Nincs semmi, amiért bocsánatot kellene kérned. Soha nem gondoltam rád akaratosként.”
„Akkor, elmentem.
…Kérlek figyelj, Onii-sama!”
„Jah, lábtörést. Alig várom az előadásodat.”
Később feltétlenül találkozzunk, a fiatal lány meghajolt és eltűnt az előadóteremben; miután megállapította, hogy elment, a fiatal fiú egyet sóhajtott megkönnyebbülésében.
(Nos… Mit csináljak most?)
A fiatal fiú, aki elkísérte az iskolába a kishúgát, aki vonakodva akart csak az elsősök képviselője lenni, mielőtt az évnyitó próbája megkezdődött volna, most zavartan állt, nem tudva, hogyan töltse az ünnepségig hátra lévő két órát.
A főépület, a gyakorló épület és a kísérleti épület tett ki az iskolai épületek közül hármat.
Egy előadóterem / tornaterem, aminek a belső elrendezését transzformációs gépezetek segítségével meg lehet változtatni. Egy könyvtár, mely három föld feletti és kettő föld alatti szinttel rendelkezik. Két kis tornaterem. Egy felkészítő épület öltözővel, tusolóval, szertárral és klubtermekkel ellátva. A büfé, az étkező, és a beszerzési részleg egy másik épületben található, és mindezek felett, különböző kis és nagy melléképületek alkotják az Első Középiskolát, melynek kinézete inkább emlékeztet egy külvárosi egyetemére, mint egy tipikus középiskoláéra.
A fiatal fiú balra és jobbra tekingetett, míg az úton sétált, amit macskakővel raktak ki, egy helyet keresett, ahol pihenhet, míg el nem jön az idő, hogy bemenjen az előadóterembe.
A személyi kártyát, mely engedélyt ad neki az iskola épületeinek használatára, csak az évnyitó után adják ki.
A káosz elkerülése érdekében a nyitott kávézó, ami a látogatókat szolgálja ki, a mai napon szintén zárva tartott.
Öt perces séta után, miközben a mobil terminálján kivetített a kampuszról készült térképet is figyelte, egy fasor mögött, ami úgy helyezkedett el, hogy nem maradhatott ki a látóteréből, észrevett egy padot az udvaron.
Jó, hogy ma nem esik, egy jelentéktelen gondolat suhant át az agyán, ahogy leült a három férőhelyes padra, kinyitotta a mobil terminálját és belépett a könyvportálra, amit kedvelt.
Ez az udvar egy rövidebb útnak tűnik a felkészítő épülettől az előadóteremig.
Valószínűleg az évnyitó szervezői vették be őket, hogy segítsenek. Ez a helyzet a jelen lévő diákokkal (felsőbb évesek a fiatal fiú számára), akik a közelében haladtak el. Mindegyikük ugyanazt a nyolc szirmú virág emblémát viselték a mellkasuk bal oldalán.
Ahogy elhaladtak rosszindulatú szavak hagyták el az ajkaikat.
- Ez a gyerek nem egy Gyom?
- Korán itt van… Eléggé lelkes tartalék létére.
- Végül is ő csak egy pótlék.
A beszélgetés, amit tényleg nem akar hallani, megütötte a fülét.
A szó, a Gyom a másodkurzusos diákokra utal.
A diákokat, akiknek a blézerük mellkasi részének bal oldalán egy nyolc szirmú virág emblémája található, „Virágoknak” nevezik, míg a másodkurzusos diákokat, akik nem rendelkeznek ezzel, egy gyomhoz hasonlítják, ami nem bont virágot, és „Gyomoknak” gúnyolják őket.
A felvettek kvótája ebben az iskolában kétszáz fő.
Közülük száz fő iratkozott be másodkurzusos diákként.
A Nemzeti Mágia Egyetemmel egyesített Első Középiskola egy olyan intézet, melyet a mágiatechnikusok nevelésével kapcsolatos nemzeti elv alapján alapítottak.
Cserébe az állam által biztosított pénzért az iskolának kötelessége bizonyos eredmények elérése.
Ebben az iskolában minden évben több mint százan végeznek, akik vagy a Mágia Egyetemre vagy pedig egy Mágia Technikai Intézet specializált képzésére nyernek felvételt.
Sajnálatos, de tény, hogy a mágia oktatás próbálkozásokon és tévedéseken alapul. Balesetek, amelyek túlmutatnak az apróbb szerencsétlenségek szintjén, könnyen megtörténhetnek közvetlenül a gyakorlati edzések és kísérletek bakijainak következtében. Még ha a diákok tisztában is vannak a fenyegető veszéllyel, a jövőjükkel fogadnak a mágikus tehetségükre és a bennük rejlő lehetőségekre és a mágussá válás útját választják.
Amikor csak egy maroknyian vannak, akik rendelkeznek ezzel a képességgel és ez a képességet a társadalom nagyra értékel, akkor csak kevesen dobnák el azt. Még inkább így van ez azoknak a fiúknak és lányoknak az esetében, akiknek a személyiségük még nem teljesen forrott ki. Képtelenség visszatartani őket, hogy a „briliáns jövőhöz” vezető úton kívül mást válasszanak. Más tény, hogy annak következtében, hogy egy ilyen hitrendszer rögzül bennük, az az, hogy sok gyereket terhelnek ebből a hitrendszerből származó „sebek”.
A szakértelem felhalmozódásának köszönhetően a legtöbb baleset, ami halált vagy fogyatékos testeket eredményezett megszűntek.
Habár a mágikus képességeket könnyen gyengítheti a pszichológiai komponens.
Minden évben azon diákok száma, akik amiatt maradnak ki, mivel egy balesetből szárazó sokk következtében nem képesek mágiát használni, nem csekély.
Azok, akik a megüresedett helyeket feltöltik a „másodkurzusos diákok”.
Miután beiratkoztak az iskolába, részt vehetnek az órákon, használhatják a berendezéseket és hozzáférhetnek az adatokhoz, de a legfontosabb komponens hiányzik a tanulmányaikból, ami az, hogy nem kapnak személyes oktatást a gyakorlati mágia terén.
Csak saját maguktól tanulhatnak és az eredmények is a saját erőfeszítéseiket tükrözik.
Ha nem tudják ezt megtenni, akkor egy normál középiskolában kell érettségizniük.
Azok, akik nem mágia középiskolában végeztek, nem folytathatják tanulmányaikat a Mágiaegyetemen.
Mivel a személyek száma, akik mágiát oktathatnak nem megfelelő, ezért elkerülhetetlen, hogy a tehetségesebbeknek prioritást adjanak. A kezdetektől a másodkurzusos diákokat azzal a feltétellel veszik fel, hogy senki nem fogja őket tanítani.
Nyilvánosan tiltott a másodkurzusú diákokat „Gyomoknak” nevezni.
Habár részben azt lehet mondani, hogy ez egy jól ismert lekicsinylő kifejezés lett rájuk, egy kifejezés, mely még maguk a másodkurzusosok között is meggyökerezett. Még a másodkurzusosoknak is fel kellett ismerniük, hogy ők nem egyebek, csupán pótlékok. Ez volt a helyzet a fiatal fiúval is.
Ezért nem volt szükség rá, hogy szándékosan hangosan kimondják ezt, hogy a fiú ráébredjen erre. Úgy jelentkezett ebbe az iskolába, hogy közben teljesen tudatában volt ennek.
Milyen felesleges szívesség tőlük, gondolta a fiú, miközben figyelmét a könyvportál felé fordította, amit betöltött az adattermináljára.
A nyitott computer terminálja kijelezte az időt.
A tudata, mely belemerült az olvasásba, visszatért a valóságba.
Még harminc perc volt hátra az évnyitó kezdetéig.
„Új diák vagy? Mindjárt kezdődik az évnyitó.”
Nagyjából akkor, amikor fel akart állni, kijelentkezett kedvenc könyvportáljáról és lezárta a computer terminálját, egy hang szólalt meg felette.
Az első dolog, amit meglátott egy egyenruha szoknyája volt. Ezt követően a bal csuklóját körbefogó széles karkötő.
Tágabb és vékonyabb, mint egy normális karkötő, egy CAD legújabb modellje volt, melyet a divatot is szem előtt tartva terveztek.
CAD – varázslatot támogató processzor (Casting Assistant Device)[2]
Segítő Készüléknek is nevezik.
Ebben az országban úgy is ismert, mint Mágia Operátor.
Olyan eszközöket helyettesít, mint a varázsige kántálás, talizmánok, kézjelek, mágikus körök, mágikus könyvek és a mágia megidézésére szolgáló más tradicionális módszerek, ez egy minden modern mágiatechnikus számára szükséges eszköz.
Manapság nincsen olyan kutatás, mely egyetlen szót vagy kifejezést használna a mágia megidézésére. Amikor talizmánokat, mágikus köröket s hasonló eszközöket használsz, a legrövidebb megidézési idő is körülbelül 10 másodperc, míg a leghosszabb egy perc a mágiától függően, ezzel szemben a könnyen használható CAD-ok ezt az időt 1 másodperc alá is csökkenthetik.
Míg lehetséges mágiát megidézni CAD nélkül is, a mágiatechnikusok száma, akik nem használnak CAD-ot, ami nagy mértékben felgyorsítja a mágia megidézését, egyenlő a nullával. Azok, akik egy bizonyos képesség, vagyis csak az akarattal előidézett természetfeletti jelenségek specializációjának szentelték magukat, az úgynevezett „természetfeletti erő használók”. Azok, akik a sebességet és a stabilitást keresik, amit az aktivációs rendszer ad, szeretik a CAD-ot használni, és ez vált a főárammá.
Habár ez nem azt jelenti, hogy bárki, akinek CAD van a birtokában az tud mágiát használni.
A CAD csak az aktivációs szekvenciát adja, maga a mágiatechnikus képessége, hogy megidézi a mágiát.
Más szavakkal a CAD-ok haszontalanok azok számára, akik nem tudnak mágiát használni, és csak azok hordják, akiknek közük van a mágiához.
A fiatal fiú emlékei szerint azok a diákok, akinek megengedett a CAD állandó viselete az iskola területén vagy a diáktanács tagjai, vagy pedig bizonyos bizottsági tagok.
„Köszönöm. Már indulok is.”
A másik fél bal mellkasán természetesen egy nyolc szirmú virág emblémája volt.
A mellének domborulata, mely megemelte a blézerét egyáltalán nem volt a fiúra semmilyen hatással.
A fiú nem takarta el a bal mellkasát.
Nem cselekedett ilyen gyáván.
De ez nem azt jelentette, hogy nem volt semmilyen rossz érzése.
El sem tudta képzelni, hogy kapcsolatba kerüljön egy jól teljesítővel, aki ráadásul a diáktanács tagjának tűnt.
„Le vagyok nyűgözve, egy képernyős típus?”
Habár úgy tűnt, a másik fél máshogy gondolta. Míg a mobil adatterminál képernyőjét nézte, amit a fiú három rétegbe összehajtott a kezével, a lány mosolygott, mintha örült volna valaminek.
Ebben a pillanatban a fiatal fiú végre a másik személy arcára nézett.
Annak a személynek az arca húsz centiméterrel alacsonyabban volt, mint a fiú magassága, aki felállt a padról.
A fiú magassága 175 cm, így, még ha lány is volt, alacsonynak számított.
Pont megfelelő magas volt ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, hogy egy másodkurzusos diák, a szemmagasságával.
De a tekintete egy csipetnyi lekicsinylést sem mutatott, hanem tele volt tiszta, ártatlan ámulattal.
„Az iskolánk nem engedi meg a virtuális kijelzőjű terminálok használatát. De mégis sajnálatosan sok diák használja.
Habár te egy hagyományos kijelzőjű típust használsz, még mielőtt beiratkoztál volna az iskolába.”
„A virtuális típus nem megfelelő az olvasáshoz.”
Bárki meg tudta mondani egy pillantás után, hogy az övé már egy ideje használatban van, szóval nem zavartatta magát további kérdésekkel.
A fiatal fiú válasza, mely kifogásnak hangzott, óvatos gondolkodás gyümölcse volt, mivel ha mérhetetlenül őszinte lenne, inkább válna a húga kárára, mint az övére. Mivel biztos volt benne, hogy a húgát, aki az elsősök képviselője volt, nagy valószínűséggel beválasztják majd a diáktanácsba.
A kalkulált választ hallva a felsőbbéves még inkább le lett nyűgözve.
„Ahelyett, hogy animációkat néznél, inkább olvasol, huh? Ez még inkább ritkább.
Én is inkább a könyv alapú információkat kedvelem az animáció alapúaknál, szóval eléggé örülök neki.”
Valóban, míg ez a korszak jobban kedveli a virtuális tartalmat a szöveges tartalomnál, a könyvolvasók mégsem igazán olyan ritkák. Valahogy úgy tűnt, hogy a felsőbbévesnek szokatlan módon társasági személyisége van. A hangjából és beszédéből ítélve egyre barátságosabbnak látszott.
„Ahh, bocsánat. Én vagyok az Első Középiskola diáktanácsának elnöke, Saegusa Mayumi. ’Hét fűvel’ írva, olvasva Saegusa. Örülök a találkozásnak.”
Még ha egyet kacsintott is a végén, nem volt semmi jele csodálkozásnak a hangjában. A csinos kinézetével és az alacsony alkatának dacára arányos testével együtt olyan vonzó kisugárzása volt, hogy nem lett volna meglepő, hogy az újonnan beiratkozott diák félreértette volna a szándékait.
De mégis a bemutatkozását hallva úgy tűnt, hogy a fiatal fiú akaratlanul is összeráncolta a szemöldökét.
„Egy szám… És ezen felül egy ’Saegusa (Hét Fű).’”
A mágusok képességeit nagymértékben befolyásolják az eredetük.
A mágusok tulajdonságai nagy mértékben kapcsolódnak a származásukhoz.
És ebben az országban, azoknak a házaknak, melyek felsőbbrendű mágikus vérvonallal rendelkeznek, hagyományosan egy szám található meg a családnevükben.
A számozott mágikus vérvonalak közül, melyek magukban viselik a felsőbbrendű örökletes tényezőt, a Saegusa egyike annak a két háznak, melyet jelenleg a leghatalmasabbnak tekintenek. Az a fiatal lány, aki ennek az iskolának a diáktanácsának az elnöke, valószínűleg az egyenes ági leszármazottjuk. Más szavakkal az elitek között is elit. Talán megfelelő azt mondani, hogy ő a teljes ellentéte volt.
Visszatartva a keserű motyogást, s valahogy sikeresen egy udvarias mosolyt mutatva, a fiú is megmondta a nevét.
„Én, nem, Shiba Tatsuyának hívnak.”
„Shiba Tatsuya-kun… Értem, te vagy az a Shiba-kun, huh…”
A diáktanács elnökének tágra nyílt a szeme a meglepetéstől, majd jelentőségteljesen bólintott.
Nos, mindenesetre, míg ő volt az elsősök képviselőjének, a legjobb felvételizőnek, Shiba Miyukinak a bátyja, ő maga egy tökfilkó volt, aki egyáltalán nem tudott mágiát használni; az az „az” valószínűleg ezt jelenti.
Erre gondolva Tatsuya udvariasan csendben maradt.
„Még a tanárok között is beszédtéma vagy.”
Mondta Mayumi vidám mosollyal, közömbösnek tűnve Tatsuya hallgatására.
Valószínűleg ez azért van, mivel nagyon ritka, hogy egy testvérpár ennyire különbözzön egymástól, gondolta Tatsuya.
Habár semmilyen kétkedést vagy negatív érzést nem lehetett érezni felőle. A gúnynak semmilyen jelét nem érezte abban a mosolyban.
Ő csak egy barátságos, pozitív kisugárzást érzett Mayumi mosolyából.
„100 pontból 96 pont volt mind a hét tárgyból az átlagpontszámod.
Különösen mágia teóriában és mágia gépészetben. Annak ellenére, hogy azoknak a pontszáma, akik átmentek nem volt több mint 70, te minden bökkenő nélkül a tökéletes pontszámot kaptad az esszé alapú kérdésekre.
Ez egy hallatlan teljesítmény.”
Nem is képzelte volna, hogy ezt az őszinte dicséretet hallja, gondolta Tatsuya. Az oka az volt,
„Azok csak csupán elméleti teszteredmények. Csak adatok az információs rendszerben.”
A mágia középiskolások értékelésében nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyakorlati eredményekre, mint a tesztekére.
Míg egy keserű, udvarias mosoly mutatkozott Tatsuya arcán, ő a bal mellkasára mutatott.
Lehetetlen volt a diáktanács elnökének, hogy félre ne értse.
Habár Mayumi egy mosollyal az arcán megrázta a fejét Tatsuya szavaira.
Nem függőlegesen, hanem balra és jobbra.
„Ilyen óriási pontszámot legalábbis én nem lennék képes elérni, tudod?
Talán nem tűnik úgy, de igazán erős vagyok a teóriákon alapuló tárgyakban. Ha a felvételi vizsgákon ugyanazt a kérdéseket kaptam volna, biztos nem tudtam volna elérni ilyen magas pontszámot, mint te, Shiba-kun.”
„Idő van… Kérlek, bocsáss meg!”
Ezzel Tatsuya elindult Mayumitól, aki úgy tűnt, mintha mondani akarna még valamit és hátat fordított neki, mielőtt megvárta volna a lány válaszát.
Valahol a szívében félt Mayumi mosolygós arcától és attól, hogy mi történhetne, ha tovább folytatnák a beszélgetést. Annak ellenére, hogy nem volt tudatában annak, hogy mitől is fél.
A diáktanács elnökével folytatott beszélgetés eredményeként, mire Tatsuya-kun az előadóterembe lépett, már a helyek több mint felét elfoglalták.
Mivel a helyek nem névre szóltak, legyen az az első sorban vagy az utolsóban, középen vagy közvetlenül a szélén, bárhova szabadon ülhetett.
Még most is az iskolától függ, vannak iskolák, ahol a hagyományos stílust követve a helyeket osztályok szerint rendezik el, amit még az évnyitó előtt bejelentenek, de ennek az iskolának az esetében csak azután lehet megtudni, hogy melyik osztályba kerültél, miután kézhez kaptad a személyi kártyát.
Ennek következtében a helyek nem osztályok szerint voltak elrendezve.
Habár az elsősök között tisztán látszódott a rendszer az eloszlásban.
Az első felét a Virágok foglalták el. A diákok által, akiknek nyolc szirmú virág emblémája volt a bal mellkasukon. Az elsősök által, akik ennek az iskolának a tantervének minden előnyét élvezni tudják.
A második felét, hátul a Gyomok foglalták el. A diákok, akiknek a bal mellkasi területük üresen maradt. Az elsősök, akiket csak tartalékként vettek fel ebbe az iskolába.
Még akkor is, ha ugyanúgy elsősök, akik ugyanazon a napon lettek tagjai az iskolának, világosan két csoportra oszlanak, akiknek van emblémájuk és akiknek nincs.
És ez nem valami olyasmit, amit kikényszerítenek.
(Az emberek, akik legjobban tudatában vannak a diszkriminációnak, elfogadják azt, huh…)
Ez minden bizonnyal egyfajta józan ész volt magában is.
Nem állt szándékában nyíltan szembeszállni a tömeggel, ezért Tatsuya körültekintéssel kiválasztott egy helyet az utolsó harmad közepén és leült.
Rápillantott a falon lévő órára.
Még húsz perc.
Nem tudott fellépni semmilyen oldalra sem az előadóteremben, ahol az elektronikus kommunikációt korlátozták. Az adatok, amiket a termináljára lementett már nem voltak új információk a számára, és ami még fontosabb, tilos volt a terminált kinyitni ezen a helyen.
Tatsuya megpróbált a húgára gondolni, aki valószínűleg az utolsó próbáján van jelenleg… és megrázta a fejét.
Az a kis húg nem lenne ideges közvetlenül a nagy esemény előtt.
Végül, Tatsuya, aki nem csinált semmit, elhelyezkedett, kihúzva magát ült a kemény széken és becsukta a szemeit. Épp amikor elszundított volna,
„Öö, foglalt ez a hely melletted?”
Egy hang szólította meg.
Kinyitotta a szemeit és épp ahogy gondolta, a hang hozzá irányult.
Ahogy a hangból sejteni lehetett, egy diáklány volt.
„Csak tessék.”
Még ha zavarta is, hogy miért választotta szándékosan azt, hogy egy találomra kiválasztott fiú mellé üljön, annak ellenére, hogy még sok üres hely maradt, ezen felül a székek itt elég nagyra készültek a kényelmet szem előtt tartva, a másik félnek, a fiatal lánynak karcsú testfelépítése volt (megjegyzendő, hogy ez a horizontális aspektusra utal), és így Tatsuya egyáltalán nem érezte kényelmetlenül, hogy mellette ül. Inkább ez sokkal kényelmesebb volt, mintha egy piszkos izomkolosszus lett volna mellette.
Erre gondolva Tatsuya udvariasan bólintott.
Köszönöm, a fiatal lány bólintott, ahogy leült mellé.
Mellette másik három fiatal lány ült le egymás után.
Értem, Tatsuya nyugtázta magában.
Úgy tűnik, hogy egy olyan helyet kerestek, ahol mind a négyen egymás mellé ülhetnek.
Valószínűleg barátok, bár elég ritka négy barátot látni, akiknek sikerült bejutniuk egy ilyen nehéz iskolába, mint ez, és ezen felül mindannyian másodkurzusos diákok legyenek, gondolta Tatsuya. Nem lenne furcsa, hogy legalább az egyikőjük jól teljesítő lenne, úgy érezte – de ez nem számított neki különösképpen.
„Öö…”
Egy hang szólította meg Tasuyát újra, aki visszafordult és előrenézett, miután nem érdekelték tovább őt a mellette lévő évfolyamtársai, akikkel csak véletlenül találkozott.
Mi a csodát akar?
Világosan nem voltak ismerősök és nem is ütközött össze a könyökük vagy a lábuk.
Ha Tatsuyának magának kellene megmondania, azt mondaná, hogy jó pózban ült.
Nem tett semmit, ami panaszra adna okot, de –
„Shibata Mizuki vagyok. Örülök, hogy találkozhattunk.”
Váratlanul félénk hangon bemutatkozott Tatsuyának, aki felemelte a fejét. Még ha veszélyes is másokat a megjelenésükről megítélni, nem tűnt annak a típusnak, aki nagy hatást gyakorolna másokra.
Valószínűleg rákényszerítette magát, hogy ezt megtegye, ítélte meg Tatsuya. Valószínűleg azzal a gondolattal a fejében csinálta, hogy segíthetnének egymáson, mivel mindketten hátrányos helyzetű másodkurzusos diákok.
„Shiba Tatsuya vagyok. Én is örülök a találkozásnak.”
Ahogy viszonozta a halk bemutatkozást, miközben ezen gondolkodott, a nagy lencsék mögötti szemek megkönnyebbültnek tűntek. Ebben a korszakban elég ritka volt, hogy a lányok szemüveget viseljenek.
A huszonegyedik század közepe óta, a látáskorrekciós eljárások elterjedésének következtében a betegség, melyet rövidlátásként ismernek már a múlthoz tartozik ebben a században.
Hacsak nem valaki egy nagyon komoly örökletes látási rendellenességgel született, nincs szükség semmilyen látáskorrekciós eszközre, és még abban az esetben is, ha szüksége van rá, sokkal gyakoribb, hogy az emberek egy tíz évig tartó állandóan viselhető kontaktlencsét hordanak, ami ártalmatlan a testre.
Ha ennek ellenére szemüveget hord, ez azért lehet, mert ez a hobbija, egy divatos kiegészítő, vagy mert –
(Szellemi részecske kibocsátásra való túlérzékenység, huh…)
Csak egy gyors pillantással meg tudta állapítani, hogy egyáltalán nem volt erőssége a lencséknek. Legalább tudta, hogy nem a látás javítására vannak. A fiatal lányról alkotott benyomása szerint, minthogy a divat miatt viselné, sokkal valószínűbb volt, hogy gyakorlati oka van annak, hogy szemüveget hord, gondolta természetesen Tatsuya.
„Szellemi részecskék kibocsátására való túlérzékenység” a testnek arra az állapotára utal, mikor látod a szellemi részecskék kibocsátását tudatos erőfeszítés nélkül is és nem tudod kizárni őket még tudatos erőfeszítéssel sem, más szóval egyfajta rendellenesség, ahol a teljes kontrol nem érhető el. Így igazából nem is egy betegség, nem is egy hátrány.
Ez egy rendellenesség, amikor az érzékek rendkívül élesek.
Pushion (szellemi részecskék) és Psion (gondolati részecskék). Mindkét részecskét a parapszichológiai jelenségeknél lehet megfigyelni – amibe a mágia is bele tartozik –, magába foglalják a nem fizikai entitásokat, melyek nem hasonlítanak a fermionokra, részecskékre, melyek az anyag összetételét alkotják, s a bozonokkal sem egyeznek meg, melyek az anyagok közötti kölcsönhatást idézik elő. A psionok a szándék és a gondolat manifesztálódott részecskéi, míg a phusionokra úgy lehet gondolni, mint a szándék és gondolat által előidézett érzelmek manifesztálódott részecskéire. (Sajnálatos, hogy ez még mindig egy hipotetikus állapot.)
Normálisan a psionokat használják a mágiában és a modern mágia technológiai rendszereiben; a hangsúly a psionok kontrolálására helyeződött. A mágusok először azt kezdik el tanulni, hogy hogyan manipulálhatják a psionokat.
Az emberek, akik a „szellemi részecskék kibocsátására való túlérzékenységétől”, egy örökletes rendellenességtől szenvednek, mely a szellemi részecskék, a nem fizikai fények, minek létrejötte a pushion aktivitásától függ, kibocsátására való túlérzékenység tüneteit mutatja.
Azokra, akik ki vannak téve a szellemi részecskék kibocsátásának, a saját érzelmi állapotukra is hatást gyakorolhatnak a részecskék. Következésképpen a pushionok érzelmekből formált részecskék, és ennek eredményeként a személy, aki a „szellemi részecskék kibocsátására való túlérzékenységétől” szenved, hajlamos mentálisan összeomlani.
Alapjában véve, hogy megakadályozzák ezt, szükséges a pushion érzékenység kontrolálása, és azoknak, akik nem képesek ezt megtenni, technológiai segédeszközre van szükségük. Az egyik ilyen segédeszköz a speciális lencséből készült szemüveg, melyeket „aura vágó borítás lencsékként” ismernek.
A valóságban a mágusok számára a „szellemi részecskék kibocsátására való túlérzékenység” nem egy ritka állapot. Mivel a mágusok érzékenysége a pushionra és a psionra többé-kevésbé arányos, a mágusok, akik tudatosan manipulálják a psionokat és a szellemi részecskék kibocsátására való túlérzékenységgel akad problémájuk, nagyobb arányban fordulnak elő. Azt lehet mondani, hogy ez valami olyasmi, amin nem lehet segíteni.
Habár valóban ritkaság számba menne látni egy olyan személyt, akinek olyan rendellenessége van, hogy állandóan blokkolnia kell a szellemi részecskék kisugárzását egy szemüveggel. Nem lenne aggasztó, ha ez a kis manipulatív képesség miatt van, de ha ez a rendkívül magas érzékenység miatt van, akkor ez rossz hír Tatsuya számára. (Bár pont az ellenkezője lenne a kérdéses személy számára.)
Tatsuyának van egy titka.
Ez egy olyan titok volt, melyet nem lehetet megtudni csak a külső megjelenéséből, és mint olyan, nem aggasztó, de ha olyan különleges szemei vannak, melyek engedik neki, hogy úgy érzékelje a pushiont és psiont, mintha teljesen láthatóak lennének számára, akkor a titkát talán véletlenül is felfedezi.
- Sokkal éberebbnek kell lennie és körültekintőbben kell viselkednie, amikor a közelében van.
„Chiba Erika vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, Shiba-kun.”
„Én is örülök a találkozásnak.”
A Mizuki mellett ülő fiatal lány hangja belevágott Tatsuya gondolataiba.
De ez egy szívesen fogadott félbeszakítás volt.
Tatsuya nézése öntudatlanul is bámulássá vált és Mizuki félénksége is eléggé a határait feszegette, de eltűnt anélkül, hogy Tatsuya észrevette volna.
„De mondhatom azt, hogy ez egy érdekes egybeesés?”
A barátnőjétől eltérően Erika extrovertáltnak és őszintének tűnt.
A rövid, fényes haja és a világos arcvonásai felnagyították a róla kialakult életteli lány képet.
„Mi az?”
„Nos, tudod, Shiba, Shibata és Chiba vagyunk, igaz? Nem rímelnek valahogy? Bár egy kicsit különbözőek.”
„…Értem.”
Meg tudta érteni, hogy mire célzott ezzel.
(De mégis, Chiba huh… Még egy szám?[3] Nem tudtam, hogy a Chiba háznak van egy „Erika” nevezetű lánya, de lehetséges, hogy egy oldalági leszármazott…)
Ahogy erre gondolt, nagyon érdekes, valahogy egy nem odaillő nevetés szaladt ki a száján, de nem olyan mértékben, hogy a körülötte lévők hideg tekintetét vonja magára.
Miután Erika túloldalán ülő másik két diák is bemutatkozott, Tatsuya úgy érezte kielégítette jelentéktelen kíváncsiságát.
„Mind a négyen ugyanabból az alsó középiskolából jöttetek?”
Erika válasza váratlan volt.
„Nem, mindannyian most találkoztunk először.”
Tatsuya meglepett arckifejezése talán furcsa lehetett, Erika elkezdett kuncogni, amikor elmagyarázta.
„Nem tudtam, hogy hol van ez a hely, s az információs táblát kerestem, amikor Mizuki megszólított.”
„…Információs táblát?”
Ez furcsa, gondolta Tasuya. Az évnyitóra vonatkozó adatok beleértve a találkozó helyét elküldték az összes új diáknak. A mobil terminálok egyik alapvető tulajdonságát, a helymeghatározó rendszert használva, még ha az új diák nem is olvassa az információs táblát és nem emlékszik az információra, nem szabadna eltévednie.
„Hárman nem hoztuk el az adat terminálunkat.”
„Nos, a virtuális kijelzőjű modellek meg vannak tiltva és a felvételi tájékoztatómat abba mentettem el.”
„Végül is valahogy sikerült bejutni az iskolába, nincs értelme rögtön az évnyitón magunkra vonni a figyelmet.”
„Tulajdonképpen én elfelejtettem a sajátomat.”
„Szóval ez az oka, huh…”
Igazán nem tudta elfogadni. Ez a saját iskolátok évnyitója, legalább ellenőrizzétek a találkozó helyét mielőtt elindultok, gondolta őszintén, de nem szólt egy szót sem.
Nem szükséges felizgatnia magát egy ilyen értelmetlen problémán – gondolta Tatsuya megfékezve magát.
Miyuki beszéde kiemelkedő volt, ahogy az várható volt.
Tatsuya a legkevésbé sem gondolta, hogy az ő kishúga egy ilyen dolgot szúrna el.
Még ha fel is lelkesedett és számos veszélyes kifejezést is belefoglalt, mint „mindenki egyforma”, „egyként”, „a mágiától eltekintve” vagy „egységes módon”, sikerült neki olyan megfelelően használni, hogy egyáltalán nem hangzott kényesen.
A nyitottsága, ártatlansága és szerénysége párosulva a csinos és gyönyörű megjelenésével, nemcsak a fiúk és az elsősök szívét ragadta meg, hanem a felsőbb évesekét is.
Holnaptól fogva Miyukit valószínűleg nagy zsivajjal fogják körbevenni.
Ami nem egy szokatlan dolog.
Társadalmi mércével mérve Tatsuyát testvérkomplexusosnak lehet hívni, azt nézve, hogy mennyire elkényezteti őt. Azonnal meg akarta dicsérni, de sajnálatosan az ünnepség után rögtön a személyi kártyák kiadása következett.
Mivel a személyi kártyákat nem készítették el előre, a beosztás szerint mindenkinek egy meghatározott helyre kell mennie, hogy az adatait személyesen beírják egy kártyára, amit az iskola épületeiben használnak, szóval bármilyen eltérő irányba mennek, az eljárást le kell folytatni, de ekkor egy súly nehezedett Tatsuya szívére.
Miyuki valószínűleg, kétségkívül kihagyta ezt a lépést; mint az elsősök képviselője valószínűleg már megkapta a kártyát.
És most a látogatók és diákok tömege közepette.
„Shiba-kun, melyik osztályba kerültél?”
Leplezetlen izgatottsággal az arcán Erika megkérdezte Tatsuyát, aki a csoportból utolsó volt a sorban (más szóval a „hölgyek elsőként” szabályt követte).
„E osztály.”
Tatsuya válaszát halva,
„Hurrá! Egy osztályba kerültünk.”
Erika boldogan fel-le ugrált. Egy kicsit eltúlzottnak tűnt, de
„Én is abba az osztályba kerültem.”
Csak az ezt kísérő cselekvések hiányoztak, Mizukinak is hasonló arckifejezése volt, szóval ez lenne a természetes reakció az elsősök számára.
„Az F osztályba kerültem.”
„Én a G-ben vagyok.”
Mégis nem ez volt a másik kettő reakciója, akik hidegek és érzéketlenek maradtak. Végül is ők is lelkesedtek, hogy bekerülhettek ebbe az iskolába.
Ennek az iskolának nyolc első éves osztálya van, és minden osztályba huszonöt diák jár.
Ebben a tekintetben egyenlőek.
Elsőként a gyomok, akiktől nem várják, hogy virágot hajtsanak, az E-től a H osztályba kerülnek, és a Virágok, akiktől elvárják, hogy egy nagy virágot bontsanak nem keverednek velük.
A két lány, akit másik két osztályba osztottak be természetesen más úton mentek. Úgy tűnt, hogy mindketten a saját osztálytermük felé haladnak. Még ha az A-D és E-H osztályok különböző szinten is vannak, nem úgy tűnt, hogy ez egy kicsit is csökkentené a lelkesedésüket.
Nem mintha minden másodkurzusos diák egyetlen csapatként összetartana.
Voltak néhányan közöttük, akik kihúzták magukat és büszkék voltak rá, hogy bekerültek ebbe a jó hírű iskolába.
Hiszen ez az iskola még a mágiától is eltekintve az ország legjobbjai közé tartozik.
Ők ketten valószínűleg új barátokat mentek keresni azok között, akikkel az év hátralevő részét együtt fogják tölteni.
„Mit csináljunk? Mi is nézzük meg az osztálytermünket?”
Kérdezte Erika, ahogy Tatsuya arcára nézett. Bár Mizuki nem kérdezett semmit, ő is Tatsuya arcára tekintett.
Eltekintve néhány iskolától, ahol folytatják a hagyományokat, az iskolák már nem alkalmazzák az osztályfőnökök rendszerét.
Már nincs szükség rá, hogy az adminisztratív körleveleket egyesével kiadják, és mellesleg nem akkora a büdzsé, hogy felesleges emberi erőforrásra vesztegessék, szóval a körleveleket a terminálokon keresztül továbbítják, ami kapcsolódik az egész iskolához.
Már évtizedekkel ezelőtt létezett az a rendszer, melynek keretében minden személynek volt egy terminálja iskolai használatra.
Eltekintve a személyes útmutatástól vagy a gyakorlati leckéktől, majdnem minden a terminálokon keresztül zajlik.
Ha több törődés szükséges, az iskola kijelöl egy tanácsadót, aki több területen is szakértelemmel rendelkezik.
Szóval az ok, amiért az osztálytermekre szükség van az a gyakorlati és a kísérleti órák kényelme. Amikor a gyakorlati és kísérleti órák idő előtt véget érnek, szükség van egy helyre, ahol egy bizonyos számú ember tartózkodhat. (Ennek ellenére a késések mindennaposak.)
Mellesleg a személyi terminál rendszerrel néhány dolog nagyon kényelmessé vált.
Nem számít, hogy milyen háttérrel rendelkeznek az emberek, ha egyszer az idő, amit egy helyiségben közösen töltenek el elég hosszú, akkor természetesen kapcsolatot alakítanak ki egymás között.
Az osztályfőnöki rendszer nélkülözésével az osztálytársak közötti kötelék erősödött.
Mindenesetre, ha valaki új barátokat akart szerezni, a leggyorsabb út ehhez, ha az osztályterembe megy. De Tatsuya a fejét rázta Erika invitálására.
„Sajnálom. A húgommal találkozom.”
Nincsen óra vagy bármi más dolog, amit közölniük kellene velük még a mai nap során.
Tatsuya megegyezett Miyukival, hogy együtt mennek haza, miután az eljárással végeztek.
„Heehhh… Ha Shiba-kun húga, akkor igazán aranyosnak kell lennie, ugye?”
Hallva Erika gondolkodó és kérdező mormogását, Tatsuya nem tudta, hogy hogyan válaszoljon neki.
Ha az ő kishúga, akkor nagyon aranyosnak kell lennie, mit jelenthet ez, gondolta Tatsuya. Úgy érezte, nem igazán tudja összekapcsolni az okot és az eredményt.
Szerencsére nem volt szükség, hogy választ adjon rá.
„Lehetséges, hogy a húgod… az elsősök képviselője, Shiba Miyuki-san?”
Mizuki egy jóval egyszerűbb kérdést tett fel.
Ez alkalommal nem kellett hezitálnia. Egy bólintás Tatsuyától elég volt ahhoz, hogy megtudják a választ a kérdésre.
„Eh? Igazán? Akkor ikrek vagytok?”
Erika kérdése érthető volt. Tatsuya számára ez egy olyan kérdés volt, amit már fiatal kora óta hallott.
„Gyakran kérdezik ezt, de nem vagyunk ikrek. Én áprilisban születtem, míg Miyuki márciusban. Ha én egy hónappal korábban, vagy ő egy hónappal később születik, akkor nem lennénk ugyanabban az évfolyamban.” [4]
„Hümm… Azt hiszem ez igazán komplikálttá teszi a dolgokat, huh?”
Egy húggal, aki ugyanabban az évfolyamban jól teljesítő diák, természetes, hogy komplikált, de Erika nem rossz szándékkal kérdezte ezt. Tatsuya mosolygott, és hagyta, hogy a kérdés tovaszálljon.
„Ettől eltekintve, meglepő, hogy ezt meg tudod mondnai. Végül is a Shiba nem egy ritka vezetéknév.”
Tatsuya kérdését hallva a két fiatal lány alig láthatóan elmosolyodott.
„Nem, nem, ez elég ritka.”
Habár, az, ahogy mondta teljesen más érzést keltett. Erika mosolyával ellentétben, amibe kényszeredettség érzése is vegyült. „Az arcvonásaitok hasonlóak…”
Mizuki tartózkodó mosolyában nem volt sok magabiztosság.
„Hasonlítunk, csodálom?”
Tatsuyát nem győzték meg Mizuki szavai. Ugyanolyan módon, mint Erikáé korábban, mintha a kétkedő hangja gyökeret vert volna, Mizuki szavai is valószerűtlennek tűnt neki.
Pontosabban mondva nem tudta elhinni.
Még ha valaki nem is keresi Miyuki jó tulajdonságait szánt szándékkal, ő egy igazi szépség; még ha el is tekintünk a túlzott tehetségétől, már csak a jelenlétével is magára vonja a figyelmet, egy született idol, nem, egy sztár.
A húgát elnézve nagyon is meg tudta érteni azt a szólást, hogy „Isten nem ad két ajándékot”, de ez egy kellemetlen hazugság volt.
Ellenkezőleg, ő maga is fellette állt a normáknak, vagy az átlag felett, talán? Tatsuya saját magát elemezte.
Alsó középiskola alatt míg a szerelmes levelek (Tasuyának inkább rajongói leveleknek tűntek) csak úgy dőltek a húgához, addig ő egyet sem kapott.
Még ha csak részlegesen is, ugyanazokat a géneket kellett örökölniük, de még Tatsuyának is kétségei voltak afelől, nemcsak egyszer vagy kétszer, hogy tényleg vérrokonok-e.
„Ha így mondod… ühm, hasonlítotok. Shiba-kun is eléggé szemrevaló. Csak olyan érzés, hogy a vonásaitok ennél jobban nem hasonlítanak.”
Ahogy Erika válaszolt Tatsuya kérdésére, Mizuki egyetértően bólogatott.
„Szemrevaló, azt mondod, melyik korból való régies szó ez… és ez nem azt jelenti, ha az arcomtól eltekintesz egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, igaz?”
Érzelmi alapon, talán egy kicsit nehéz megérteni Erika szavait, de úgy tűnt nem csak az arcuk, ami hasonlít. Miután Tasuya ennyire értelmezte, egy tompa ütést mért rá.
„Egyáltalán nem, hümm, hogyan mondjam…”
Úgy tűnt, Erika sem tudta elég jól kifejezni.
Ha nem lett volna Mizuki mentőkötele, akkor valószínűleg még mindig a szavakat keresné.
„Az aurátok; a méltóságteljes vonásaitok hasonlóak. Ahogy a testvérektől elvárható.”
„Igen. Az aura, az aurátok!”
A saját combjára csapva Erika is nagyban bólogatott.
Ez alkalommal Tatsuyán volt a sor, hogy kényszeredetten elmosolyodjon.
„Chiba-san… nem olyan vagy, aki könnyen elragadtatja magát?”
Elragadtatja magát? Olyan kegyetlen vagy, tiltakozni kezdett, de Tatsuya válasz nélkül hagyta. A hangjából kitűnt, hogy Erikát nem igazán dühítette Tastuya megjegyzése.
„Ettől eltekintve, Shibata-san, lenyűgöző, hogy az auránkból meg tudod mondani… A szemeidnek igazán jónak kell lenniük.”
De Erika volt az, aki reagált a szavaira.
„Eh? Mizuki szemüveget visel, tudod?”
„Nem így értettem. Mellesleg, Shibata-san szemüvegének nincs erőssége, igaz?”
Huh? Erika Mizuki szemüvegére bámult zavart tekintettel.
A lencsék túloldalán Mizuki szemei kikerekedtek és megkeményedtek.
Meg van lepve, hogy átláttak rajta vagy bosszantja, hogy a titkát felfedezték? Bármelyik is az, Tatsuyának úgy tűnt, hogy nincs semmilyen következménye a lányra nézve.
Az, hogy miért nézett ilyen arccal, esélytelen, hogy rájöjjön erre.
Elfogyott az idejük. És valószínűleg ez volt a legjobb most.
„Onii-sama. Sajnálom, hogy várnod kellett.”
Tatsuyáék mögül, akik az előadóterem kijáratához közeli sarokban beszélgettek, annak a személynek a hangját hallották, akire vártak.
Miyuki, akit egy tömeg vett körbe, kibújt közülük.
Eredetileg Tatsuya úgy érezte, hogy egy kicsit korán érkezett, de a húga természetére gondolva, talán éppen időben.
Még ha nem is olyan volt, aki félénken visszahúzódna a barátkozástól, de az tagadhatatlan, hogy hajlamos rá, hogy mérhetetlenül bosszantsák a hízelgések és a bókok. Míg azt lehet mondani, hogy gyerekként viselkedik, mivel fiatal, nem volt híján lehetőségeknek, hogy dicséreteket kapjon, és azoknak a bókoknak a száma, ami féltékenységgel és irigységgel vegyült, nem volt kevés.
Ha erre gondolunk, akkor eléggé érthető, miért lett gyanakvó a hízelgés miatt, amiben részesült. Azt is lehetne mondani, hogy ma egész jól viselte.
„Gyors voltál.”, ezt akarta mondani, mikor megfordult, bár a szavak ugyanazok maradtak, ahogy tervezte, a hangszíne kérdésbe fordult.
A mögött, akit vártak, volt egy kísérő, akit viszont nem.
„Hello, Shiba-kun. Újra találkozunk.”
Válaszul a barátságos és nyílt mosolyára és szavaira, Tatsuya lehajtotta a fejét anélkül, hogy bármit is szólt volna.
Az udvariasságának nem megfelelő viszonzása ellenére, a diáktanács elnökének, Saegusa Mayuminak a mosolya egy kicsit sem halványult el.
Talán ez egy fajta pókerarca volt, vagy talán ezzel a fiatal lánnyal született, aki idősebb volt nála, bármelyik is az igazság, Tatsuya, aki csak most találkozott vele, nem tudta megmondani.
De, mint a báty furcsa reakciója a diáktanács elnökére, úgy tűnt a húgát jobban zavarja a két fiatal lány, akik bizalmasan odahúzódtak a bátyja mellé.
„Onii-sama, ők…”
Mielőtt elmagyarázná a saját helyzetét, hogy miért nincs egyedül, arra várt magyarázatot, hogy Tatsuya miért nincs egyedül. Még ha a fiú egy kicsit is meglepődött a hirtelen udvariatlanságán, nem volt semmi rejtegetnivalója. Tatsuya egy másodperc késlekedés nélkül válaszolt.
„Ő itt Shibata Mizuki-san. És ő pedig Chiba Erika-san. Osztálytársak vagyunk.”
„Értem… Nincs egy kicsit korán, hogy az osztálytársaiddal randizz?”
Az imádnivaló, oldalra döntött fejével mintha Miyuki arca azt mondta volna, ahogy megkérdezte, nem mintha ellenezném. Az ajkai hölgyhöz illő mosolyt formáltak. De a szemei egyáltalán nem mosolyogtak.
Istenkém, istenkém, gondolta Tatsuya.
Úgy tűnt, hogy azonnal az ünnepség után hízelegve megrohamozták mindenhonnan, felborzolva az idegeit, ami elég stresszes számára.
„Ez nem történhetett meg, igaz, Miyuki? Mi csak beszélgettünk, amíg rád vártunk.
Nem vagy goromba velük?”
A húga duzzogó arca aranyosnak tűnt neki, de nem bemutatkozni, miután bemutatták a másik félnek, talán nem tűnik előnyösnek a hírnevére nézve a felsőbb évesek és az évfolyamtársai előtt. Tatsuya enyhén szemrehányó szemeit látva, a beletörődés kifejezése futott át az arcán egy pillanatra, ezt követően Miyuki még kedvesebb mosolyt varázsolt az arcára.
„Jó napot, Shibata-san, Chiba-san. Shiba Miyuki vagyok.
Én is elsőéves vagyok, csak úgy, mint Onii-sama, és én is alig várom, hogy a gondjaitokra bízzam magam.”
„Shibata Mizuki vagyok. Szintén alig várom, hogy a gondjaidra bízhassam magam.”
„Örülök a találkozásnak. Hívj csak nyugodtan Erikának. Hívhatlak Miyukinak?”
„Igen, kérlek. Nehéz lenne megkülönböztetni engem és a bátyámat a vezetéknevünk alapján.”
A három fiatal lány újra bemutatkozott egymásnak.
A Miyuki és Mizuki közötti üdvözlés megfelelőnek tűnt két ember számára, akik csak most először találkoztak. De Erikáé a kezdetektől fogva meglepően (ha megfelelő így mondani) közvetlen.
Habár csak Tatsuyát hökkentette meg Erika közvetlen beszédstílusa.
Miyuki egy csepp jelét sem mutatta a bólintásában, hogy zavarná a már majdnem túlzottan bizalmas viselkedés.
„Ah-ha, Miyuki, nem vártam, hogy ennyire barátságos leszel a megjelenésedből ítélve.”
„Viszont te ugyanolyan nyitott vagy, mint amilyennek tűnsz. Örülök, hogy találkozhattunk, Erika.”
Miután felbosszantották azzal a sok hízelgéssel és bókkal, érthető miért kedvelte meg Erika őszinte viselkedését, és úgy tűnt, hogy mindketten kölcsönösen megértették egymást, még ezen is túl. Miyuki és Erika őszintén egymásra mosolyogtak. Míg Tatsuya nem tehetett róla, de egy kicsit kirekesztettnek érezte magát, de nem ragadt le ennél. Mivel a csoport a diáktanács elnökével, aki a húgát idáig követte, még mindig sokan voltak, nem igazán akadályoztak senki, de emiatt, ha továbbra is itt állnak, akadályozni fogják azokat, akik át akarnak haladni.
„Miyuki, végeztél a diáktanáccsal kapcsolatos ügyeddel? Ha nem, eltölthetek még egy kis időt magamba, tudod?”
„Nem szükséges.”
Aki válaszolt Tasuya kérdésére és javaslatára az a másik fél volt.
„Ma csak köszönni jöttem.
Miyuki-san… én is hívhatlak így?”
„Áh, igen.”
Ahogy Mayumi megszólította Miyuki bólintott, az őszinte mosolya komoly arckifejezésbe váltott át.
„Nos, akkor, Miyuki-san, majd máskor találkozunk.”
Mayumi mosolygó arccal elköszönt, és elindult kifelé az előadóteremből. De az egyik őt kísérő diák megszólítása megállította. A mellkasán büszkén virult, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, egy nyolc szirmú virág emblémája.
„De elnök, mi lesz az ütemtervünkkel…”
„Nem igazán beszéltünk meg találkozót előre. Ha más programja van, annak kell elsőbbséget adnia, igaz?”
Miután a diákot, aki tovább makacskodott volna, megfékeztek a szemei, Mayumi jelentőségteljesen rámosolygott Tatsuyára és Miyukira.
„Nos, akkor, Miyuki-san, elmentem. Shiba-kun is, szeretnék veled találkozni valamikor a napokban.”
Miután újra elköszönt, Mayumi elment. Ezt követően a diák, aki őt követte megfordult és olyan keményen Tatsuyára mered, mint ha hallaná a nyelvének ciccegését.
„…Akkor, menjünk haza?”
Míg sikerült valahogy felkeltenie nemcsak a felsőbb évesek, hanem a diáktanács tagok nemtetszését is, mikor még épp csak beiratkozott az iskolába, ez egy olyan dologvolt, amit nem irányíthatott. Természetesen nem mintha egy olyan nyugodt életet tapasztalt volna meg, ahol csak emiatt kellene aggódnia. Annak ellenére, hogy kevesebb, mint 16 teljes év tapasztalatával rendelkezik, Tatsuya már ennyire megismerhette az élet nehézségeit.
„Sajnálom, Onii-sama. Miattam az embereknek rossz benyomásuk lett rólad…”
„Emiatt nem kell bocsánatot kérned.”
Anélkül, hogy hagyta volna a szomorú arckifejezésű Miyukinak, hogy befejezze a szavait, Tatsuya felemelte a kezét és Miyuki fejére helyezte egy kis koppintással. Ahogy folytatta a hajának fésülésszerű végigsimítását, Miyuki lehangolt arcán elragadtatás kezdett tükröződni. Bármilyen kívülállónak úgy tűnhetett, hogy ez a testvérpár veszélyes határokat feszeget, de talán visszatartva fenntartásaikat, mivel csak most találkoztak a testvérekkel, Mizuki és Erika semmit sem szóltak.
„Nos, ha már mind itt vagyunk, miért nem iszunk meg egy csésze teát?”
„Nagyszerűen hangzik! Úgy tűnik van egy remek cukrászda a közelben.”
Más szóval ez egy uzsonnai meghívás volt.
Nem volt szükséges megkérdezni, hogy a családjaik várnak-e rájuk. Egy ilyen dolgot kérdezni valószínűleg felesleges figyelmesség lenne. Ugyanez volt a helyzet Tatsuyával és Miyukival is.
Ettől eltekintve volt valami, amit meg kellett kérdezni. Igazság szerint ez egy igazán jelentéktelen dolog volt, de ez valami olyasmi volt, ami fúrta volna az oldalát, ha nem kérdezi meg.
„Nem nézted meg, hogy hol lesz az évnyitó megtartva, de mégis tudod, hogy hol van a cukrászda?”
Ez a kérdés talán egy kicsit kötekedő volt.
„Természetesen! Ez egy fontos dolog, ugye?”
Erika magabiztosan bólintott a legkisebb tétovázás nélkül.
„Természetesen, huh…”
Az elismerése mormogásba fordult át. De, mint ahogy ez másvalaki ügye volt, Tatsuya azt gondolta, hogy valakinek majd viselnie kell ennek a nehezét.
„Onii-sama, mit gondolsz?”
Úgy tűnt Tatsuya volt az egyetlen, akit megdöbbentett Erika meggondolatlan megjegyzése.
Úgy látszik, hogy még Miyuki sem szentel túl nagy figyelmet a józan ész hiányának, hogy nagyobb prioritást ad a cukrászdának az ünnepség helyszínénél. – Bár Miyuki nem ismeri a teljes történetet.
„Nos, jól hangzik. Végül is mi csak most ismerkedtünk össze egymással. Legyen az ugyanolyan nemű, vagy ugyanolyan évfolyamú, nem fogunk túl sok barátot találni.”
Még ha ezt is mondta, nem nagyon gondolt bele az egyetértő válaszába. Otthon sem várt rá semmilyen különösebben sürgős ügy. Eredetileg Tatsuya úgy gondolta, hogy valahol eltölthetnék a délutánt, hogy megünnepeljék a húga felvételiét, mielőtt haza mennének.
Mivel nem volt jól átgondolva, tükröződött benne az ő eredeti stílusa.
Nyilvánvalóan tudatában annak, hogy ő az igazi stílusában beszél, Erika és Mizuki hasonló hangnemben válaszolt.
„Shiba-kun, amikor Miyukiról van szó, nem gondolsz bele igazán…”
„Igazán törődsz a húgoddal, ugye…”
Akár dicséret volt, akár tiszta meghökkenésből eredő megjegyzés, az egyesített tekintetük előtt Tatsuya nem tudott mást tenni, csak keserű arccal állt.
A cukrászda, ahová Erika vitte őket tulajdonképpen egy „francia étkezde volt ízletes desszertekkel”; ott megebédeltek és vidáman elbeszélgettek (a három lány beszélgetett, míg Tatsuya csak hallgatta őket), és mire hazaindultak, már esteledett.
Senki nem üdvözölte őket.
A házat, ami meglehetősen meghaladta az átlagos méretet, láthatóan nagyrészt csak Tatsuya és Miyuki lakta.
Tatsuya bement a szobájába és levette az egyenruháját.
Igazán nem akart arra gondolni, hogy egy ilyen „rögtönzött kabát” ennyire hathat az életére, de miután levette a blézerét, amit szándékosan mintáztak úgy, hogy „máshogy” nézzen ki, már egy kicsivel jobban érezte magát. Csettintett egyet a nyelvével az érzés hatására és gyorsan befejezte az átöltözést.
Ahogy a nappaliban pihent, nemsokára, Miyuki, aki szintén befejezte az átöltözést, lejött a szobájából.
Még ha az anyagok területén nagy fejlődés zajlott le, az öltözködés nagyjából ugyanolyan maradt, mint egy évszázada.
Miyuki közeledett feléje a gyönyörű, formás lábaival, melyek kilátszottak az évszázad eleji stílusú rövid szoknyája alól.
Valamilyen oknál foga a húgának az öltözéke otthon jóval többet enged láttatni. Még ha úgy is tűnik, hogy többé-kevésbé megszokta már, a meglehetősen növekvő nőiessége gyakran okozott Tatsuyának problémát, hogy merre is nézzen.
„Onii-sama, szeretnél valamit inni?”
„Jól hangzik; egy kávét kérnék.”
„Természetesen.”
Ahogy elindult a konyha felé, a lazán copfba kötött haja meglibbent a karcsú háta mögött. Ez azért volt, hogy megakadályozza őt, hogy a haja zavarja a konyhai munkában, de egy futó pillantástól az ő fehér csupasz nyakára, amit általában a hosszú haja eltakar, kifejezhetetlen édesség áradt a ruhájának nyakkivágásából.
Egy fejlett országban, ahol a Házi Automatikus Robotok (HAR) használata széles körben elterjedt, nők – és férfiak is -, akik konyhai munkával foglalatoskodtak kisebbségben voltak. Alig akadt néhány ember, akik a saját kezükkel tényleges főzési tevékenységet végeztek volna, mint például kenyeret pirítottak vagy kávét főztek, hacsak nem hobbiból tették.
És Miyuki ehhez a kisebbséghez tartozott.
Nem azért volt, mert nem értett a gépekhez.
Amikor a barátai látogatóba jöttek, általában csak a HAR-ra hagyta.
De amikor Tatsuyával van kettesben, biztos azt választja, hogy maga végzi el a munkát.
A babok őrlésének és a víz forrásának hangja alig hallhatóan érte el Tatsuya fülét.
Azt lehet mondani, hogy eléggé belemerült, ha már egészen odáig elmegy, hogy a legegyszerűbb papír csöpögtetőt használja, a régi kávéfőzők helyett.
Egyszer megkérdezte, hogy miért, s ő azt válaszolta, hogy mert így akarja, valószínűleg tényleg egy hobbi számára. Szintén emlékezett egy alkalomra, amikor megkérdezte, hogy ez egy hobbi-e, mire duzzogó arccal nézett rá.
Akárhogy is, a kávé, amit Miyuki főzött a legjobban illett Tatsuya ízléséhez.
„Onii-sama, tessék.”
A csészét az asztalra helyezte és leült Tatsuya mellé.
Az asztalon lévő kávé fekete volt, míg amit ő tartott a kezében, ahhoz tejet is adott.
„Nagyon finom.”
Nem volt szükség további dicséretre.
Csak ettől Miyuki elmosolyodott.
Ahogy a bátyja elégedett arcára vetett egy pillantást mosolygó szemeivel, egy megkönnyebbült kifejezés mutatkozott az arcán, miközben a kávéját a szájához emelte – ez volt a megszokott Miyuki.
Ezzel mindketten élvezték a kávéjukat.
Egyikőjük se kezdett bele egy kényszeredett beszélgetésbe.
Egyikőjüket sem zavarta a mellettük ülő másik jelenléte.
Az idő, amikor rossz érzést keltett bennük, hogy nem beszélgetnek már rég elmúlt.
Téma, amiről beszélgethettek volna bőségesen akadt. Ma volt az évnyitó. Új barátokat szereztek és valamilyen oknál fogva találkozta néhány aggosztó felsőbb évessel. Ahogy várható volt Miyukit meghívták a diáktanácsba. A dolgok, amikre visszaemlékezhettek és a dolgok, amiket megbeszélhettek volna túl sok volt egy éjszakára.
De a testvérpárral szemben, a házukban, csupán egy pár csésze állott csendesen.
„- Itt az ideje elkészíteni a vacsorát.”
Az üres csészéjét tartva Miyuki felállt. Átadva a kávéscsészéjét a húga kinyújtott kezébe, Tatsuya is felállt.
Az este éjjelbe fordult a testvérpár számára a megszokott módon.
Fordítói megjegyzések:[edit]
- ↑ Taijutsu: Puszta kézzel vívott harcművészet.
- ↑ CAD: Számítást Segítő Készülék
- ↑ Chiba: A Chiba(千葉) név első kanjija a Sen(千), ami ezret jelent.
- ↑ Iskolia év: Tatsuya 11 hónappal idősebb, mint Miyuki. Az egyetemektől eltekintve minden iskolai év Japánban 3 szemeszterből áll és áprilisban kezdődik, értelem szerűen márciusban ér véget.
| Back to 0. fejezet | Return to Főoldal | Forward to 2. fejezet |
