Sword Art Online: 1. kötet 12. fejezet

12. fejezet

- ...kun! Kirito-kun!!

Asuna hívása, ami már szinte sikításnak hatott, magamhoz térített. Ahogy felültem, fájdalom nyilallt a fejembe és fintorba torzult tőle az arcom.

- Aúúúúcs...

Körbenéztem, láttam, hogy még mindig a vezér termében vagyunk. Kék fény töltötte be a termet. Úgy látszik elvesztettem az eszméletem pár másodpercre.

Asuna a földön térdelt, az arca közvetlen a szemeim előtt volt. A szemöldökét összehúzta és az ajkát harapdálta. Úgy tűnt sírva fog fakadni.

- Te idióta! Miért...!? - kiáltotta, majd a karjaimba ugrott és átölelt. Eléggé meglepett ahhoz, hogy elfelejtsem a fejfájásom. Csak pislogni tudtam a meglepetéstől.

- Ne szoríts olyan erősen. Elvesztem a maradék életerőm is - mondtam poénból, de Asuna egy dühös grimasszal válaszolt. Egy kis üveget emelt a számhoz. A folyadék, ami benne volt egy magas minőségű gyógyszer, aminek olyan az íze, mint a citromlé és a zöld tea együtt. Öt perc alatt helyreállítja az életerőm, de a fáradtság még egy ideig nem múlik el.

Asuna leellenőrizte, hogy megittam-e mindet. Az arca megint fintorba torzult, nekinyomta a homlokát a vállamnak, hogy elrejtse azt.

Közelgő léptek zajára felemeltem a fejem, és láttam Kleint közeledni. Bocsánatkérően nézett ránk a zavarás miatt, mégis beszélni kezdett.

- Végeztünk a Sereg maradék tagjainak az ellátásával, de Cobert és a másik kettő, akik meghaltak...

- ...Aha. Nem vesztettünk embert a vezérharcok során a 67. emelet óta.

- Ez még csak harc sem volt. Azaz idióta Cobert... Nem tudsz tenni semmit, ha meghalsz... - legyintett Klein. Majd vett egy mély levegőt, megrázta a fejét, és megkísérelte megváltoztatni a beszélgetés hangulatát.

- De vissza a témához, mi a fene volt ez!?

- ...Tényleg el kell magyaráznom?

- Persze! Soha nem láttam még ilyesmit!

Feltűnt, hogy Asunán kívül mindenki engem bámul, várva a választ.

- ...Ez egy extra képesség: a „Dupla Kard”.

Csodálkozás ült ki Klein csapatának és a Sereg túlélőinek az arcára.

Minden fegyverképességet megszabott módon lehet megtanulni, típusoktól függően. A kardokat alapul véve: fejlesztened kell egy ideig az egykezes egyenes kardképességet mielőtt a „Vívókard” és a „Kétkezes kard” megjelenne a listán.

Természetesen Kleint érdekelte ez, és szerette volna hallani a részleteket.

- Mik az előfeltételei?

- Ha tudnám, már elmondtam volna.

Ahogy megráztam a fejem, Klein sóhajtott majd motyogva hozzátette:

- Igaz...

Azok a fegyverképességek, amiknek nem tisztázott a feltételeik, azokat extra képességeknek hívjuk. Néha véletlenszerű feltételeknek is mondják. Klein „Katana” képessége jó példa erre. De a „Katana” koránt sem olyan ritka, és elég gyakran megjelenik azoknak, akik sokáig fejlesztik a „Ívelt Kard” képességeiket.

A legtöbb tíz-plusz extra képességet megtalálták már, a „Katana” is ide tartozik, ezek azok, amiket legalább tíz ember tud használni. Az egyetlen kivétel az én „Dupla Kard” képességem és egy másik ember extra képessége.

Ez a kettő valószínűleg csak egy emberre van korlátozva, ezért „Egyedi Képesség”-nek hívjuk. Ez idáig rejtegettem az egyedi képességemet. De mától az egész világot bejárja majd a hír, hogy én vagyok a második egyedi képességet használó játékos. Nem fogom tudni tovább rejtegetni, miután ennyi ember előtt használtam.

- Csalódtam benned Kirito. Még csak nem is említetted nekem, hogy ilyen fantasztikus képességgel rendelkezel.

- Elmondtam volna, ha ismerem a megjelenésének feltételeit. De tényleg nem jövök rá, hogy miként történt - válaszoltam egy vállrándítással.

Nem volt hazugság a szavaimban. Úgy egy éve, mikor egyszer beléptem a képességeim ablakába és ott találtam egy nevet, a „Dupla Kard” ott ült a többi közt. Fogalmam sincs arról miként tettem szert rá.

Azóta csak akkor használom, ha senki sincs a közelben. Még azután is, hogy közel mester szintű lettem ebben, csak ritkán használtam szörnyek ellen, hacsak nem volt vészhelyzet. Attól eltekintve, hogy krízishelyzetekben megvédtem magam vele, egyszerűen nem tetszettek a figyelemfelkeltő képességek.

Még arra is gondoltam, hogy jobb lenne, ha még egy Dupla Kard használó bukkanna fel.

Megvakartam a fülem tövét, majd motyogva hozzátettem:

- Ha kitudódik, hogy ilyen ritka képességet birtoklok, nem csak az emberek zaklatnának az infókért... de más problémákat is vonzana...

Klein bólintott.

- Az online játékosok könnyen féltékennyé válnak. Nem azt mondom, hogy én olyan megértő fickó lennék, de sok irigy ember van itt. Nem említve...

Klein hirtelen félbeszakította mondókáját, és Asunára nézett, aki még mindig szorosan ölelt, majd megértően mosolygott.

- Nos, tekints erre a megpróbáltatásra úgy, mint egy másik mód arra, hogy fejleszd magad, ifjú Kirito.

- Szóval neked ez csak valaki más problémája?

Klein lehajolt és megveregette a vállam, majd megfordult és „A Sereg” túlélői felé vette az irányt.

- Hé, fiúk, vissza tudtok menni egyedül is a főhadiszállásotokra?

Egyikük bólintott Klein kérdésére. Az a fiú volt, aki még csak tizenéves lehetett.

- Oké, Mondjátok meg a feletteseiteknek, hogy mi történt ma, és hogy ne csináljanak ilyen hülyeséget megint.

- Igen. ...és, ööö... köszönjük.

- Neki köszönjétek - bökött rám Klein a hüvelykujjával. A sereg játékosai nehézkesen felálltak, Asuna és felém fordultak, mi még mindig a padlón ültünk, és mélyen meghajoltak előttünk, mielőtt távoztak volna. Mikor kiértek a folyosóra, a kristályaikat használva elteleportáltak egyik a másik után.

- Nos, lássuk csak... Megyünk tovább a 75.szintre megnyitni a kaput. És te? Te vagy a nap hőse, nem akarod te megtenni?

- Nem, rátok hagyom. Teljesen kimerültem.

-Ebben az esetben... légy óvatos kifele menet - bólintott Klein és jelzet a csapattársainak. A hat fő elsétált a terem végén lévő hatalmas ajtó felé. Az mögött van a következő szintre vezető lépcső. A katana forgató megállt az ajtóban, majd megfordult.

- Hé, Kirito. Tudod mikor mentél megmenteni a Sereg tagjait....

- Mi van vele?

- Szóval akkor én... nos, büszke voltam. Csak ennyit akartam. Látjuk még egymást.

Nem értem, mit próbált mondani. Ahogy a fejem törtem, Klein feltartotta a hüvelykujját, majd kinyitotta az ajtót és eltűnt benne a csapatával.

Asunával kettesben maradtunk a vezér termében. A földön lobogó kék lángok még valamikor korábban eltűntek, és a baljós atmoszféra, ami eltöltötte a termet, nyomtalanul felszívódott. A lágy fény a folyosóról beáramlott. Egyetlen apró jele sem maradt a harcnak.

Mondani akartam valamit Asunának, aki még mindig a vállamnak nyomta a fejét.

- Hé... Asuna...

- Úgy megijedtem... Nem tudom mit tettem volna... Ha meghalsz.

A remegő hangja gyengébbnek hallatszott, mint korábban még soha.

- ...Miről beszélsz? Te rohantál neki először - mondtam és gyengéden a vállára tettem a kezem. Egy a jó modor megsértése jelzés jönne elő, ha túl nyíltan fognám meg őt, de most emiatt egyáltalán nem kell aggódnom.

Alig hallottam meg a hangját miközben gyengéden eltoltam őt magamtól.

- Egy rövid szünetet veszek ki a klánnál.

- Szünetet...? Miért?

- Azt mondtam, hogy egy ideig veled leszek egy csapatban... Máris elfelejtetted?

Amint ezt hallottam...

Valahol a szívem mélyén egy érzés tört ki, amit csak úgy tudok leírni, mint egy erős vágy, ami még engem is meglepett.

Én - Kirito, a szóló játékos - olyan személy vagyok, aki magára hagyott mindenki mást, csak hogy életben maradjon ebben a világban. Én voltam az a gyáva alak, aki hátat fordított az egyetlen barátjának és elfutott két évvel ezelőtt mikor ez az egész elkezdődött.

Egy ilyen ember, mint én, aki nem is kívánhat magának egy bajtársat - nem is beszélve ennél többről.

Fájdalmas és felejthetetlen módon kellett rájönnöm erre. Egyszer megfogadtam, hogy nem kívánok többet, hogy nem vágyok mások törődésére.

De...

A bal kezem, ami merevvé vált, nem akarta elengedni Asuna vállát. Nem tudtam eltolni magamtól a teste virtuális melegét.

Belülről égetett ez a hatalmas ellentmondó konfliktus és az érthetetlen érzelmek, de röviden válaszoltam:

- Oké.

Mikor hallotta a válaszom, Asuna bólintott.

Másnap.

Agil boltjának az emeletén bujkáltam ezen a reggelen. Egy hintaszékben ültem keresztbe tett lábakkal, és furcsa ízű teát kortyolgattam, amiből valószínűleg hiányzott valami. Elég rossz volt a hangulatom.

Egész Algade - Nem, még inkább egész Aincrad a tegnap eseményinek taglalásával volt elfoglalva.

Szint megtisztítva, ami egy új város megnyitását is jelenti, mindig is jó beszédtéma volt. De most számtalan pletyka kelt lábra, például: „A démon megölt egy egész zászlóaljnyi Sereg játékost” és „Az Iker Pengés kardforgató egyedül ölte meg a démont ötven vágással”... A túlzásnak is van határa.

Valahogy megtudták, hogy hol lakok. Ennek eredményeképp kardforgatók és hírügynökök egész sora csődült a házam köré kora hajnalban. Végül egy teleport kristály segítségével megszöktem.

- Elköltözök... Egy teljesen elhagyatott szintre, egy kis faluba, ahol soha nem találnak rám...

Ahogy végtelen monológként motyogva panaszkodtam, vigyorgó képpel Agil sétált hozzám.

- Hé, ne légy ilyen. Egyszer egy életben te is lehetsz híres. Miért nem tartasz inkább előadást? Én árulnám a jegyeket és a helyszín...

- Kizárt! - kiáltottam és eldobtam a csészét, ami ötven centire Agil fejétől jobbra repült el. De megszokásból olyan mozdulatot használtam, ami aktiválta a Dobó Fegyver képességemet, és a csésze nagy sebességgel repült a fal felé. Fénysugarat hagyva maga mögött végül hangosan a falba csapódott. Szerencsére a szoba lerombolhatatlan tárgy volt, így semmi sem történt, csak megjelent az „Elpusztíthatatlan Tárgy” rendszer üzenet. Ha az egyik bútort találom el, az biztos tönkrement volna.

- Á, megakarsz ölni!? - a bolttulaj túlzott kiáltására felemeltem a jobbom a bocsánatkérés jeleként, és visszaültem a székbe.

Agil épp a tegnapi harc során gyűjtött kincseimet vizsgálta. Néha különös hangot hallatott, ilyenkor valószínűleg valami nagyon értékes dolgot találhatott.

Azt terveztem, hogy egyenlő arányban megosztom Asunával, amit ezeknek az eladásával keresek, de már elmúlt a megbeszélt találkozó ideje, és még mindig nem érkezett meg. Már üzenetet is küldtem neki, tehát elvileg tudja, hol vagyok...

A 74. szint teleport kapujánál külön váltunk tegnap. Azt mondta, hogy a szünet kérése miatt visszamegy Grandumba, a KoB főhadiszállására, ami az 55. szinten van. Azt kérdeztem tőle, mi lenne, ha vele mennék, tekintettel a Kuradeel problémára, meg amúgy is. De mosolyogva azt mondta, rendben lesz, szóval hanyagoltam az ötletet.

Már két órája késik. Ez nem jelenti azt, hogy történt vele valami? Vele kellett volna mennem? Egy kortyra lenyeltem a csésze teát, hogy oldjam a szorongásomat.

Épp csak felemeltem a teás kancsót, és Agil épp befejezte a tárgyim vizsgálatát, mikor lépések zaját hallottam a lépcsőn felfelé futni. Az ajtó hirtelen kivágódott.

- Hé, Asuna...

Majdnem kimondtam, hogy „Elkéstél” de elakadt a szavam. Asuna a megszokott egyenruhájában volt, de az arca fehér volt, és aggódás sugárzott a szemeiből. A karjait a mellkasa előtt tartva párszor az ajkába harapott, majd megszólalt:

- Mit tegyünk... Kirito-kun...

Alig tudott beszélni, a könnyeivel küzdött.

- Valami... rossz történt...

Miután megivott egy kevés frissen főtt teát, az élet visszatért Asuna arcára, és hezitálva magyarázni kezdett. Agil lement a földszintre, mikor észrevette.

- Tegnap... mikor visszatértem a főhadiszállásra Grandumban, jelentettem mindent, ami történt a klán vezérnek. Majd azt mondtam, hogy szeretnék kivenni egy kis szünetet, és aztán hazamentem... Azt hittem megkapom az engedélyt a szokásos reggeli klán értekezleten...

Asuna, aki velem szemben ült, lesütötte a szemeit és erősen megszorította a csészéjét mielőtt folytatta volna.

- A vezér... azt mondta, hogy elemhetek egy rövid szabadságra. De van egy feltétele... meg akar küzdeni... veled, Kirito-kun.

-Mi?

Nem értettem mit akar ezzel mondani. Harc? Vagyis párbaj? Mi köze egy párbajnak Asuna szabadságához?

Mikor feltettem ezeket a kérdéseket:

- Én sem tudom... - Asuna a padlót nézve megrázta a fejét. - Próbáltam meggyőzni, hogy ennek semmi értelme... de nem hallgatott rám...

- De ez problémás. Ettől a fickótól ilyen feltételek... – motyogtam, ahogy magam elé képzeltem a klán vezér képét.

- Tudom. A vezér általában ránk hagyja még a szint tisztítás tervezését is, nem hogy a klán mindennapi feladatait. De nem tudom, hogy most miért...

Bár a KoB vezérének elképesztő karizmája van, amitől nem csak a klánja tagjai, hanem a legtöbb frontvonali harcos is csodálja, de sohasem adott utasítást vagy parancsot. Harcoltam már az oldalán pár vezérharc során és jómagam is csodálom a képességét, hogy képes irányítani az arcvonalat egyetlen szó nélkül.

Egy ilyen embertől egy ilyen feltétel, hogy párbajozzak vele, mi a fenét akar ezzel?

Bár magam is összezavarodtam, igyekeztem lenyugtatni Asunát.

- ...Nos, először is menjünk el Grandumba. Megpróbálok beszélni vele szemtől-szembe.

- Aha... Bocsáss meg. Mindig bajba keverlek...

- Semmi baj, hisz te vagy az én...

Asuna várakozóan nézett rám, mikor megálltam a mondatom közepén.

- ...fontos csapattársam.

Asuna lebiggyesztette az ajkát kissé elégedetlenül, majd egy meleg mosolyt küldött felém.

A Legerősebb Ember, Az Élő Legenda, A Paladin, és a többi- A Vér Lovagjainak vezére annyi címet mondhat magának, hogy azt meg sem tudod számolni a két kezeden.

A neve Heathcliff. A „Dupla Kard” képességem nyilvánosságra kerülése előtt, Aincrad 6000 játékosa közül neki volt egyedül egyedi képessége.

Az extra képesség, amit használ egy kard pajzs kombináció, mindkettő kereszt alakú, és lehetővé teszik, hogy a használója szabadon váltogasson a védekezés és a támadás között. A neve: „Szent Kard”. Láttam már párszor, és észrevettem, hogy a legjelentősebb haszna a lenyűgöző védelmi értéke. A pletykák szerint még senki sem látta a HP-ját a sárga szintre esni. Az 50. szint vezérharcánál, ami sok nehézséget okozott a játékosoknak, egymaga tartotta fel a vezért több mint tíz percig. Ez a tette még ma is beszédtéma.

Nincs fegyver, ami áthatolna Heathcliff pajzsán. Ez széles körben elismert tény Aincradban.

Ahogy megérkeztünk az 55. szintre, leírhatatlan idegesség fogott el. Nem akartam összemérni a kardom erejét Heathcliffével. Pusztán csak meg akarom kérni, hogy mondjon igent Asuna kérésére, hogy ideiglenesen elhagyhassa a klánt egy rövid szünet erejéig; ez volt a célom.

Grandum az 55. szint lakóterülete, úgy is hívják, hogy „Acél Város”. Ennek oka, hogy Grandum, ellentétben a többi várossal, amik kőből épültek, ez a város a hatalmas tornyaival együtt fényes fekete acélból épült. Mióta a város sok kovácsnak ad otthont, a játékosok száma is magasra nőtt. Viszont nincs egyetlen fa, vagy egy zöld sáv se az utcák mentén, amitől olyan érzés támad az emberben, hogy a város ki van téve a durva, könyörtelen téli szeleknek.

Keresztülvágtunk a kapu téren és végig sétáltunk az úton, ami leszegecselt acél lemezekből készült. Asuna léptei nehezebbnek tűntek, talán azért, mert aggódott, hogy mi fog történni.

Az acél tornyok felé sétáltunk, és tíz perc múlva egy még nagyobb torony állta utunkat. Ezüst lándzsák álltak ki a falból a kapu felett, fehér alapon vörös kereszt zászlók lengedeztek a hideg szélben. Ez volt a Vér Lovagjainak főhadiszállása.

Asuna megállt előttem. Felnézett a toronyra miközben beszélt:

- Régebben egy kis ház volt a főhadiszállás egy vidéki faluban a 39. szinten. Mindenki az hajtogatta, hogy túl kicsi és zsúfolt. Nem ellenzem a klán terjeszkedését... de ez a város túl hideg, és nem tetszik...

- Essünk túl rajta gyorsan, és aztán elmegyünk valami meleg helyre enni egyet.

- Te mindig csak a hasadra gondolsz - Asuna elmosolyodott, majd gyengéden megfogta a jobb kezemet. Nem nézett rám, én meg csak álltam ott zavartan, így álltunk pár másodpercig.

- Oké, feltöltődtem! - majd elengedte a kezem, és hosszú léptekkel elindult a torony felé. Gyorsan követtem.

Miután felértünk a lépcsőn, átsétáltunk a szélesre tárt kapun, amit két oldalról egy-egy nehéz páncélzatú lándzsás őrzött. Asuna dörgő léptekkel feléjük sétált. Mikor elérte őket, mindkét őr üdvözölte őt és leeresztették lándzsájuk.

- Köszönöm a kemény munkátokat.

A szabatos válasz és a magabiztos léptek miatt nehéz volt elhinni, hogy ez ugyanaz a kétségbeesett lány, aki Agil boltjában volt pár órája. Szorosan Asuna nyomában elhaladtam az őrök mellett, és beléptünk a torony belsejébe.

Grandum többi épületéhez hasonlóan ez is fekete acélból készült. A földszint egy tágas előcsarnok volt, de senki sem volt ott.

Szerintem az épület még hidegebb volt, mint az utca odakint, átvágtunk a mozaik mintás padlón, ami aprólékos munka volt, acél darabokból kirakva, és elértük a csigalépcsőt.

Felmentünk a lépcsőn; a lépteink visszhangja betöltötte a hallt. A csigalépcső olyan magasra nyúlt, hogy alacsony vitalitás pontokkal rendelkező személy a félúton kifullad. Miután áthaladtunk a rengeteg ajtón, aggódni kezdtem, hogy mennyi lehet még hátra. Végül Asuna megállt egy hideg fémajtó előtt.

- Ez a...?

- Igen - bólintott Asuna, vonakodás ült ki az arcára. De látszólag már döntésre jutott mostanra. Felemelte jobb kezét, hangosan kopogtatott az ajtón, majd válaszra sem várva kinyitotta. Hunyorognom kellett a teremből kiáradó fénytől.

A terem egy egész szintet elfoglalt. A falak minden irányból átlátszó üvegablakok voltak. A keresztülszűrődő fény mindent monoton szürkére festett.

Egy hatalmas félköríves asztal állt a terem közepén, öt férfi ült a székeken mögötte. Nem láttam még a másik négyet, de felismertem a középen helyet foglaló embert. Ő volt a paladin, Heathcliff.

Nem nézett ki impozánsnak. A kora úgy 25 körül lehet. A vonásai élesek, mint egy tudósé és acél szürke haj omlott a tarkójára. A gazdag vörös palást ölelte körül magas, vékony testét, amitől inkább tűnt varázslónak, pedig olyan nincs is ebben a világban, mint kardforgatónak.

A legfeltűnőbb vonása a szeme volt. Azok a misztikus borostyán színű szemek olyan erős vonzerőt sugároztak, ami lenyűgözte az embereket. Nem először találkozok vele, de igazság szerint kissé tartok tőle.

Asuna az asztalhoz sétált, a léptei visszhangoztak a teremben, és könnyedén tisztelgett.

- Búcsúzni jöttem.

Heathcliff egy keserű mosollyal válaszolt:

- Csak ne olyan gyorsan. Kérlek, had beszéljek vele először - rám nézett miközben beszélt. Hátrahajtottam a csuklyám és Asuna mellé léptem.

- Most először találkozunk a vezérharcokon kívül, Kirito?

- Nem... Beszéltünk már a 67. szint stratégiai megbeszélésén - válaszoltam hivatalos hangnemben anélkül, hogy észrevettem volna.

Heathcliff aprót biccentett és összefűzte ujjait az asztalon.

- Az nehéz csata volt. Minket is majdnem veszteségek értek. Bár minket neveznek a legerősebb klánnak, még mindig kevés a jó harcos. Mégis most elvinnéd az egyik legértékesebb játékosunkat.

- Ha olyan értékes, nem kéne jobban megválogatnod a testőreit?

A jobb szélen ülő ember fel akart állni, mikor meghallotta éles válaszom, de Heathcliff egyetlen intéssel megállította.

- Utasítottam Kuradeelt, hogy térjen vissza a házába, és gondolkozzon el a hibáin. Bocsánatodat kérem a gondokért, amiket okozott. De akkor sem állhatunk félre és engedhetjük meg, hogy elvidd az alvezérünk, Kirito - hirtelen rám nézett és a szemében rendületlen akarat tükröződött.

- Ha el akarod vinni őt, vívd ki a jogot a kardjaiddal, a „Dupla Kard”-al. Ha győzöl, Asuna veled mehet. De ha vesztesz, akkor csatlakozol a Vér Lovagjaihoz.

- … - úgy éreztem végre megértettem egy kicsit ezt a misztikus férfit.

A párbajok megszállottja. Továbbá megrendíthetetlenül bízik a képességeiben. Reménytelen személy, aki nem dobja el a játékos becsületét, még most sem, hogy bent ragadt a halál játékában. Más szóval olyan, mint én.

Heathcliff szavai hallatán Asuna, aki eddig csendben állt, szólásra nyitotta a száját, mintha már elege lenne ebből.

- Vezér, nem azt mondtam, hogy el akarom hagyni a klánt. Csak ideiglenesen mennék el, távol szeretnék lenni és gondolkozni pár dolgon...

Asuna vállára tettem a kezem, így a szavai még kuszábbak lettek, és előre léptem. Közvetlenül Heathcliff szemébe néztem, a szám majdnem magától mozgott.

- Oké. Ha a kardjainkon keresztül szeretnél tárgyalni, akkor nincs más választásom. Döntse el ezt egy párbaj.

- Áúúú!!

- Idióta! Idióta! Idióta!!!

Újra Algadeben, Agil boltjának emeletén voltunk. Miután le lett zavarva a földszintre a kíváncsi boltos, megpróbáltam lenyugtatni Asunát.

- Azért küzdöttem, hogy meggyőzzem, erre te ezt mondod!!!

Asuna annak a hintaszéknek a karfáján ült, amiben én foglaltam helyet és ökölbe szorított kézzel csapkodott engem.

- Bocsánat!! Tééééényleg sajnálom! Csak sodortak az események és...

Végül lenyugodott mikor finoman megfogtam az öklét, de most meg duzzogott. Alig tudtam visszatartani a nevetésem, olyan nagy volt a különbség a mostani és a klán főhadiszállásán látott viselkedése közt.

- Semmi baj. Az első csapás szabály mellett döntöttünk, így nincs veszély. Különben is, nem szándékozok veszíteni.

- Uuuuuuu... - Asuna dühös hangot adott ki magából válaszként, és keresztbe tette hosszú, vékony lábait a karfán.

- Mikor láttam Kirito-kun „Dupla Kard” képességét, azt gondoltam ez teljesen más szinten van. De ugyanolyan, mint a vezér „Szent Kard”-ja... Azt akarom ezzel mondani, hogy elég erős ahhoz, hogy elbillentse a játék erő egyensúlyát. Valójában, nem tudom ki fog győzni... De mit fogsz tenni? Ha vesztesz, nem számít, hogy én nem mehetek szabadságra, de neked is csatlakoznod kell a KoB-hoz, Kirito-kun.

- Nos, azt mondhatjuk, hogy így is elérném a célom, csak nézőpont kérdése.

- He? Miért?

Alig tudtam kinyitni a szám, hogy válaszolhassak.

- Eee, nos amíg... amíg Asunával lehetek, nem zavar, ha csatlakoznom kell a klánhoz.

A múltban sosem mondtam volna ilyet, még ha az életem múlik rajta, akkor sem. Asuna szeme tágra nyílt a meglepettségtől, és az arca olyan piros lett, mint az érett alma. Majd nem tudni miért, csendben felállt a karfáról, és az ablakhoz sétált.

Asuna válla felett beszűrődött Algade alkonyati hangjai.

Amit mondtam az igaz, de még mindig kellemetlen érzés volt arra gondolni, hogy egy klán tagja legyek. Ahogy felidéztem az egyetlen klán nevét, aminek valaha a tagja voltam, és ami már nem létezik, a fájdalom tüskéje hatolt a szívembe.

Nos, nem szándékozok veszteni... - gondoltam magamban, és felálltam, hogy Asunához sétáljak.

Kicsit később Asuna a vállamon pihentette a fejét.

11. fejezet

Főoldal

13. fejezet