Sword Art Online: 1. kötet 14. fejezet
14. fejezet[edit]
- Mi...? Mi ez!?
- Mire gondolsz? Tudod te, hogy mi ez. Na gyerünk, vedd fel!
Azok, amiket Asuna rám akart erőltetni, az új ruháim. Bár a szabása ugyanolyan, mint az eddigi kabát, amit viseltem, de ez vakítóan fehér volt. Két kis kereszt volt a mandzsettákon, és egy nagy a hátán; mind a három világos piros színben. Ez, kétséget kizáróan, egy KoB egyenruha volt.
- ...A-Azt mondtam, hogy valami egyszerűt akarok...
- Ez elég egyszerű. Öltözz fel!
Belerogytam a hintaszékbe, mintha az erő elhagyta volna a testemet. Még mindig Agil boltjának emeletén laktam. Ez lett a búvóhelyem, így szegény boltos csak egy egyszerű ágyban tudott aludni a földszinten. Az egyetlen ok, amiért nem dobott ki az, hogy Asuna minden másnap eljött, hogy segítsen a boltban. Ennél jobb reklámot nem is találhatott volna.
Ahogy felnyögtem a székben Asuna odajött és leült a karfára, ami mintha a kijelölt helye lenne. Hintáztatni kezdte a széket és mosolygott, mintha a katasztrofális helyzetemet mulatságosnak találná, majd összeütötte a tenyerét mintha eszébe jutott volna valami.
- Á, inkább legyünk hálásak ezért. Mint a klán tagjai, remélhetőleg sokat lehetünk együtt.
Hirtelen lehajolt, én meg kihúztam a hátam, hogy válaszoljak.
- É-én is remélem, hogy együtt lehetünk... de még egyszer, én csak egy normál tag vagyok míg te az alvezér, szóval... - végighúztam a jobb mutatóujjam Asuna gerincén - többé nem csinálhatok ilyet.
- Kyaa! - kiáltott fel a felettesem, és felugrott, hogy rácsapjon a beosztottja fejére. Majd a másik székhez sétált és leült velem szemben duzzogó arcot vágva.
A lazán beáradó őszi napsütésben, csendben és békésen üldögéltünk.
A Heathcliff elleni vereségem óta eltelt két nap. Mivel nem olyan vagyok, aki megszegné az adott szavát, ezért csatlakoztam a Vér Lovagjaihoz, ahogy Heathcliffel megegyeztem. A klán adott két napot, hogy felkészülhessek, így honlap reggel remélhetőleg a parancsaikat követve felfedezhetem a 75. szint labirintusát.
Csatlakozni egy klánhoz, huh...
Mikor meghallotta a csendes sóhajom, Asuna rám nézett.
- Miattam keveredtél ebbe az egészbe.
- Nem, nem baj. Ez jó lehetőség számomra. Különben is kezdtem érezni, hogy elértem a szóló játék határát...
- Megkönnyebbülés számomra, hogy ezt mondod... Hé Kirito-kun... - egyenesen rám nézett mogyoróbarna szemeivel - Meg tudod mondani nekem, hogy miért kerülöd a klánokat... az embereket? Nem hinném, hogy csak azért, mert bétatesztelő vagy és rendelkezel egy egyedi képességgel, hisz nagyon kedves ember vagy.
Lesütöttem a szemem és lassan hintázni kezdtem a székkel.
- … Réges-régen... pontosabban, úgy egy éve, egyszer csatlakoztam egy klánhoz...
A szavak olyan könnyen jöttek, hogy az meglepett. Talán Asuna pillantása keltette érzés miatt, hogy az képes eloszlatni a fájdalmat, ami a szívembe szúr, valahányszor erre gondolok.
- Felajánlottak egy helyet, miután találkoztam és segítettem nekik az egyik labirintusban... Kicsi klán volt, mindössze hat emberrel, engem is beleértve. Érdekes nevük volt: „A Telihold Fekete Macskái”.
Asuna finoman mosolygott.
- A vezetőjük jó ember volt. Keitának hívták, egy kétkezes dongaforgató volt. Mindig a klán tagjaira gondolt először, akármilyen helyzetbe is kerültek, ezért mindenki mélyen tisztelte. Ő mondta, hogy olyan valakit keres, aki az élen haladhatna, mivel a többiek kétkezes távolsági fegyvereket használnak.
- Az az igazság, hogy sokkal alacsonyabb volt a szintjük az enyémnél. Nem is, inkább én nőttem túl rajtuk.
- Ha megmondom nekik a szintem, Keita kétszer is meggondolta volna, hogy bevegyen. De belefáradtam abba, hogy nap nap után egyedül megyek be a Labirintusokba, és megirigyeltem a „Fekete Macskák” családszerű légkörét. Úgy tűnt a valóságban is barátok, mivel az egymás közti beszélgetéseikből hiányzott a zavartság és távol állt az online játékosoktól megszokott beszélgetésektől; ami szintén hiányzott nekem.
- Őszintén szólva, nincs jogom mások törődése után kívánkozni. Elvesztettem ezt a jogot, mikor a szólózás mellett döntöttem, és önző módon csak a saját fejlődésemmel törődtem. De elnyomtam a belső hangot, és csatlakoztam a klánhoz, rejtegetve a szintem és a bétatesztelő múltam.
- Keita megkért, hogy az egyik lándzsát használó tagot képezzemát pajzs és kard használatára. Így lett volna három élen haladó is, engem is beleértve, és a klán kiegyensúlyozottabb lett volna.
- A lándzsás, akit rám bízott, egy halk szavú lány volt vállig érő fekete hajjal. Sachinak hívták. Mikor bemutatkoztunk, zavart mosollyal mondta, hogy bár régóta játszik online játékokkal, még nem szerzett így egy barátot sem a személyisége miatt. Mivel épp nem volt semmi aktivitás a klánban, így sokat lógtam vele, és arra tanítottam, hogy használja az egykezes kardját.
- Sachival sok mindenben hasonlítunk. Mindketten zárkózottak vagyunk, jobb szeretjük fallal körülvenni magunkat, mégis félünk a magánytól.
- Egy nap hirtelen beszélni kezdett arról, hogy fél a haláltól, ezért nagyon megijedt ettől a halál játékától és nem akar kimenni és fejlődni.
- Erre csak azt tudtam felelni, hogy „Nem hagylak meghalni”. Mást nem mondhattam, mivel még mindig titkoltam a szintem. A válaszom hallatán sírt egy kicsit, majd nehezen, de elmosolyodott.
- Egy másik nap, kicsivel később öten bementünk egy labirintusba. Keita nem jött velünk, mert a spórolt pénzünkön elment alkudni egy házra, hogy legyen főhadiszállásunk.
- Bár a labirintus, amibe bemerészkedtünk már ki volt tisztítva, még akadt benne felfedezetlen terület. Mikor már távozni készültünk egyikünk rátalált egy kincses ládára. Azt javasoltam, hogy hagyjuk ott, mivel még közel vagyunk a frontvonalhoz, a szörnyek szintje pedig magas. Továbbá nem bíztam a csapat csapda elhárítási képességeiben. De mivel csak Sachi és én elleneztük a láda kinyitását, ezért 3 a 2 ellenében vesztettünk.
Egy riasztós csapda volt, a legrosszabb fajta. Amint kinyitottunk a ládát, fültépő riadó harsant és szörnyek áradtak be az összes bejáraton keresztül. Azonnal menekülni akartunk a teleportálás segítségével.
- De kettős csapda volt. A terem egy Anti-Kristály Terület volt... a kristályaink nem működtek.
- Egyszerűen túl sok szörny volt ott. A többiek teljesen megzavarodtak céltalanul rohangáltak körbe. Megpróbáltam utat vágni a kijáratig azokkal a magas szintű képességekkel, amiket addig rejtegettem, de a bepánikolt társaim nem jutottak ki időben. Egyik a másik után, az életerejük nullára süllyedt, és felsikoltottak mielőtt apró darabokra törtek volna. Arra gondoltam, hogy legalább Sachit megmenthetem és rendületlenül kaszaboltam tovább.
- De elkéstem. Láttam, hogy Sachi felém nyújtja a kezét, mikor egy szörny könyörtelenül levágja. A szemeiben még akkor is bizalom csillant, mikor szétesett, mint egy üvegszobor és eltűnt. A legvégén is bízott bennem és rám támaszkodott. A szavaim gyengék és sekélyesek voltak, semmi többet nem értek, csak egy üres ígéret volt, egy hazugság.
- Keita, kezében az új ház kulcsaival, abban a fogadóban várt, ami az ideiglenes főhadiszállásunkként szolgált. Mikor egyedül tértem vissza, elmagyaráztam neki, hogy mi történt. Szó nélkül hallgatott végig, és csak annyit kérdezett: „Hogy élted túl?”
- Ekkor felfedtem előtte a valós szintem, és hogy bétatesztelő voltam. Keita úgy nézett rám mintha valami undorító dolog lennék, és csak egy dolog mondott: „Egy hozzád hasonló beaternek semmi keresnivalója köztünk.” Ezek a szavak acél kardként hasítottak belém.
- ...Mi történt... vele...?
- Öngyilkos lett.
Asuna teste megborzongott a széken ülve.
- Leugrott a szint pereméről. Valószínűleg átkozva engem... a legvégéig...
Összeszorult a torkom. Ahogy felidéztem ezeket az emlékeket, amiket mélyen a szívembe zártam, a fájdalom is tisztán visszatért. Összeszorítottam a fogam. Bár én nyúltam Asunáért, hogy vigaszt leljek, mégis egy hang a fejemben azt suttogta, hogy „Nem teheted meg ezt”, amitől ökölbe szorítottam a kezem.
- Én öltem meg őket. Ha nem titkolom a tényt, hogy bétatesztelő voltam, talán képes lettem volna meggyőzni őket, hogy hagyják békén a ládát. Én voltam... én voltam az, aki megölte Keitát... és Sachit...- tágra nyílt szemmel préseltem ki a fogaim közt e szavakat.
Asuna hirtelen felállt, tett két lépést felém, és megfogta a fejem mindkét kezével. Meleg mosollyal közel húzta gyönyörű arcához az enyémet.
- Nem fogok meghalni - suttogta, mégis tisztán csengett a hangja. Az erő távozott a testemből. - Mert én... én leszek az, aki megvéd téged - mondta Asuna és magához ölelte a fejem. Puha és meleg sötétség vett körbe.
Ahogy lehunytam a szemeim, az elmém sötét zugából előjöttek az emlékek, és láttam a Fekete Macskák arcait, ahogy ott ülnek a fogadó asztalánál narancsszínű ragyogás ölelte körül őket.
Nem tudok felejteni. Soha nem fogom tudni megfizetni a hibáim árát.
Ennek ellenére úgy tűnt, hogy az arcokon, amiket felidéztem, mosoly ült.
A következő nap felvettem a vakítóan fehér kabátot és Asunával elmentem Grandumba az 55. szintre.
Ma kezdem a munkám, mint a Vér Lovagjainak tagja. Ellentétben a szokásos ötfős csapatokkal, Asuna élve a hatalmával, lehetővé tette, hogy kétfős csapatot alakítsunk, így voltaképp nem változott semmi..
De a parancsok, amik a főhadiszálláson fogadtak minket, teljesen váratlanul értek.
- Edzés?
- Igen. Négyfős csapatot alakítva végig megyünk az 55. szint Labirintusán, míg el nem érjük az 56. szint lakóterületét - a férfi, aki ezt mondta, egyike volt annak a négy embernek, akik az asztalnál ültek, mikor Heathcliffel tárgyaltam. Hatalmas ember volt vastag szőke fürtökkel, első ránézésre egy fejszés harcos.
- Várj Godfree! Kirito-kun... - Asuna érvelni kezdett, de Godfree felvonta egyik szemöldökét és magabiztos, már-már önhitt hangon válaszolt.
- Még az alvezérnek is követnie kell a szabályokat. Nem érdekel a csapat, amihez a felderítéskor csatlakozik. De mint az élcsapat parancsnoka, tesztelnem kell a képességeit. Még ha egyedi képessége is van, még nem tudjuk, hogy hasznunkra válik.
- K-Kirito-kun erejével kizárt, hogy alkalmatlan lenne...
Megnyugtattam Asunát mielőtt válaszoltam.
- Ha ezt akarod, ám legyen. De nem fogom ilyen alacsony szintű labirintusra pazarolni az időm. Megfelel neked, ha egyből végig szaladok rajta?
Godfree becsukta a száját, az arcára kiült a nemtetszés. Végül csak annyit mondott:
- Találkozunk a nyugati kapunál harminc perc múlva.
- Mi volt ez!? - Asuna felháborodva belerúgott az acéloszlopba. - Bocsánat Kirito-kun. Talán mégis jobb lett volna, ha elfutunk...
- Ha azt tettük volna, a klán összes tagja együttesen átkozna engem a halálba.
Mosolyogtam és játékosan megveregettem Asuna fejét.
- Uuuu, Azt hittem együtt lehetünk ma... Veletek mehetek,,,?
- Nemsokára visszajövök. Csak várj itt.
- Jó... Légy óvatos - Asuna vonakodva bólintott. Miután intettem neki, kisétáltam a főhadiszállásról.
De mikor elértem a megjelölt helyet - Grandum nyugati kapuját - olyat láttam, ami sokkal jobban megdöbbentett.
Godfree mellett az állt, akit legkevésbé se akartam látni ebben a világban - Kuradeel.
| 13. fejezet | Főoldal | 15. fejezet |
