Fate/Zero (Hungarian):1 évvel ezelőtt
1 évvel ezelőtt.
Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.
A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.
De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.
Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.
Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.
„--- Hahó, rég láttuk egymást.”
„Ó--- Kariya-kun.”
Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.
Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.
Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.
„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”
„Ah…ó, igen”
Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.
Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.
Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.
-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.
„Rin-chan.”
Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.
„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”
„Rin, miféle modor ez…”
A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.
„Hűűű, de szép…”
A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.
„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”
„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”
Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.
Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..
„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”
Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.
Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.
„Sakura, ő, már elment.”
Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.
„…”
Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.
„Hát ez meg mit jelentsen..?”
„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”
A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.
„Az a gyerek a Matoukhoz került”
Matou-
A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.
„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”
„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”
Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.
„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”
„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”
„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”
Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.
Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek. Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.
„…És ez neked rendben van?”
Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.
„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---
„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”
Egy kis bólintással fejezte be.
Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.
Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.
„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”
Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.
Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.
De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?
A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.
Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.
Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.
Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.
Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.
A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák.
Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.
„…És ez neked rendben van?”
A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.
Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.
Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.
Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?
„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.
Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.
A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.
„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”
Ezek a hazug szavak..
Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.
Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.
Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.
De hiba volt.
Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.
Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?
Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.
Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.
Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.
Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.
Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.
És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.
És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.
De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.
Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.
Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.
De most képes szembenézni vele.
Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---
Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.
Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.
A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.
„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”
A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől.
Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.
Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.
Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.
„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”
A fiú többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.
„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”
Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.
„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?
Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”
De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.
„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”
Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.
„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”
„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”
Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.
„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”
„..Tehát végül is ez a célod?”
Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.
A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.
„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Servant fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”
Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.
Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.
Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.
Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.
Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.
„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”
Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.
„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”
„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”
Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.
„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Servant mestere egy év leforgása alatt?”
„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”
Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.
„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”
Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.
„Kariya — meg akarsz halni?”
„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”
Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.
„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.
…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”
„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”
„Megint csak te és a csodálatraméltó elhatározásaid.”
Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.
„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?
Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”
Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.
„Vénember, ugye nem---„
„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”
Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.
Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----
---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.
De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.
A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.
Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.
„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.
De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”
„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”
Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.
„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”
Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.
„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.
De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”
„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”
„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.
Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”
Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.
„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”
Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.
Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.
Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.
Cserébe a fiú elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják a húsát, és az élettartama pár évre csökken.
De ez már nem számít.
Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.
Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának. Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…
Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet. „Tohsaka…Tokiomi…”
A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.
Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett a férfiban.
A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.
