Sword Art Online: 1. kötet 10. fejezet
10. fejezet[edit]
Nem álltunk meg, hogy kifújhassuk magunkat, csak futottunk a biztonságos zóna felé, ami valahol a labirintus terület közepén volt felállítva. Éreztem, hogy menet közben párszor célba vettek minket a szörnyek. De igazság szerint nem voltunk olyan elme állapotban, hogy harcoljunk velük.
Berontottunk a nagy terembe, ami biztonságos területként volt megjelölve, és a padlóra rogytunk egymás mellett, a hátunkat a falnak vetve. Egy hatalmas lélegzet után egymásra néztünk és
- ...Ha.
Mindketten egyszerre kezdtünk nevetni. Ha a térképre néztünk volna, azonnal tudtuk volna, hogy a vezér nem hagyta el a termét. De nem is gondoltunk arra, hogy megálljunk ellenőrizni ezt.
- Hahaha, ha... nagyon gyorsan futottunk!
Asuna élénk hangon nevetett.
- Rég volt már, hogy úgy futottam volna, mintha az életem múlna rajta. Te még nálam is jobban túlhajtottad magad!
- …
Nem tudtam mit mondani erre. Asuna most már a mogorva arcomon nevetett. Nagy nehezen tudta csak abbahagyni, majd megszólalt.
- Az elég erősnek nézett ki – mondta komoly arckifejezéssel.
- Ja. Úgy néz ki, hogy csak egyetlen nagy kardja van, de valószínűleg speciális támadási is vannak.
- Sok játékost kell gyűjtenünk előre, akiknek nagy védelmező erejük van, és gyakran kell őket cserélni.
- Úgy tíz pajzsos játékosra lesz szükségünk... Igaz, jelenleg csak ingerelnünk kell, hogy rájöjjünk, hogyan harcol.
- A... pajzs.
Asuna elgondolkozva felém nézett.
- Mi-Mi van?
- Rejtegetsz valamit.
- Mire gondolsz hirtelen?
- De ez furcsa. A legnagyobb előnye az egykezes kardok használatának, hogy pajzsot is tarthatsz a másik kezedben. De soha nem láttam nálad egyet sem. Én nem használok, mert lassítaná a támadásaim sebességét, és vannak olyanok, akik a stílusuk miatt nem használják. De rád egyik sem igaz... Ez gyanús.
Rátapintott a lényegre. Van egy rejtett képességem. Még soha nem használtam mások előtt.
Nem csak azért, mert a képességek fontosak a túléléshez, hanem azért is, mert még jobban kilógnék a sorból, ha mások megtudnák.
De ha csak ő... ha csak ő jönne rá, abból nem lenne baj...
Erre gondolva kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de...
- Mindegy, nem számít. Mások képességei után kutakodni egyébként is gorombaság.
Csak nevetett. Most, hogy elvesztegettem a lehetőséget, csak motyogtam pár szót a fogaim közt. Majd Asuna szemei nagyra nőttek, mikor ránézett az órára.
- Á, már 3 óra van. Bár már késő, ebédeljünk.
- Mi!?
Nem tudtam elrejteni az izgalmam.
- S-Saját!?
Asuna szótlanul mosolygott, és gyorsan lépkedett a menüjében. Miután levette kesztyűjét, előhívott egy kis kosarat. Legalább egy jó dolog van abban, hogy vele vagyok csapatban - ahogy ez a goromba gondolat átsuhant az agyamon Asuna hirtelen rám nézett.
- Milyen rossz gondolatokat forgatsz a fejedben?
- S-semmi. Inkább együnk.
Asuna duzzogva bár, de kivett két papír csomagot a kosárból és az egyiket a kezembe nyomta. Kinyitottam a csomagot és egy szendvicset leltem benne, két kerek kenyérszelet közt sok zöldség és grillezett hús. Olyan aroma áradt ki belőle, mint a paprikáé. Hirtelen nagyon éhes lettem és nagyot haraptam belőle.
- Ez... nagyon jó...
Beleharaptam kétszer, háromszor, majd kifejeztem elismerésemet. Alakra európai ételnek nézett ki, mint azok, amiket az NPC éttermek adnak, de az íz más volt. Az enyhén savanyú és édes íz egyértelműen hasonlított a japán gyors kajákra, amiket két évvel ezelőttig ettem. Gyorsan megettem a hatalmas szendvicset, majdnem sírtam a nosztalgikus íztől.
Miután az utolsó darabot is megettem és leöblítettem a teával, amit Asuna adott, sóhajtottam egyet.
- Hogy hoztad össze ezt az ízt?
- Ez az eredménye egy év gyakorlásának és kísérletezésének. Azután csináltam, hogy analizáltam minden növény hatását az íz reprodukciós motorra. Ez itt glogwa mag, shuble levél, és calim víz.
Amint ezt mondta, Asuna két kis üveget vett elő a kosárból, kinyitotta őket, majd belenyúlt a mutatóujjával. Mikor kihúzta, az ujján valamilyen leírhatatlan, ragadós, lila anyag volt. Majd megszólalt:
- Nyisd ki a szád!
Nem tudtam mi az, de reflexszerűen kinyitottam a szám, és Asuna a számba dobta azt. A ragacsos anyag egyenesen a számba repült, és az ízén elcsodálkoztam.
- Ez majonéz!
- Ez pedig abilpa bab, sag levelek, és uransipi csontok.
Az utolsó úgy hangzott, mintha valami ellenméreg alapanyaga lenne, de a folyadék elöntötte a szám nem hagyva nekem időt gondolkozni. Az íze még az előbbinél is jobban sokkolt. Egyértelműen szója szósz volt. Annyira izgalomba jöttem, hogy megragadtam Asuna kezét és az ujját a számba nyomtam.
- Kya!!!
Felkiáltott és kirántotta a kezét az enyémből miközben folyamatosan rám bámult. De aztán nevetni kezdett az arckifejezésemen.
- Ezzel készítettem a szendvicset.
- Csodálatos! Tökéletes! Megcsinálhatnád vele a szerencsédet!
Igazság szerint a szendvics sokkal jobban ízlett, mint a tegnapi Ragu Nyúl hús.
- K-Komolyan?
Asuna szégyenlősen mosolygott.
- Nem. Jobb, ha nem adod el. Akkor nem maradna nekem.
- Váá, olyan mohó vagy! ...Ha szeretnél még, talán csinálhatok valamikor.
A végét már halkan mondta, és kissé nekidőlt a vállamnak. Ahogy a nyugodt csend telepedett a szobára még azt is elfelejtettem, hogy a frontvonalon vagyunk, ott, ahol az életünk a tét.
Ha mindennap ilyet ehetnék, az megerősítené az elhatározásomat, és Salemburgba költöznék... közvetlen Asuna háza mellé... Ezen kezdtem gondolkozni anélkül, hogy felfogtam volna, és már ott voltam, hogy hangosan is kimondom...
Hirtelen csengő páncélok hangja hallatszott, jelezve, hogy egy másik csapat játékos közeledik. Gyorsan szétugrottunk.
A hatfős csapat vezérét figyeltem, és megnyugodtam. Ő az a katana forgató, akit legelőször ismertem meg Aincradban.
- Ó, Kirito! Rég találkoztunk!
Felálltam, és üdvözöltem a magas személyt, aki most, hogy felismert, felénken közeledett.
- Még mindig élsz Klein?
- Most is olyan nagyszájú vagy mint mindig is. Miért van egy magadfajta ember csapatban...
A katana forgató szemei tágra nyíltak a bandana kendő alatt, mikor Asunára nézett, aki gyorsan összepakolt, és felállt.
- Á... Már valószínűleg találkoztatok a vezérharcok alatt, de azért bemutatlak titeket. Ez a srác Klein a "Fuurinkazan" klánból, és ő Asuna a Vér Lovagjaitól.
Asuna finoman biccentett, mikor bemutattam, de Klein csak állt ott tágra nyílt szemmel és szájjal.
- Hé, mondj már valamit? Laggolsz?
Miután oldalba böktem, Klein végre becsukta a száját, és bemutatta magát a legudvariasabb formában, amiben csak tudta.
- H-Helló!!!!! Csak egy srác vagyok, Kleinnek hívnak! Szingli vagyok! Huszonnégy éves!
Amint Klein kimondta ezt a hülyeséget zavarában, megint oldalba böktem, ezúttal erősebben. De még mielőtt befejezhette volna, a csapattársai előretörtek és bemutatták magukat.
Azt mondták a "Fuurinkazan" klán tagjai már a SAO indulása előtt is ismerték egymást. Klein védte és vezette őket anélkül, hogy egyetlen tagot is vesztett volna, egésze addig, míg használható játékosokká váltak a frontvonalon. A vállára vette a terhet, ami elől én elfutottam két éve, mikor ez a halálos játék elkezdődött.
Elűztem az önmegvetést, ami mélyen a szívembe telepedett, és Asunához fordultam.
- Nos, nem rossz emberek, ha figyelmen kívül hagyod a vezérük bűnöző kinézetét.
Klein a lábamra taposott olyan erősen, ahogy csak tudott. Látva ezt, Asuna nem bírta tovább, és nevetni kezdett. Klein szégyellősen mosolygott, majd észhez tért, és felém fordult, hangjában gyilkos szándékkal.
- H-H-Hogy történt ez Kirito?
Ott álltam, és nem jutott eszembe semmilyen válasz. Asuna tiszta hangon válaszolt helyettem:
- Örülök a találkozásnak. Úgy döntöttünk, hogy egy ideig csapatban játszunk. Remélem még sokáig.
Sokkolt, amit hallottam. Azt gondoltam: Eh!? Nem csak ma!? Klein és a csapattársai arcára kiülő grimasz a düh és a levertség közt váltakozott.
Végül Klein rám nézett, szemében a düh lobogott, és morgott miközben a fogát csikorgatta.
- Kirito, te gazember...
Vállvonogatva gondoltam arra, hogy ebből egyre nehezebb lesz kijutni. De aztán...
Lépések hangja hallatszott újra az ajtó felől, amin át a Fuurinkazan érkezett. Asuna feszülté vált a furcsa egységes hangtól, megragadta a karom, és a fülembe suttogta:
- Kirito-kun, ez „A Sereg”!
Hirtelen az ajtó felé fordítottam tekintetem, és valóban, megláttam a nehézfegyverzetű egységet, amit az erdőben láttunk. Klein felemelte a kezét és a falhoz vezényelte az öttagú csapatát. A csoport bemasírozott a szobába, még mindig tartva a kettős oszlop formációjukat, de az már nem volt olyan szabályos, mint az erdőben. A lépteik nehezebbé váltak, és fáradt kifejezés ült az arcukra a sisak alatt.
Megálltak a biztonságos terület falánál velünk szemben. Az elől haladó ember parancsot adott: „Pihenj!” és a másik tizenegy a földre rogyott. A férfi hozzánk sétált anélkül, hogy egy pillantást vetett volna az embereire.
Most, hogy jobban szemügyre vettem, a felszerelése különbözött a többiekétől. A páncélja nagyon magas minőségű volt, és egy Aincrad körvonalait ábrázoló címer volt a mellkasába gravírozva - a másik tizenegynek nem volt ilyen.
Megállt előttünk, majd levette a sisakját. Magas férfi volt, a harmincas éveinek a végén járhatott. Éles arcvonalai, rövid haja, és szúrós szemei voltak, amik a vastag szemöldök alatt ültek, továbbá a száját szorosan préselte össze. Végigfuttatta rajtunk a tekintetét, majd hozzám fordult, mert én álltam legelöl.
- Cobert alezredes vagyok az Aincrad Felszabadító Erőktől.
Mi a fene? „A Sereg” eredetileg csak egy név, így hívták az emberek, hogy nevetségessé tegyék őket. Miért választották ezt hivatalos névnek? És az „alezredes”? Idegesen, röviden válaszoltam:
- Kirito, Szólós.
Bólintott és arrogánsan kérdezett:
- Feltérképeztétek a területet errefelé?
- ...Aha. Feltérképeztem egészen a vezér terméig.
- Hm. Akkor remélem, hogy elláttok minket a térkép adatokkal.
Meglepődtem a hozzáállásán. De Klein, aki mögöttem állt, dühössé vált.
- Mi? Ellásunk vele benneteket? Te gazember, tudod milyen nehéz a feltérképezés!? - kiabálta rekedt hangján. Felfedezetlen területek térképei fontos információk. Magas áron lehet eladni kincsvadászoknak, akik zárt kincsesládákat kerestek.
Amit meghallotta Klein hangját, a katona felvonta az egyik szemöldökét és hangosan bejelentette:
- Mi az olyan játékosok szabadságáért küzdünk, mint ti. Kötelességetek együttműködni velünk!
Az arrogáns szó ezért létezik, az ilyen viselkedésekre, mint az övé. A Sereg már egy éve nem volt a frontvonalon.
- Várj egy pillanatot, hogy akarod...
- Te, te gazember...
Asuna és Klein, akik a két oldalamon álltak, most előreléptek és felháborodással teli hangjukon beszélni kezdtek. Felemeltem mindkét karom és megállítottam őket.
- Rendben. Amúgy is nyilvánosságra akartam hozni amint visszaértem a városba.
- Hé, hé! Túl kedves vagy, Kirito!
- Nem terveztem pénzért árulni a térképet.
Ahogy ezt mondtam, megnyitottam a kereskedés ablakot, és elküldtem az információt a fickónak, aki magát Cobert alezredesnek hívta. Úgy vette el, hogy közben meg sem rezdült az arca.
- Köszönöm az együttműködést - mondta.
Úgy válaszolt, hogy nem volt szemernyi hála sem a hangjában, majd hátat fordított nekem.
- Egy tanács, jobb, ha nem támadtok rá a vezérre - mondtam a hátának.
Cobert visszapillantott.
- Ezt én döntöm el.
- Most néztünk be a vezér termébe. Ez nem olyan, amit egyszerűen tudsz kezelni. Továbbá, a társaid mind fáradtnak néznek ki.
- Az embereim nem síró kisbabák, hogy ennyitől elfáradjanak!
Cobert kihangsúlyozta az „embereim” szót, miközben dühösen válaszolt. De nem tűnt úgy, hogy a srácok, akik a földön ültek, egyetértettek volna.
- Keljetek fel, ti haszontalan szemétdarabok!
Amint Cobert vezényelt, remegve felálltak, és újra két oszlopba rendeződtek. Cobert egy pillantást sem pazarolt ránk, visszaállt az élre, és intett a kezével. A 12 ember felemelte a fegyverét, és újra menetelni kezdett, a páncéljuk nehezen csengett.
Bár a HP-juk még mindig 100%, a SAO kimerítő harcainál fárasztóbbat még nem láttam. A másik világban az igazi testünk egyetlen izma sem mozdul, de ugyanúgy elfáradunk, ha nem alszunk vagy pihenünk ezen az oldalon. Hogy miről is beszélek, ezek a Sereg játékosok már most kimerültek, mert nem szoktak hozzá a frontvonalhoz.
- ...Kíváncsi vagyok, hogy jól vannak-e... - mondta Klein aggódó hangon, ahogy a Sereg tagjai a felfelé vezető úton haladva eltűntek és már a lépteik ritmikus hangját sem hallottuk. Ő tényleg egy jó ember.
- Csak nem olyan bolondok, hogy kihívják a vezért...?
Asuna is aggódott értük. Egyértelműen volt valami Cobert hangjában, ami vakmerőségre utalt.
- ...Nézzük meg mit csinálnak?
Ahogy ezt mondtam, nem csak Klein és Asuna, de a másik öt is egyetértett.
...és még ő mondja, hogy túl kedves vagyok...
Mosolyognom kellett ezen a gondolaton. Ennek ellenére már döntöttem. Nem tudnék aludni, ha most kimennénk a Labirintusból, és azt hallanánk, hogy soha többé nem jöttek vissza.
Ahogy gyorsan ellenőriztem a felszerelésem, egy hang érte el a füleimet.
Tudtam, hogy Klein súgott oda Asunának a hátam mögött. Azon csodálkoztam, hogy nem volt még elég Kleinnek, mikor a beszélgetésük tartalma meglepett.
- Ah, Asuna-san, hogy is mondjam... ez a srác, Kirito, bánj vele jól. Még ha nem is a szavak embere, és nem is vicces, meg harcmániás idióta, akkor is.
Visszarohantam, és felrántottam Klein bandana kendőjét olyan erősen, ahogy tudtam.
- Mi-Miről beszéltek!?
- D-De.
A katana forgató felemelte a fejét és megvakarta a szakállát.
- Jelentős dolog, hogy te csapatban játszol valakivel. Még ha csak azért is, mert belezúgtál Asunába. Ezzel nagyot léptél előre. Ezért én...
- Nem zúgtam belé! - vágtam vissza. De Klein, a csapattársai, és még Asuna is csak mosolyogva bámult rám. Nem tudtam mit csinálni, csak hátat fordítottam és elindultam.
Majd hallottam Asuna hangját:
- Bízd őt rám!
Futottam a felfelé vezető folyosón hangos lármát csapva a csizmáimmal.
| 9. fejezet | Főoldal | 11. fejezet |
