Editing Fate/Zero (Hungarian):8 evvel ezelott

[[Image:Fate_Zero_Prologue.jpg|200px|thumb|Prologue]]

'''-8 évvel ezelőtt-'''


Had mondjuk el egy férfi történetét.

Egy történetet egy férfiról, aki bárki másnál jobban hitt a saját eszméiben, ám ezek az eszmék kergették kétségbeesésbe.

Ennek a férfinak az állama tiszta volt.

Azt akarta, hogy mindenki boldog legyen ezen a világon, ez volt a kívánsága.

Ez egy gyermeteg eszme minden gyermek úgy nő fel, hogy legalább egyszer, ragaszkodik ehhez, hogy aztán feladja, miközben felnő és hozzászokik a valóság kíméletlenségéhez.

Bármilyen boldogsághoz szükség van áldozatra, ezt minden gyermek megtanulja, mikor felnő.

De az-az ember más volt.

Lehet, hogy ő volt a leg butább mind közül. Lehet, hogy „törött” volt valahol. Vagy csak egyszerűen az a fajta volt akiket „Szentnek” nevezünk, megbízva isten akaratával, akit az átlagember nem képes megérteni.

Tudta, hogy bárminek, ami e világon létezik, két választása van, áldozat vagy üdvözülés….

Végül megértette, hogy ha hagyja, hogy az ég legyen a bírája az nem ad neki semmit.

Attól a naptól kezdve elhatározta arra fog törekedni, hogy felborítsa a mérleget.

Hogy csökkentse a bánatot ebben a világban, nem volt más, hatékonyabb út.

Hogy megmentsen, egy életet az egyik oldalon ahhoz a másik oldalról kell, hogy elvegyen egyet.

Vagyis ha azt szeretné, hogy az emberek többsége életben maradjon, akkor egy kevés embert meg kell, hogy öljön.

Ezért ahelyett, hogy megmentse az embereket a megmentés kedvéért (ez itt nem kóser), kitűnt annak a művészetében, hogy embereket ölt meg.

Újra és újra vörösre festette a kezét, de ez az ember soha nem hátrált meg.

Soha meg nem kérdőjelezve a tette igazságát, soha nem kételkedve a céljában, kényszerítette magát, hogy hibátlanul borítsa fel a mérleget.

Soha de soha nem ítélve meg tévesen egy élet értékét.

A személy alázatosságától, kortól függetlenül minden élet egyformát nyomott.

Megkülönböztetés nélkül az emberéleteket mentett és megkülönböztetés nélkül ölt.

De túl későn ismerte fel.

Hogy mindenkire egyenlőként tekintve, az azt jelentené, hogy nem szerethet senkit különben a többinél.


Ha hamarabb faragta volna ezt a megszeghetetlen szabályt a lelkébe elérhette volna a megváltást.

Miközben lefagyasztotta fiatal szívét, magát egy géppé változtatta, ami könnyek és vér nélkül élt, hogy kiválassza azokat, akiknek meg kellett halniuk és azokat, akiknek élniük kellett.

Nem valószínű, hogy szenvedett volna.

De az ember tévedett.

Bárkinek az örömteli mosolya büszkeséggel töltötte el a mellkasát, és bárkinek az elhaló hangja megrázza a szívét.

Harag párosult a nehezteléssel teli bánatához, és a magányos könnyeinek szüksége volt egy támaszt adó kézre.

Bár egy olyan eszmét kergetett, ami az emberi világ mértékein túlmutatott, mégis csak túlságosan ember volt.

Hány alkalommal lett az ember megbüntette ezen ellentmondás miatt.

Ismerte a barátságot. Ismerte a szerelmet.

Akkor is, amikor azt az egy szeretett életet és a megszámlálhatatlanul sok idegent a mérleg jobb és bal oldalára teszi----
Biztos, hogy soha nem tévedett.

Jobban szeretni valakit, hogy egyformán ítélni meg azt az életet másokhoz képest, részrehajlás nélkül kellett megbecsülnie, és részrehajlás nélkül el kellett veszítenie azt.


Még akkor is amikor egy számára drága személlyel volt úgy tűnt mintha gyászolna.

És most erre az emberre kirótták a legnagyobb büntetést.

Az ablakon túl a hóvihar mindent megdermeszt. A tél közepi éjszaka megfagyasztja az erdő talaját.

A szoba egy régi kastélyban van, ami a megfagyott földre épült, de védi egy lágy tűz, ami a kandallóban ég.

Eme menedék melegségében a férfi egy új életet tartott a kezében.

Nagyon kicsi volt – a teste olyan kicsi mintha tiszavirág életű lenne, és nem volt súlya, ami mutatná, hogy készen van.

Egy finom válasz veszélyes lehet, ahogy az első hóval, amit kézzel kimertek, melyik szétmorzsolódik egy egyszerű zökkenéstől.

Esendő lelkesedéssel a gyermek megőrizte a testhőmérsékletét azzal, hogy alszik és egyenletesen lélegzik.

E lüktetés minden, amire jelenlege e szerény mellkasa képes.

„Ne aggódj, alszik”

Ahogy felemeli a babát, az anya, aki pihenteti, a testét kanapén rájuk mosolyog.

A gyermek nyúzott kinézetéből látszik, hogy még nincsen jól, az arcszíne nem tökéletes, de ennek ellenére a szép arca, egy ékszerre emlékeztet, ami nem fakul meg soha.


Mindezek fölött a boldogság színe beragyogja a mosolyát, ami eltünteti a fáradságot, az elcsigázott külsejéről.

„Mindig nehéz lesz és sírni fog a nővérekhez már hozzá szokhatott. Ez az első alkalom, hogy ilyen csendben engedi magát felvenni. Tudja! Hogy te egy jó ember vagy”

Válasz nélkül a férfi megdöbbenve hasonlítja össze az ágyon lévő anyát a kezében lévő gyermekkel.

Irisviel mosolya volt e valaha ennyire káprázatos?

Eredetileg olyan nő volt, aki csak kevés boldogságot ismert. Senki sem gondolt rá, hogy megismertesse azzal az érzéssel, amit boldogságnak neveznek. Ő nem isten teremtménye volt hanem emberi kéz alkotása… Homunculusként az ilyen bánásmód normális volt a nő számára. Irisvielnek soha nem voltak kívánsága.

Bábnak teremtve, bábként nevelve talán soha nem értette mi az a boldogság.
És most ― sugárzik.

„Igazán boldog vagyok, hogy van egy gyermekem.”

Halkan suttogva Irisviel von Einzbern magához húzza a szerelmét (itt lövésem nincs mit kéne fordítatni), és figyelmi az alvó gyermeket.

Mostantól fogva ő egy emberi utánzat lesz. Lehet, hogy nehéz lesz és lehet, hogy gyűlölni fogja az anyát, aki ilyen szánalomra méltó életet adott neki. De ezek ellenére boldog vagyok. ez a gyerek szeretni való, pompás.”


A megjelenésében nincs semmi különleges, ha ránézünk, egy szeretni való babát látunk, de―

Amíg az édesanyja méhében volt számos mágikus kezelést hajtottak vége a meg nem született testen, hogy úgy rendezzék át, hogy még az anyjánál is jobban különbözzön az emberektől.

Bár megszületett, de a hasznosságát úgy korlátozták, hogy a teste inkább pusztán mágikus vonalak csoportosulása. Ez volt a veleszületett tulajdonsága Irisviel szeretett lányának.

A szörnyű születés ellenére, Irisviel még is azt mondja „rendben.” Egy ilyen dolognak életet adni, egy ilyen dologként megszületni, szereti ezt a létet, büszkének találja, és mosolyog.

Annak az erőnek az oka. ami a felüdült szívéből fakad, hogy minden kétséget kizáróan ö is „anya”.

A lány, aki lehetett volna bábu is szerelmet talált és nő lett és megingathatatlan akaraterőre talált anyaként. Ez egy olyan „boldogságnak” tűnhetett, amit senki nem tud elrontani. Ebben a pillanatban az anyának és gyereknek a hálószobája, akiket védett a kandalló melege, érzéketlen volt minden kétségbeeséssel és bánattal szemben.

De ― a férfi tudta jól. Hogy annak a világnak, aminek ő is a részese volt az ablakon túli hóvihar a legmegfelelőbb.
„Iri, én―”

Ezen egy szó elsütése után a férfi úgy érezte mintha a mellkasát egy penge szúrná át. Ez a penge a bekéssen alvó csecsemő arca volt, és az anya káprázatos mosolya.


„Egy nap én leszek az, aki meg fog ölni”

Úgy érezte mintha vért kéne hánynia, Irisviel békés ábrázattal bólintott az elhangzottakra.

„Megértem. Terméseztessen. Hisz ez az Einzbernek akarata. Ezért létezem.”

Ez volt a jövő, ami előre elrendeltetett.

6 év elteltével a férfi elvitte a feleségét a halálának helyére. Mint az egyetlen áldozat, hogy megmentse a világot, Irisviel lett eme eszmének szánt áldozat.

Ezt a dolgot már többször megbeszélték egymással és végül arra jutottak.

A férfi már kisírta a szemét ennél a döntésnél, megátkozta magát érte, és minden alkalommal Irisviel megbocsátott neki, és bátorította őt.

„Ismerem az eszmédet, és fontossá váltak számomra ezért is vagyok itt. Te voltál, aki vezetette te voltál, aki egy olyan életet adott nekem, ami nem egy bábué.”

Ugyanezért az eszméért áldozza fel magát. Így a férfi részévé válhatott. Ilyen volt hát a szerelem, amit az Irisviel nevű nő érzett. Mivel őróla volt szó, a férfi hajlandó volt beleegyezni.

„Ne bánkódj miattam. Már a részed vagyok. Elviselni a saját fájdalmadat is éppen elég.”

„…És, mi lesz vele?”

A gyermek teste könnyű volt, mint egy pihe, de egy másik dimenzió súlya remegésre késztette a férfi lábát.


Még nem értette meg, és nem is volt felkészülve rá, hogy mit tegyen, amikor ezt a gyermeket ki kell tennie az általa hordozott eszmének.

Ne ítélkezz, és ne bocsáss meg egy olyan embernek, akinek ilyen az élete. Még nincs ehhez kellő hatalom.

De egy ilyen tiszta élet ellenére is az eszméje az kíméletlen.

A személy alázatosságától, kortól függetlenül minden életnek egyforma az értéke…..

„Én nem….. vagyok méltó rá hogy a kezeimben tartsam.”

Mondta a férfi elhaló hangon, annak ellenére, hogy a kedvességet valószínűleg összetöri az őrület. (aki ebből kihoz, valami értelmeset az nyer egy hangszórót)

Egy könnycsepp lepottyan a kezében lévő csecsemő cseresznye színű mellkasára.

Miközben csendesen zokog a férfi fél térdre ereszkedik.

Hogy megdöntse a világ szívtelenségét, még nagyobb szívtelenségre törekszik… És mégis a férfinak, akinek voltak szerettei, ez jelentette a legnagyobb büntetést.

Még ha az egész világ pusztulását is jelentené, meg akarta védeni szerelmét.

De a férfi tudja. Majd eljön az idő, amikor az igazság, amiben hit kérni fogja a maga tiszta áldozatát ― és ha ez így lesz akkor vajon milyen döntést fog hozni a férfi akit Emiya Kiritsugu nak hívnak?

Kiritsugu sírt, félt attól a naptól, ami bekövetkezhet.


Irisviel a felsőtestével előre dőlt az ágyról és a kezét gyengéden a könnyező férje vállára tette.

„Soha ne feledd. Nem a te álmod volt? egy olyan világ ahol senkinek sem kell így sírnia.

Még nyolc év…. és a harcod véget ér. Mi véghezvisszük ezt az eszmét. Biztos vagyok benne, hogy a Grál meg fog menteni.”

A felesége teljesen megérti a vívódását, és Kiritsugu könnyeit a lehető legnagyobb kedvességgel fogadta.

„Az után a nap után teneked kell törődnöd e gyermeket, Ilyasvielel. Tarts ki, legyél normális apja.”


----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------









Ezek a mondatokkal/kifejezésekkel gyűlt meg a bajom ti hogy fordítanátok őket?

-Tip the scale

-Therefore, rather than saving people for the sake of saving them, he excelled at the art of killing people.

- measuring machine

- It was a really small one— a body so tiny it could be ephemeral, and no weight that could tell it was ready.

- She would always be difficult and cry even with the nurses she should have gotten accustomed to.

- Quietly bringing forth her love.

- The man squeezed out his voice, despite his sweetness being likely to be crushed in insanity.

- Kiritsugu cried, scared of that day that might come, frightened by that one in a thousand chance

- After that day, you must hold that child, Ilyasviel, once more. Stick out your chest as a normal father."