Fate/Zero (Hungarian):8 evvel ezelőtt

Prologue

-8 évvel ezelőtt-

Had mondjuk el egy férfi történetét.

Történetet egy férfiról, aki bárki másnál jobban hitt a saját eszméiben, ám ezek az eszmék kergették kétségbeesésbe.

Ennek a férfinak tiszta volt az álma.

Az volt a kívánsága, hogy, hogy mindenki boldog legyen ezen a világon.

Ez egy gyermeteg eszme minden gyermek úgy nő fel, hogy legalább egyszer, ragaszkodik ehhez, hogy aztán feladja, miközben felnő és hozzászokik a kíméletlen valósághoz.

Bármilyen boldogsághoz szükség van áldozatra, ezt minden gyermek megtanulja, mikor felnő. De az-az ember más volt.

Lehet, hogy ő volt a legbutább mind közül. Lehet, hogy „törött” volt valahol. Vagy csak egyszerűen az a fajta akiket „Szentnek” nevezünk isten akaratával megbízva, akit az átlagember nem képes megérteni.

Tudta, hogy bárminek, ami e világon létezik, két választása van, áldozat vagy üdvözülés….

Végül megértette, hogy ha hagyja, hogy az ég legyen a bírája az nem ad neki semmit.

Attól a naptól kezdve elhatározta arra fog törekedni, hogy ezt felrúgja.

Hogy csökkentse a bánatot ebben a világban, nem volt más, hatékonyabb út.

Hogy megmentsen, egy életet az egyik oldalon ahhoz a másik oldalról kell, hogy elvegyen egyet.

Vagyis ha azt szeretné, hogy az emberek többsége életben maradjon, akkor egy kevés embert meg kell, hogy öljön.

Ahelyett, hogy megmentené az embereket, az emberek megölésének művészetében tűnt ki.

Újra és újra vörösre festette a kezét, de ez az ember soha nem hátrált meg.

Soha meg nem kérdőjelezve a tette igazságát, soha nem kételkedve a céljában, kényszerítette magát, hogy hibátlanul végezze a dolgát.

Soha de soha nem ítélve meg tévesen egy élet értékét.

Az egyén alázatosságától, korától függetlenül, minden élet egyformát nyomott.

Megkülönböztetés nélkül mentett emberéleteket és megkülönböztetés nélkül ölt.

De túlkésőn ismerte fel.

Hogy mindenkire egyenlőként tekintve, azt jelentené, hogy nem szerethet senkit különben a többinél.

Ha hamarabb megértette volna ezt a megszeghetetlen szabályt elérhette volna a lelki megváltást.

Miközben lefagyasztotta fiatal szívét, magát egy géppé változtatta, ami könnyek és vér nélkül élt, hogy kiválassza azokat, akiknek meg kellett halniuk és azokat, akiknek élniük kellett.

Nem valószínű, hogy szenvedett volna.

De az ember tévedett.

Bárkinek az örömteli mosolya büszkeséggel töltötte el, és bárkinek az elhaló hangja megrázta a szívét.

Harag párosult a nehezteléssel teli bánatához, és a magányos könnyeinek szüksége volt egy kézre ami felitatja azokat.

Bár egy olyan eszmét kergetett, ami túlmutatott az emberi világ mértékein, de ő maga mégiscsak túlságosan emberi volt.

Hány alkalommal lett ez az ember büntetve ezen ellentmondás miatt.

Ismerte a barátságot. Ismerte a szerelmet.

Akkor is, amikor az egyetlen szerette életet és a megszámlálhatatlanul sok idegenét a mérleg jobb és bal oldalára teszi----

Biztos, hogy soha nem tévedett.

Szeretni valakit és egyformán ítélni meg minden életet, részrehajlás nélkül megbecsülni és részrehajlás nélkül elveszítenie azt.

Még akkor is amikor egy számára fontos személlyel volt úgy tűnt mintha gyászolna.

És most erre az emberre kirótták a legnagyobb büntetést.

Az ablakon túl a hóvihar mindent megdermeszt. A téli éjszaka megfagyasztja az erdő talaját.

A szoba egy régi kastélyban van, ami a megfagyott földön épült, a kandallóban lobogó lágy tűz oltalma alatt.

Eme menedék melegségében a férfi egy új életet tartott a kezében.

Nagyon kicsi volt – a teste olyan kicsi mintha tiszavirág életű lenne, és nem volt súlya, ami azt mutatná, hogy él.

Olyan volt mint az első hó, amit a kezünkkel kimerünk, egy hirtelen mozdulattól, zökkenéstől szétmorzsolódik.

A gyermek alvással és egyenletesen lélegzéssel őrzi meg a testhőmérsékletét.

E lüktetés minden, amire jelenlege e szerény mellkas képes.

„Ne aggódj, alszik”

Ahogy felemeli a babát, az anya, aki a kanapén pihenteti, rájuk mosolyog.

A gyermekre nézve látszik, hogy még nincsen jól, az arca nyúzott, de ennek ellenére egy szép ékszerre emlékeztet, ami nem fakul meg soha.

Mindezek fölött a boldogság színe beragyogja a mosolyát, ami eltünteti a fáradságot, az elcsigázott külsejéről.

„Mindig nehéz lesz és sírni fog, a nővéreket már megszokhatta. Ez az első alkalom, hogy ilyen csendben engedi magát felvenni.

Meg fogja érteni ugye? Hogy te egy jó ember vagy”

Válasz nélkül a férfi megdöbbenve hasonlítja össze az ágyon lévő anyát a kezében lévő gyermekkel.

Vajon volt e valaha Irisviel mosolya ennyire káprázatos?

Eredetileg olyan nő volt, aki csak kevés boldogságot ismert. Senki sem gondolt rá, hogy megismertesse a boldogságnak nevezett érzéssel. Ő nem isten teremtménye volt hanem emberi kéz alkotása… Homunculusként az ilyen bánásmód normális volt a nő számára. Irisvielnek soha nem volt kívánsága.

Bábnak teremtve, bábként nevelve talán soha nem értette mi az a boldogság.

De most mégis ― sugárzott.

„Igazán boldog vagyok, hogy van egy gyermekem.”

Halkan suttogva Irisviel von Einsbern miközben magához húzza a szerelmét, és az alvó gyermeket figyeli.

"Mostantól fogva ő egy emberi utánzat lesz. Lehet, hogy nehéz lesz és lehet, hogy gyűlölni fogja az anyát, aki ilyen szánalomra méltó életet adott neki. De ezek ellenére boldog vagyok, ez a gyermek szeretni való, pompás.”

A megjelenésében nincs semmi különleges, ha ránézünk, egy szeretni való babát látunk, de―

Amíg az édesanyja méhében volt számos mágikus kezelést hajtottak végre a meg nem született testen, hogy úgy rendezzék át, hogy még az anyjánál is jobban különbözzön az emberektől.

Bár megszületett, de a hasznosságát úgy korlátozták, hogy a teste inkább pusztán mágikus körök csoportosulása legyen. Ez volt a veleszületett tulajdonsága Irisviel szeretett lányának.

A szörnyű születés ellenére, Irisviel mégis azt mondja „megérte.” Egy ilyen dolognak életet adni, ilyen dologként megszületni, szereti ezt a létet, mosolyogva és büszkeséggel tekint rá.

Az erő, ami a felüdült szívéből fakad, minden kétséget kizáróan annak bizonyítéka, hogy ő is „Anya”.

A lány, aki bábu lehetett volna szerelmet talált és nő lett, és megingathatatlan akaraterőre talált anyaként. Ez egy olyan „boldogságnak” tűnhetett, amit senki nem tud elrontani. Ebben a pillanatban az anyának és gyereknek a hálószobája, akiket védett a kandalló melege, érzéketlen volt a kétségbeeséssel és bánattal szemben.

De ― a férfi jól tudta, hogy azt a világot, aminek ő is a részese volt a legjobban az ablakon túli hóvihar jelképez.

„Iri, én―”

Ezen egy szó kimondása után a férfi úgy érezte mintha a mellkasát egy penge szúrná át. Ez a penge a bekéssen alvó csecsemő arca volt, és az anya káprázatos mosolya.

„Egy nap én leszek az, aki meg fog ölni”

Úgy érezte mintha vért kéne hánynia, Irisviel békés ábrázattal bólintott az elhangzottakra.

„Megértem. Terméseztessen. Hisz ez az Einsbernek akarata. Ezért létezem.”

Ez volt a jövő, ami előre elrendeltetett.

6 év elteltével a férfi elviszi a feleségét halálának helyére. Mint az egyetlen áldozat, hogy megmentse a világot, Irisviel lett eme eszmének szánt áldozat.

Ezt a dolgot már számtalanszor átbeszélték.

A férfi már kisírta a szemét a döntéstől, megátkozta magát érte, de minden alkalommal Irisviel megbocsátott neki, és bátorította.

„Ismerem az eszmédet, és ragaszkodom hozzájuk, ezért is vagyok itt. Te voltál, aki vezetett te voltál, aki egy olyan életet adott nekem, ami nem egy bábué.”

Ezért az eszméért feláldozza magát. Így válhat a férfi részévé. Ilyen volt hát a szerelem, amit az Irisviel nevű nő érzett. Mivel őróla volt szó, a férfi hajlandó volt beleegyezni.

„Ne bánkódj miattam. Már hozzád tartozom. A saját fájdalmadat is éppen elég elviselni.”

„…És, mi lesz vele?”

A gyermek teste könnyű volt, mint egy pihe, de az óriási lelki teher alatt meginogtak a férfi lábai.

Még nem értette meg, és nem is volt felkészülve rá, hogy mit tegyen, amikor ezt a gyermeket ki kell tennie az általa hordozott eszmének.

Ne ítélkezz, és ne bocsáss meg egy olyan embernek, akinek ilyen az élete.

De egy ilyen tiszta élet ellenére is, az eszméje kíméletlen.

A személy alázatosságától, korától függetlenül minden életnek egyforma az értéke…...

„Én nem….. vagyok méltó rá hogy a kezeimben tartsam.”

Mondta a férfi elhaló hangon.

Egy könnycsepp lepottyan a kezében lévő csecsemő mellkasára.

Miközben csendesen zokog a férfi fél térdre ereszkedik.

Hogy megdöntse a világ szívtelenségét, még nagyobb szívtelenségre törekszik… És mégis a férfinak, akinek voltak szerettei, ez jelentette a legnagyobb büntetést.

Még ha az egész világ pusztulását is jelentené, meg akarta védeni szerelmét.

De tudja. Majd eljön az idő, amikor az igazság, amiben hitt, kérni fogja a maga tiszta áldozatát ― és ha ez így lesz akkor vajon milyen döntést fog hozni a férfi akit Emiya Kiritsugu-nak hívnak?

Kiritsugu sírt, félt attól a naptól, ami bekövetkezhet.

Irisviel előredőlt az ágyról és a kezét gyengéden a könnyező férje vállára tette.

„Soha ne feledd. Nem a te álmod volt, egy olyan világ ahol senkinek nem kell így sírnia?

Még nyolc év…. és a harcod véget ér. Együtt beteljesítjük ezt az eszmét. Biztos vagyok benne, hogy a Grál meg tud menteni.”

A felesége teljesen megértette Kiritsugu vívódását, kinek a könnyeit a legnagyobb kedvességgel fogadta.

„Az után a nap után teneked kell nevelned e gyermeket, Ilyasvielt. Tarts ki, és legyél szerető apja."