Sword Art Online: 1. kötet 6. fejezet

6. fejezet

Salemburg egy gyönyörű Kastély-város, ami a 61. szinten terül el.

Nem nagy, de a város és a kastély is, aminek központjában csendes tornyok álltak, pompás fehér gránitból épült, az egész elüt a környező zöld domboktól. Csak pár bolt volt a piacon, sok játékos szeretett volna itt élni. De a házak őrülten drágák – háromszor annyiba kerül itt egy, mint Algadeben – szinte lehetetlen venni egyet, hacsak nem vagy magas szintű.

Mikor Asunával megérkeztem, a nap már majdnem lement, és az utolsó sugarak sötétvörösben játszottak az utcákon.

A 61. szint nagy részét egy tó foglalta el, Salemburg a tó közepén fekvő szigeten állt, a lenyugvó nap tükröződött a vízen, az egész úgy nézett ki, mint egy festmény.

Áhítattal néztem a várost, elakadt a lélegzetem a szépségtől, ahogy kék és vörös színben ragyogott a hatalmas tóval körülvéve. A Nerve Gear számára nem nehéz ilyen fényeffekteket készíteni az új generációs, gyémántból készült CPU-k segítségével.

A teleportkapu a kastéllyal szemben fekvő téren állt, a főutca, ami északi irányba vezetett, átvágott a városon utcalámpákkal szegélyezve. A boltok és a házak szép rendben álltak az utak szélén, és még a NPC-k is, akik fel-le sétáltak, jól öltözöttek voltak. Széttártam karjaim és mély levegőt vettem, még a levegő illata is más volt, mint Algadeben.

- Hm. Nagy és csak pár ember van itt. Tetszik ez a tágas hely.

- Akkor mért nem költözöl ide?

- Nincs elég pénzem ehhez – válaszoltam egy vállrándítással, majd hezitálva rákérdeztem.

- Biztos, hogy minden rendben lesz? Ott...

Mintha csak kitalálta volna, mit is akarok mondani, Asuna a föld felé fordította a fejét, és csizmájának hegyével koppantott egyet a földön.

- Igaz, hogy párszor történt néhány rossz dolog mikor egyedül voltam, de testőröket kijelölni mellém kissé túlzás, nem igaz? Mondtam is, hogy nem kell, de... a klántagok azt mondták ez a klánpolitika.

Halkan folytatta.

- A múltban csak egy kis klán voltunk, ahova a vezér személyesen hívott meg mindenkit. De mióta a létszámunk megnőtt, elkezdett változni... Aztán mikor minket kezdtek a legjobb klánnak hívni, valami furcsa lett.

Abbahagyta és megfordult. Valami a szemében azt sugallta, hogy rám akar támaszkodni, a lélegzetem ösztönösen megakadt.

Valamit mondanom kéne. De mit mondhat egy olyan önző szóló játékos, mint én? Ezért csak hallgattam.

Asuna fordította el tekintetét először. Nézte a tavat, fürdött a lágy fényben, és megszólalt, - mintha meg akarna szabadulni a kellemetlen témától.

- Nos, nem nagy ügy, szóval ne aggódj miatta! Siessünk, mert ránk fog sötétedni.

Asuna elindult, követtem. Sok játékos mellett mentünk el, de senki sem bámulta meg őt.

Csak pár napot voltam itt még akkor, amikor itt húzódott a frontvonal, szóval nem igazán néztem körül rendesen. Ahogy az ízléses faragásokat nézegettem, amik a várost díszítették, a gondolat, hogy egy ilyen városban éljek egy ideig, mint ez, nem lenne rossz, tolakodott be az elmémbe. De megzaboláztam a gondolataimat és eldöntöttem, jobb, ha csak a látványt nézegetni járok ide.

Asuna háza kicsi, de csinos háromszintes bérlakás volt, ami a belvárostól keletre, gyalog pár percre volt. Természetesen most először járok itt. Most, hogy belegondolok, mindig csak a vezér harcok előtti megbeszélésen beszélgettünk, és még egy NPC étteremben se mentünk el együtt. Mikor mindezt végig gondoltam, megálltam az ajtóban, hirtelen feszülté váltam, és megkérdeztem.

- Biztos... renden van? Tudod...

- Mi? Én javasoltam ezt, és különbem is, máshol nem tudnánk megfőzni azt, szóval nincs választásunk.

Asuna elfordult és felment a lépcsőn. Döntöttem és követtem.

- B-bocsánat.

Hezitálva kinyitottam az ajtót, aztán csak álltam ott szótlanul.

Még soha nem láttam ilyen szépen berendezett otthont. A nagy, egybenyitott nappali/ebédlő és konyha világos színű bútorral volt berendezve és mohazöld huzat díszítette. Valószínűleg ez mind a legmagasabb minőségű, játékosok által készített tárgy volt.

De nem volt túl díszes, szóval nem érezhetted magad kényelmetlenül itt. Teljesen más volt, mint az én házam. Még jó, hogy nem hívtam meg magamhoz.

- Ő... mennyibe került ez? - a materialista kérdésem.

- Hm... A ház a bútorokkal, úgy 4000k? Nyugodtan ülj le, én megyek, átöltözök.

Könnyedén válaszolt majd eltűnt az egyik ajtó mögött. A „K” az ezer rövidítése. 4000K az négy millió Colt jelent. Gyakorlatilag a frontvonalon élek, képes lennék megtakarítani ennyit, ha megpróbálnám. De mindig elköltöm valami furcsa tárgyra, vagy egy kardra, amin megakad a szemem, szóval nem spóroltam soha. Megszidtam magam, ami nem jellemző rám, és belesüppedtem a szivacsos kanapéba.

Kis idő múlva Asuna megjelent teljesen átöltözve. Egyszerű fehér tunikát viselt térdig érő szoknyával. Azt mondtam átöltözik, de nincs arról szó, hogy levennél és felhúznál bármit is. Csak annyit kell tenned, hogy az állapot ablak figuráján babrálsz. De még így is van pár másodperc, amikor a játékos csak a fehérneműit viseli. Pár merész srácot kivéve a legtöbb játékos, különösen a lányok, nem öltöznek át mások előtt. Lehet, hogy a testünk csak egy rakat adat 3D-s megjelenítése, de ezek a gondolatok két év után a homályba merültek, és most a pillantásom lelkifurdalás nélkül végigsiklott Asuna csupasz kezein és lábain.

Asuna nem vette észre mi zajlik bennem, vetett felém egy éles pillantást, majd megszólalt.

- Azt tervezed, hogy ebben a cuccban maradsz?

Gyorsan megnyitottam a menüt és levettem a bőrköpenyt és a kardot. Mikor megvoltam ezzel, elővettem a „Ragu Nyúl húst”, ami egy agyag tálban volt, és letettem az asztalra.

- Tehát ez a legendás S osztályú alapanyag... És mit csináljak belőle?

- A szakácsra bízom.

- Ó? Akkor csináljunk belőle pörköltet. Ha már a „ragu” benne van a nevében.

Asuna átment a másik helyiségbe, követtem.

A konyha nagy volt, sok különféle eszközt láttam benne, a mellettem lévő sütő drágának tűnt. Asuna kétszer kattintott a sütő felszínén, beállította az időt a felugró ablakban, ami megjelent, majd levett egy fémedényt a polcról. Belerakta a húst, rakott hozzá pár fűszert, felöntötte vízzel mielőtt lefedte volna.

- Ha most tényleg főznék, akkor minden előkészítést meg kéne csinálnom. De a SAO-ban ez olyan egyszerű, hogy már unalmas.

Berakta az edényt a sütőbe, majd megnyomta a „Start” gombot a menün. Míg az visszaszámolt 300 másodpercről, Asuna elkezdett köreteket készíteni. Elképedve figyeltem mozdulatait, nem vétett egyetlen hibát sem a feladat végrehajtása, vagy akár a menüben lépkedés közben.

Öt perc múlva már mindketten a megterített asztal mellett ültünk egymással szemben. A barna pörkölt ínycsiklandozóan nézett ki előttem a tányérban. Az illata csábító volt, lassú gőz emelkedett ki belőle. Sima, gazdag szósz borította a húst, és a krémes fehér csíkok benne egyszerűen csodálatos volt.

Felemeltük a kanalunkat, még az is sok időnek tűnt, amíg kimondtuk, hogy „Köszönöm az ételt”. Aztán ettünk egy falatot a SAO-ban megtalálható legjobb ételből. Éreztem a meleget és az ízeket a számban, majd, mikor egy darab húst vettem a számba, a leve kifolyt belőle.

A SAO-ban az evéskor nem számítások és szimulációk adják az érzékelést, amit az étel elfogyasztása jelent. Helyette egy „Íz Reprodukciós Motor”-t használnak, amit az Argus és egy társprogramozó dizájner együtt készített.

Ebbe sok különböző étel ízét előre beleprogramozták, ezeket küldi ki ilyenkor, így a felhasználó úgy érzi, mintha tényleg megenne valamit. Eredetileg azoknak készült, akik diétáznak, vagy nem ehetnek bizonyos ételeket, ez hamis jeleket küld az agy azon részeibe, amik a meleget, az ízeket, és az illatokat érzékelik, így csapva be az agyat. Más szavakkal, az igazi testünk most nem eszik semmit, csak annyi történik, hogy a program stimulálja az agyunknak.

De ilyenekre gondolni most nem szabad. Minden kétséget kizárólag a legjobb ételt ettem, amit a bejelentkezés óta kóstoltam. Asuna és én szó nélkül kanalaztuk a pörköltet.

Végül kiürültek az edények – szó szerint, mintha a pörkölt nem is létezett volna – és otthagyva az üres tányért meg a fazekat, Asuna nagyot sóhajtott.

- Á... Örülök, hogy ezt is megélhettem...

Egyet értettem vele. Eltöltött az öröm, úgy éreztem, hogy hosszú idő óta most először elégítettem ki az egyik alapvető szükségletet. Különös illatú teát kortyolgattam. Vajon létezik ilyen ízű hús, mint amit most ettem, és ilyen tea a valóságban? Vagy mindez csak ember alkotta dolgok a rendszer manipulálásával létrehozva? Szórakozott voltam, hogy ilyen dolgokon gondolkozok.

Asuna velem szemben ült teás csészét tartva a két kezében, megtörte a csendet, ami a lakoma óta eltelt pár percben köztünk volt.

- Különös... Úgy érzem, mintha ebbe a világba születtem volna, és itt éltem volna le az életem.

- Én is. Vannak olyan napok mikor nem gondolok a másik világra. És nem csak én vagyok ezzel így... Manapság már nem sokan vannak, akik megszállottjai a kitisztításnak vagy a kijutásnak.

- Megtört az előrehaladásunk üteme. Már csak úgy 500 játékos lehet a frontvonalon. És nem csak a veszély miatt... Mindenki kezd hozzászokni ehhez a világhoz...

Csak bámultam Asuna gyönyörű arcát, a fény, ami a narancsszínű lámpából érkezett, megvilágította azt.

Az arcot, ami nem emberi. A sima bőr és a fényes haj, túl szép ehhez az élethez. De nekem ez az arc már nem egy 3D-s modellnek látszott többé. El tudtam fogadni, hogy ez az ami. Ha visszatérnék a valóságba és találkoznék egy valódi személlyel, akkor kicsit zavarban lennék.

Valóban vissza akarok térni... abba a világba?

Nem tudtam a választ erre a hirtelen jött gondolatra. Korán kelek és gyűjtöm a tapasztalati pontokat a labirintus feltérképezésével. De tényleg azért csinálom, hogy kijussak a játékból?

A múltban biztosan ezért csináltam. Minél előbb ki akartam jutni ebből a halálos játszmából, ahol még csak nem is sejthetted mikor halsz meg. De most, hogy már megszoktam a játékot...

- De én vissza akarok térni.

Asuna tiszta hangján mondta ezeket, mintha látta volna a bennem zajló vitát. Felemeltem a fejem.

Asuna rám mosolygott majd folytatta.

- Mert még sok dolog van, amit még nem tettem meg.

Készségesen bólintottam erre.

- Ja, feltételezem, a legjobb formánkat kell hoznunk. Nem tudnék azoknak a kézműveseknek a szemébe nézni, akik támogattak minket, ha feladnánk...

Ittam egy korty teát, mintha az elmoshatná a bennem zajló konfliktust. Még mindig messze van a kastély csúcsa. Talán még nem késő ezen gondolkozni.

Furcsa nyitottságot éreztem, ahogy Asunát nézve próbáltam szavakba önteni a hálám. Erre Asuna fogcsikorgatva intett egyet a kezével, majd megszólalt.

- N-N-Nem.

- M-Mi?

- Sok férfi játékos nézett már rám így, mikor szerelmet vallottak nekem.

- Mi...?

Kiábrándító, bár a harci képességeim mester szintűek, még soha sem tapasztaltam ezt, szóval csak kinyitottam a szám majd becsuktam anélkül, hogy bármit is mondtam volna.

Asuna rám nézett majd nevetni kezdett. Kissé féleszűnek tűnt így.

- Tehát senki sincs, aki közel állna hozzád?

- Mi a baj azzal? Különben is szóló játékos vagyok.

- Mivel egy MMORPG-vel játszol, kéne lennie pár barátodnak.

Asuna abbahagyta a mosolygást és úgy kérdezett, mintha a tanárom vagy a nővérem lenne.

- Nem gondolkoztál azon, hogy csatlakozz egy klánhoz?

- Eh...?

- Megértem, hogy nektek béta tesztelőknek nehéz a csapatokhoz alkalmazkodni, de...

Az arckifejezése megint komollyá vált.

-A 70. szint óta a szörnyek algoritmusa rendszertelenné vált.

Ezt én is éreztem. Talán a programozók tervezték úgy, hogy a CPU taktikáját nehezebb legyen kiismerni, vagy ez annak az eredménye, hogy a program magától tanult. Ha az utóbbi igaz, akkor ez egyre nehezebb lesz.

- Ha egyedül játszol nehezebb túlélni a nem várt helyzeteket. Nem lehet mindig megúszni. Biztonságosabb lenne, ha csapatban játszanál.

- Elég biztosítékot helyezek magam köré. Köszönöm a tanácsot, de... a klánok csak... és...

Jobb lett volna, ha itt befejezem, de helyette kérkedni kezdtem.

- A csapattagok általában több teherrel járnak számomra, mint amennyit segítenének.

- Ó, tényleg?

Egy villanás, egy ezüst csík szelte ketté a levegőt előttem, és mielőtt felfoghattam volna Asuna kése az orrom előtt állt. Ez a „Linear” volt, egy alap vívóképesség. Nos, azt mondtam, hogy alap, de Asuna ügyessége mindet felülmúló volt, a sebessége elképesztő. Igazság szerint nem is láttam a fegyver útvonalát.

Erőltetett mosollyal felemeltem a karjaimat a megadás jeleként.

- Oké te kivétel vagy.

- Hmm.

Elvette a kést az arcom elől, ráfonta az ujjait, majd olyat mondott, ami váratlan volt.

- Akkor csatlakozz hozzám. Mint a vezér elleni csapat feje megnézem, hogy tényleg olyan erős vagy, mint ahogy a pletykák mondják. Megmutatom neked, hogy én is elég jó vagyok. Különben is, a héten a szerencseszínem a fekete.

- Mi, mit mondasz!?

Majdnem hanyatt estem ettől a kijelentéstől és hevesen ellenérveket kerestem.

- Mi lesz a klánoddal, ha ezt csinálod!?

- Nincs nálunk szintlépési kvóta.

- Akkor, akkor mi lesz a testőreiddel?

- Lerázom őket.

Felemeltem a teás csészét, ezzel is nyerve egy kis időt, de az üres volt. Asuna önelégült képpel elvette tőlem, és teletöltötte a forró itallal.

Igazság szerint ez elég vonzó ajánlat volt. Minden srác olyan valakivel akart egy csapatban lenni, akit Aincrad legszebb nőjének lehet nevezni. De pont ezért azt kérdezem magamtól, hogy egy ilyen híres személy, mint Asuna, miért pont velem akar egy csapatban dolgozni.

Talán sajnált engem, mert olyan magányos szóló játékos vagyok? Olyat mondtam szinte öntudatlanul, ahogy ezek a negatív gondolatok töltöttek el, ami majdnem a végzetemet okozta.

-A frontvonal veszélyes.

Asuna kése megint felemelkedett és erősebb fényben ragyogott, mint azelőtt. Olyan gyorsan bólintottam, ahogy csak tudtam. Még mindig kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy miért pont engem választott azok közül, akik a játékot próbálják kitisztítani, de válaszoltam.

- O-Oké. Akkor... Várok rád a 74. szint kapujánál holnap reggel 9-kor.

Asuna egy magabiztos mosollyal válaszolt miközben leeresztette a kezét.

Nem tudtam mennyi ideig maradhatok egy nő házában anélkül, hogy az udvariatlanak számítana, ezért elköszöntem, ahogy végeztünk. Asuna kikísért a lépcsőig, kicsit megdöntötte a fejét, majd megszólalt.

- Nos... gondolom köszönettel tartozom a mai napért. Finom volt az étel.

- Á, nekem is, nekem is. Legközelebb is számítok rád... bár nem hiszem, hogy még egyszer a kezembe kerül ilyesmi.

- Ó, még az átlagos ételek is más ízűek, ha megfelelő a képességed szintje.

Asuna válaszolt mielőtt az ég felé fordította a fejét. Az ég teljesen sötét volt. Természetesen nem lehetett látni egyetlen csillagot se. A komor vas és kő 100 méter magasan a levegőben teljesen elzárta a kilátást. Felemeltem a fejem és motyogtam.

- Ez a helyzet, ez a világ, ez az amit Kayaba Akihiko akart...?

Egyikünk se tudott válaszolni erre a kérdésre, amivel félig magamra céloztam.

Kayaba, aki valahol elbújva figyelte ezt a világot, mit gondolhat? Ez a békés szituáció, ami a kezdés vérfoltos zavara után jött, ez vajon elégedettséggel vagy csalódottsággal tölti el? Ezt nem tudhatjuk.

Asuna csendben közelebb lépett hozzám, éreztem egy kis meleget a karomon. Csak képzelődtem, vagy a hűséges szimulátor okozta ezt?

2022. november 6.-án indult ez a halálos játék, és most október végéhez közeledünk 2024-ben. Ez idáig a majdnem két év alatt egyetlen üzenet sem jutott be kintről, semmi jele a segítségnek. Annyit tehetünk, hogy élünk, és megyünk tovább, lépésről lépésre, tovább a csúcsig.

Egy új nap kezdődött Aincradban, ahogy ezen gondolkoztam. Hová megyünk, vagy mi vár ránk a végén, ez mind csak egy hatalmas csokornyi dolog, amit még nem tudunk. Az út előttünk hosszú, a fény még gyenge. De van néhány jó dolog is.

Ahogy felnéztem a hatalmas vas égboltra, engedtem, hogy a fantáziám az ismeretlen világba szárnyaljon, amit még nem láttam.

5. fejezet

Főoldal

7. fejezet