Sword Art Online: 1. kötet 24. fejezet

24. fejezet

Mikor magamhoz tértem, egy másvilági helyen találtam magam.

Innen a naplemente fényében úgy látszott, mintha az egész égbolt lángolna.

Vastag kristály padlón álltam. Narancsszínű felhők úsztak lassan az átlátszó lap alatt. Felemeltem a fejem, az égbolt a látóhatárig ért. A naplemente festette végtelen ég világos narancsból vérvörössé vált, majd mély bíbor színt öltött. Gyengéden hallottam a szélfújást is.

Kicsi, kerek kristálylemez lebegett a felhők közt a végtelen égbolton, ennek a szélén álltam.

Mi ez a hely? A testemnek el kellett volna tűnnie, miután szétesett. Még mindig a SAO-ban vagyok… vagy ez már a túlvilág?

A saját testemet vizsgálgattam. A bőrkabát, a hosszú kesztyűk, minden felszerelésem ugyanolyan volt, mint mielőtt meghaltam, kivéve, hogy minden olyan átlátszó volt. Nem csak a felszerelésem, a naplemente fényében fürdő testem is olyan volt, mintha félig átlátszó üvegből készült volna.

Felemeltem a jobb kezemet, és intettem vele. Ismerős hang kíséretében megjelent egy ablak. Tehát ez még mindig a SAO.

Ám az ablakban nem az avatár adatok jelentek meg, nem is a menü. Az üres képernyőn egyetlen üzenet volt látható: [Utolsó Fázis végrehajtása, 54%]. Ahogy néztem, a szám 55%-ra nőtt. Az gondoltam, hogy az elmém megszűnik a testemmel együtt, de akkor mi folyik itt?

Vállat vonva bezártam az ablakot, majd hirtelen megszólalt mögöttem valaki:

- Kirito-kun…

Olyan volt mintha a mennyek hangját hallanám. Sokk rázta össze a testem.

Kérlek, ne legyen hallucináció – könyörögtem magamban, és lassan megfordultam.

Ott állt, mögötte a lángoló égbolt.

Hosszú haját lágyan lengette a szél. Bár mosolygó arca kartávolságon belül volt, mégsem tudtam mozdulni.

Úgy éreztem, eltűnne, ha csak egy pillanatra is elveszem róla a tekintetem, csak álltam ott és csendben bámultam. Ő is félig átlátszó volt, és a leggyönyörűbb dolog a világon, amit csak láttam, ahogy ott állt a lemenő nap fényében.

Nehezen tartottam vissza a könnyeimet, és mosolyt erőltettem az arcomra. Szinte suttogó hangon szólaltam meg:

- Bocsi, én is meghaltam…

- Hülye… - könnyek csurogtak mosolygó arcán miközben beszélt. Széttártam karomat és gyengéden a nevén szólítottam:

- Asuna…

Szorosan átöleltem, mikor a karjaimba repült miközben sírt. Esküdöztem, hogy többé nem engedem el. Bármi is történjék, nem engedem el.

Hosszú csók után kibontakoztunk az ölelésből és egymásra néztünk. Annyi minden volt, amit meg akartam vele beszélni a végső csatáról, bocsánatot akartam kérni tőle. De úgy éreztem, többé nincs szükségünk szavakra. Inkább a végtelen égre emeltem tekintetem és kinyitottam a szám:

- Ez… Mi ez a hely?

Asuna némán lenézett és rámutatott valamire. Oda fordítottam tekintetem.

Mélyen alattunk valami lebegett az égen. Olyan volt mint egy levágott csúcsú kúp. Rengeteg egymásra épülő szintből állt. Ahogy jobban megnéztem, még a kicsi hegyeket, erdőket, tavakat és városokat is láttam.

- Aincrad…

Asuna rábólintott szavaimra. Nem tévedés, az ott Aincrad. A hatalmas lebegő kastély úszott a végtelen égen. Két évet harcoltunk végig a kardok és csaták világában, most mégis alattunk volt.

Láttam már kívülről Aincrad-ot a SAO-ról szóló hírekben még mielőtt beléptem volna ebbe a világba. De most először láttam a saját szemeimmel. Elakadt a lélegzetem, egy félelmetes érzés töltött el.

Az acél kastély épp elpusztult.

Miközben csendben néztük, a legalsó szint egy része számtalan darabra esett szét. Füleltem, sok száz zajt hozott a szél.

- Ah… - kiáltott halkan Asuna. Egy nagyobb darab vált le az alsóbb szinteknél, a számtalan épület, fák és folyók lezuhantak és eltűntek a felhők tengerében. A mi házunk is valahol ott volt. Keserédes bánat szúrt belém mindig, mikor a kastély egy-egy emlékekkel teli szintje eltűnt.

Karjaimban Asunával leültem a platform szélére.

Furcsa mód nyugodt voltam. Nem tudom mi történt vagy, hogy mi fog történni velünk, mégse voltam nyugtalan. Tisztában voltam vele mit tettem, hogy elvesztettem virtuális életem, és most a szeretett lánnyal együtt nézem a világ végét. Ez elég volt a szívemnek.

Asuna is biztosan így érzett. A karjaimban, félig nyitott szemmel figyelte Aincrad összeomlását. Lágyan simogattam a haját.

- Lenyűgöző látvány – váratlanul egy hang szólalt meg mellettünk. Mikor jobbra tekintettünk, egy embert láttunk állni mellettünk.

Kayaba Akihiko volt.

Nem Heathcliff, a vörös paladin képében jelent meg, hanem a valódi alakjában, mint az SAO fejlesztője. Fehér galléros inget és fehér kezeslábast viselt. Csak a két fémes fényű szeme volt pontosan ugyanolyan. Ezekben a szemekben most gyenge fény látszott, ahogy az elpusztuló kastélyt nézte. Ő is félig átlátszó volt, mint mi.

Bár csak pár perce, hogy életre-halálra megvívtam vele, a nyugalmam azután sem szűnt meg, hogy feltűnt. Talán minden mérgünk és utálatunk Aincradban maradt. Visszafordultam a kastély felé.

- Pontosan mi folyik itt?

- Talán úgy nevezhetnénk, hogy… metaforikus renderelés – Kayaba hangja ugyanolyan békés volt. - Jelenleg, az öt emelettel az Argus központja alatt elhelyezkedő SAO szerver törli minden adatát a memóriabankjaiból. Tíz perc múlva ez a világ teljesen eltűnik.

- Mi lesz azokkal az emberekkel, akik itt éltek? Mi történt velük? – kérdezte hirtelen Asuna.

- Nem kell aggódni. Nemrég – Kayaba jobb kezével megnyitott egy ablakot – mind a 6.147 játékos sikeresen kijelentkezett.

Vagyis Klein, Agil, és a többiek, akiket a két év alatt megismertem sikeresen visszatértek a valóságba.

Szorosra zártam szemeimet, és hagytam, hogy könnyeim hulljanak, mielőtt kérdeztem:

- Mi van azokkal, akik meghaltak? Mi mindketten meghaltunk, mégis tovább létezünk itt. Nem azt jelenti, hogy vissza tudod vinni az eredeti világba a többi 4000 embert is, akik meghaltak?

Kayaba arcán nem változott semmi. Bezárta az ablakot, zsebébe dugta kezeit és válaszolt:

- Az életet nem lehet ilyen könnyen helyrehozni. A tudatuk soha nem fog visszatérni. A halál visszafordíthatatlan; ez minden világra igaz. Csak azért hoztam létre ezt a helyet, mert beszélni akartam veletek még egyszer, utoljára.

Ilyet mond az az ember, aki megölt 4000 embert? Bár erre gondoltam, valami különös oknál fogva nem éreztem dühöt. Helyette egy másik kérdés bukkant fel az elmémben. Egy olyan magától értetődő kérdés, amit minden játékos, nem, mindenki, aki tud erről az incidensről feltenne.

- Miért tette?

Kayaba keserűen mosolygott. Hosszú csend után választ adott:

- Miért… Már rég elfelejtettem. Miért is tettem? Mikor nekikezdtem a FullDive rendszer megalkotásának… nem, még jóval azelőtt meg akartam alkotni azt kastélyt, egy helyet, ami túlmutat a valóság korlátain. Majd azokban az utolsó percekben… láttam, hogy még az én világom szabályait is áthágták.

Kayaba előbb rám nézett, majd gyorsan elkapta tekintetét.

Asuna haja és Kayaba ruhája lobogott az erősödő szélben. A kastély fele már elpusztult. Algade, a város teli emlékekkel, szétesett és elnyelték a felhők.

Kayaba folytatta:

- Mindenkinek gyerekkorunk óta rengeteg álma születik, nem igaz? Nem emlékszem, hogy hány éves voltam, mikor először magával ragadott az égben lebegő acél kastély képe. Olyan kép volt ez, ami az idő múlásával sem halványult, sőt, ahogy egyre öregebb lettem, még inkább valóságosnak tűnt, még inkább részletesebbnek. Otthagyva a valóság talaját, felszállni ebbe a kastélyba… régóta erről álmodom. Tudod, Kirito-kun, én még mindig hiszek benne, hogy az a kastély létezik valahol máshol, egy másik világban.

Hirtelen úgy éreztem, én is abba a világba születtem, ahol az volt az álmom, hogy kardforgatóvá váljak. Majd egy nap a fiú találkozik egy mogyoróbarna szemű lánnyal. Egymásba szeretnek, összeházasodnak, és az erdő közepén álló kis házban boldogan élnek, amíg…

- Igen, az szép lenne –mondtam. Asuna rábólintott.

A csend újra közénk telepedett. Megint a kastély felé néztem, és láttam, hogy újabb darabok szakadnak le róla. A végtelen felhőtengert és a vörös eget a távolban kezdte elnyelni egy fehér fény. Minden irányba elterjedt, és lassan közeledett felénk.

- Á, el is felejtettem. Kirito-kun, Asuna-kun… gratulálok a játék kitisztításához.

Felnéztünk Kayabára, mikor gratulált. Nyugodt tekintettel nézett vissza ránk.

- Nos, most már mennem kell.

A szél mintha elfújta volna az alakját, mire észbe kaptunk, már sehol se volt. Csak a lemenő nap vörös fénye sütött át a kristály lapon. Megint magunk voltunk.

Kíváncsi vagyok vajon hová ment? Visszatért a valóságba?

Nem, biztos nem. Inkább kitörölte a saját elméjét is és elindult, hogy megkeresse az igazi Aincradot egy másik világban.

Már csak a kastély felső része maradt. A 76. szint, amit nem láthattunk, lezuhant. A fényfátyol, ami eltörli ezt a világot lassan közeledett felénk. Ahol elérte a felhőket és az eget, ott azok eltűntek, semmivé váltak.

Láttam a vörös palotát és a pompás tornyokat a Aincrad tetején. Ha a játék úgy zajlik, ahogy azt eltervezték, ott vívtunk volna meg a fővezérrel, Heathcliff-vel.

Már a felső szint alapja is eltűnt, a senki palotája még mindig ott lebegett az égen, mintha ellenállna sorsának. A narancssárga égbolton magányosan álló palota úgy nézett ki, mintha a lebegő kastély szíve lenne.

Végül a vörös palotát is elérte a pusztulás. Széttört alulról felfelé, és számtalan darabkára esett szét, mielőtt elnyelték volna a felhők. A legmagasabb torony abban a pillanatban tűnt el, mikor a fényfátyol körülvette. Aincrad hatalmas kastélya teljesen elpusztult, csak pár felhő és ez a kis lap, amin ültünk, maradt ebből a világból.

Nem lehetett sok időnk vissza. Kayaba adott nekünk még egy kevés időt. Ennek a világnak a pusztulásával a Nerve Gear is befejezi munkáját, és kitöröl mindent, ami maradt belőlünk.

Asuna arcát a kezembe vettem, és lassan a szájára nyomtam a sajátomat. Ez az utolsó csókunk. Minden másodpercet felhasználtam, hogy lelkembe véssem létezését.

- Gondolom itt a búcsú ideje…

Asuna megrázta a fejét.

Nem. Együtt tűnünk el. Így együtt leszünk, örökre –suttogta tiszta hangon, és megfordult, hogy egyenesen rám nézhessen. Kissé félrebillentett fejjel rám mosolygott.

- Hé, elmondanád a nevedet Kirito-kun? Az igazi nevedet?

Először nem értettem, majd rájöttem, hogy a másik nevemet kérdezi, amit két éve magam mögött hagytam.

Olyan volt, mintha azok a napok, amiket a másik névvel éltem, egy távoli világból származó mesék lennének. Mikor felbukkant emlékezetem mélyéről a nevem, valahogy érzelem dús volt, ahogy kimondtam.

- Kirigaya… Kirigaya Kazuto. Múlt hónapban töltöttem be a tizenhatot.

Ebben a pillanatban éreztem, hogy az idő ketyegni kezdett a másik énemnek. Kazuto elméje, amit mélyen maga alá temetett a kardforgató Kirito, lassan felrémlett. A vastag fal, amivel körülvettem magam ebben a világban darabokra hullott.

- Kirigaya… Kazuto-kun… - Asuna minden szótagot külön-külön megnyomta, majd zavart kifejezéssel az arcán elnevette magát.

- Szóval fiatalabb vagy nálam. Én… Yuuki… Asuna vagyok. Tizenhét éves.

Yuuki… Asuna. Yuuki Asuna. Ismételgettem magamban ezt az öt szótagot újra és újra.

Észrevettem, hogy az arcomon végigfolytak a könnyeim.

Ebben az állandó naplementében érzelmeim végre elkezdtek megváltozni. Fájdalmas érzés töltötte el az egész lényemet, mintha a szívem szétszakadna. Ebbe a világba érkezésem óta most először folytak szabadon a könnyeim. Gombóc volt a torkomban, összeszorítottam kezeimet, és hangosan sírni kezdtem, mint egy kisgyerek.

- Sajnálom… sajnálom… Megígértem… hogy visszajuttatlak... a másik oldalra… de…

Nem tudtam folytatni. Végül nem tudtam megmenteni azt, aki a legfontosabb volt számomra. Gyenge voltam, ezért a fényes, napsütötte útja most a végéhez közeledik. Bűnbánatom könnyek formáját öltötte, és megállás nélkül folyt a szemeimből.

- Semmi baj… semmi baj…

Asuna is sírt. Szikrázó könnyei potyogtak, mint apró kristályok.

- Boldog voltam. Az idő, mikor találkoztam Kazuto-kunnal, és együtt éltünk, az volt a legszebb része az egész életemnek. Köszönöm… Szeretlek…

A világ vége már előttünk volt. Az acél kastélyt és a végtelen felhőtengert már kitörölte a világos fény, csak minket hagyott.

Asunával szorosan öleltük egymást várva az utolsó pillanatokat.

Olyan volt, mintha a fény eltörölte volna az érzelmeinket. Bennem nem maradt más, csak a szerelmem Asuna iránt. Folyamatosan a nevét mondogattam, akkor is, mikor minden felbomlott és oszlani kezdett.

Fény töltötte ki látóteremet. Mindent beterített a tiszta, fehér fátyol, és eltűntek miután apró részeivé váltak a fénynek. Asuna mosolya elkeveredett a mindent elborító fényben, ami elnyelte ezt a világot.

- Szeretlek… Szeretlek… - hangja, mint édesen csengő harangok, magával ragadott, ahogy a tudatom utolsó része is eltűnt.

Az utolsó vonal is eltűnt, ami szétválasztott minket és egyek lettünk.

Lelkünk összefolyt, elkeveredett a másikéval, majd eloszlott.

Végül eltűntünk.

23. fejezet

Főoldal

25. fejezet