Sword Art Online: 1. kötet 3. fejezet
3. fejezet
Ding, ding... Egy harangéhoz - vagy talán egy vészcsengőéhez - hasonló csengő hang hallatszott, mitől Klein és én meglepetten ugrottunk fel.
- Á...
- Mi ez!?
Ugyanakkor kiáltottunk fel, tágra nyílt szemmel nézve egymásra.
Mindkettőnket tiszta kék fény vett körül. A kék függönyön át egyre homályosabban láttam a mezőt.
Átéltem már párszor ezt a béta teszt alatt. Ez egy tárgy által indított „Teleportálás”. De nekem még csak nincs is ilyen tárgyam, nem hogy kimondtam volna a szükséges parancsot. Az operátorok indíthatták ezt a kényszerített teleportálást? Ha igen, miért nem informáltak minket előtte?
Miközben gondolataim versenyeztek, a fény egyre erősebben lüktetett körülöttem, és homály vett körül.
Ahogy a kék fény elenyészett, a környezetemet újra tisztán láttam. De az már nem a naplementében fürdő mező volt.
Egy nagy kövezett út. Középkori utcák lámpásokkal szegélyezve, és szemben, tisztes távolságra egy hatalmas sötét fényt árasztó palota.
Ez a kiinduló pont, a Kezdetek Városának központi tere.
Kleinre néztem, aki mellettem állt nyitva felejtett szájjal. Aztán a nyüzsgő tömegre, akik körbevettek minket.
Nézve a rengeteg lélegzetelállítóan szép embert, akik mind különféle felszerelést és hajszínt viseltek, kétségem sem volt afelől, hogy ők is játékosok, mint én. Pár ezer - pontosan tízezer ember volt itt. Úgy néz ki mindenki aki jelenleg be volt jelentkezve, a központi térre lett teleportálva.
Pár másodpercig mindenki csak némán nézelődött.
Aztán suttogások és motyogások hallatszottak, majd egyre hangosabbak lettek.
- Mi történik?
- Kijelentkezhetünk végre?
- Nem tudják gyorsabban megoldani?
Ezek és még más hasonló megjegyzések hangzottak fel időről időre.
Ahogy a játékosok egyre idegesebbek lettek, olyanokat is hallani lehetett, hogy „Ez most valami vicc?” és „Menjetek a pokolba, GM-ek!”.
Aztán hirtelen...
Valaki túlkiabálta a tömeget:
- Ááá... Nézzetek fel!
Kleinnel szinte egyszerre emeltük fel tekintetünk. Furcsa látvány fogadott minket.
A második szint alja, száz méterrel a fejünk felett, kockás vörösre változott.
Mikor jobban megnéztem, láttam hogy a minta két szóból áll: a szavak a [Figyelmeztetés] és a [Rendszer Közlemény] vörössel voltak írva.
Egy pillanatra meglepődtem de aztán arra gondoltam, hogy „Ó, az operátorok végre tájékoztatni fognak bennünket”, és a vállaimra nehezedő nyomás könnyebb lett.
A zaj elhalt a téren, érezni lehetett, ahogy mindenki a bejelentésre vár.
Viszont ami ezután történt, arra nem számítottam.
A mintázat közepéből olyan folyadék kezdett lassan folyni, mint a vér. Olyan sebességgel jött lefelé ami azt érzékeltette, hogy milyen sűrű is valójában, ám ahelyett hogy teljesen lefolyt volna, egy alak bontakozott ki belőle.
Egy húsz méter magas alak jelent meg csuklyás köpenyben.
Nem, ez nem teljesen igaz. Ahol álltunk, onnan könnyen be lehetett látni a csuklya alá - nem volt arca. Abszolút üres volt. Tisztán látszott a belső anyag és a hímzés a csuklya belső felén. Ugyanez volt a helyzet a köpennyel, mind beláttunk az éleknél ahol csak az árnyékok voltak.
Láttam már ezt a köpenyt ezelőtt. Ugyanolyan, mint amit a GM-ként dolgozó Argus munkatársak viseltek a béta teszt alatt. De visszaemlékezve, a férfi GM-ek arca olyan volt mint egy öreg varázslóé hosszú szakállal, míg a nők úgy néztek ki mint egy szemüveges lány. Talán azért használták most is a köpenyt, hogy időt spóroljanak az avatár elkészítésével, de az üresség a csuklya alatt megmagyarázhatatlan szorongást okozott.
A számtalan játékos körülöttem ugyanezt érezhette.
- Ez egy GM?
- Miért nincs arca?
Sok ilyen suttogás hallatszott.
Aztán a köpeny jobb ujja megmozdult, hogy csendre intse őket.
Tiszta fehér kesztyű tűnt elő a hosszú ujj alól. De ez az ujj, csakúgy mint a köpeny többi része nem takart semmilyen testrészt.
Aztán a bal ujj is lassan felemelkedett. Aztán, mikor mindkét üres kesztyű, mint kitárt kéz lebegett a játékosok előtt, az arctalan ember szólásra nyitotta száját - nem, olyan érzés volt mintha ezt tette volna. Egy mély, hideg, férfihang töltötte be a levegőt.
- Játékosok, üdvözöllek benneteket a világomban.
Nem értettem azonnal.
„Világom”? Ha a vörös köpeny egy GM, akkor az istenekhez hasonló ereje van ebben a világban, bármit megváltoztathat kedve szerint, de ezt most mért kellett ilyen nyíltan kimondani?
Kleinnel meglepetten néztünk egymásra. Az ismeretlen vörös köpeny leengedte karjait és folytatta.
- A nevem Kayaba Akihiko. Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki képes irányítani ezt a világot.
- Mi...?!
A karakterem merevvé vált a döbbenettől, egy gombóc volt a toromban (és valószínűleg az igaziban is a való világban) pár pillanatig.
Kayaba – Akihiko!!
Ismertem ezt a nevet. Hogy a fenébe ne ismertem volna.
Ez az ember, játékkészítő és a kvantum fizika zsenije, az oka, hogy az Argus (ami pár éve még csak egy kis vállalat volt a sok közül) a területének egyik vezető cégévé vált.
Ő volt az, a SAO fejlesztési igazgatója, és ugyanakkor ő tervezte meg a Nerve Geart.
Mint keményvonalas játékos, mélyen tiszteltem Kayabát. Megvettem az összes magazint amiben szerepelt, és addig olvastam azt a pár interjút újra és újra, amíg fejből nem tudtam őket. Szinte mindig láttam abban a fehér overallban amit mindig visel, ha meghallottam a hangját.
De mindig is a színfalak mögött maradt, visszautasítva a média felkéréseit. Soha nem volt GM se, szóval most miért csinálja ezt?
Kényszerítettem az agyam, próbáltam értelmet keresni az eseményeknek. De a szavak, mik elhagyták az üres csuklyát, mintha csak ki akarták volna gúnyolni az erőfeszítéseimet.
- Azt hiszem már mindannyian észrevettétek, hogy eltűnt a „Kijelentkezés” gomb a főmenüből. Ez nem hiba, ez is része a Sword Art Online rendszerének.
- A rendszer... része? - Motyogta Klein vontatottan.
A bejelentés mély hangon folytatódott.
- Amíg fel nem értek ennek a kastélynak a tetejére, addig nem fogtok tudni kijelentkezni.
Ennek a kastélynak? Nem értettem ezt a kifejezést. Nincs kastély a Kezdetek Városában.
A következő dolog, amit Kayaba mondott elűzte a zavarom.
- Továbbá, a Nerve Gear megsértése vagy eltávolítása kívülről szigorúan tilos. Ha ezek mégis megtörténnének...
Hatásszünet.
A tízezer ember csendje nyomasztó volt. A következő szavak lassan jöttek.
- ... a jeladók a Nerve Gear-etekben erős elektromágneses impulzust fognak kibocsájtani, ami elpusztítja az agyatokat, és leállítja az alap létfunkciókat.
Kleinnel pár másodpercig döbbenten néztünk egymásra.
Olyan volt, mintha az elmém nem hinné el amit hallottam. De Kayaba rövid állítása tömör és kemény kegyetlenséggel hatolt belém.
Elpusztítja az agyunkat.
Más szóval, megöl minket.
Bárki, akinek lekapcsolják a Nerve Gear-jét vagy kicsatolják a csatot és megpróbálják levenni, meghal. Ezt állítja Kayaba.
A tömegben elkezdtek sugdolózni, de nem volt kiabálás vagy pánikolás. Vagy még nem értették, vagy nem hitték még el.
Klein lassan felemelte jobb kezét, és megpróbálta megfogni a sisakot, ami csak a valóságban volt a fején. Ezután száraz nevetést hallatott, majd elkezdett beszélni.
- Haha... mit mondott? Bedilizett? Ennek semmi értelme. A Nerve Gear... Ez csak egy játék. Elpusztítani az agyunkat... Hogy képzeli ezt? Igaz, Kirito?
Megcsuklott hangja az utolsó kijelentésénél. Engem bámult, de nem tudtam bólintani.
A sok jeladó a Nerve Gear sisakban kis elektromágneses hullámokkal küldik a virtuális jeleket az agyba.
A legújabb ultra-tehnológiának is nevezhetnénk, de azon az ötleten alapszik, amit a háztartási gépek egy része már 40 éve használ Japánban - a mikrohullám.
Ha elég nagy hullámot ad ki, lehetséges, hogy a Nerve Gear rezgésbe hozza a víz részecskéket az agyunkban és megfőzze a súrlódásból származó hővel. De...
- Elméletileg lehetséges, de... biztos blöfföl. Mert ha kihúzzák Nerve Geart a konnektorból, nem fog tudni kiadni magából ilyen erős jelet. Hacsak az akkumulátorok kapacitása nem akkora...
Klein megértette miért hagytam félbe a mondatot.
- Van... benne. - A szavai szinte sikításnak hatottak, az arca beesetté vált.
- A sisak súlyának harminc százalékát az akkuk teszik ki. De... ez őrület! Mi van ha hirtelen elmegy az áram vagy ilyesmi?
Kayaba magyarázatba fogott, mintha csak meghallotta volna Kleint.
- Pontosabban, ha tíz percnél hosszabb időre lecsatlakoztatják a külső áramforrásról, vagy két óránál hosszabb időre elvágják a rendszertől, vagy megpróbálják kicsatolni, szétszedni, vagy elpusztítani a Nerve Geart. Ha bármelyik ezek közül bekövetkezne, az agy elpusztítása beindul. Ezeket a feltételek a valóságban már ismertetve lettek a kormány és a nyilvánosság előtt a médián keresztül. Ennek ellenére, volt pár rokon és barát akik nem vették komolyan a figyelmeztetéseket, és megpróbálták eltávolítani a Nerve Geart. Ennek eredményeképp...
A fémes hang egy kis levegőt vett.
- már 213 játékos kilépett a játékból és a valódi világból is, örökre.
Egy hosszú, vékony sikoly hallatszott. A legtöbb játékos még nem hitte el amit mondtak nekik, és csak szájtátva, vagy félmosollyal az arcukon álltak.
Az elmém megpróbálta kilökni magából amit Kayaba mondott. A testem elárult és a térdeim remegni kezdtek.
Hátrafelé botladoztam pár lépést a gyenge térdeimmel, vigyázva hogy el ne essek. Klein a hátsójára ült, élettelen kifejezéssel az arcán.
Már 213 játékos...
Egyre csak ez a pár szó visszhangzott a fejemben.
Ha igaz amit Kayaba mond, akkor már több mint 200 ember halott?
Lehet, hogy volt köztük pár béta tesztelő is. Lehet hogy ismertem is néhányuk karakterét. Ezeknek az embereknek kiégették az agyát és... meghaltak, ezt állítja Kayaba?
- Nem hiszem el... Nem hiszem el... - Klein még mindig a földön ült, úgy kezdett el feszült hangon beszélni. - Most csak ránk akar ijeszteni. Hogy tudna ilyen dolgokat csinálni? Hagyja abba a szórakozást, és engedjen el minket. Nincs időnk a maga beteg megnyitó ceremóniáján részt venni. Ja... ez csak egy esemény. Egy megnyitó, nem igaz?
Magamban én is hasonló dolgot kiabáltam.
De mintha csak szét akarná oszlatni reményeinket, Kayaba üzleties hangon folytatta magyarázatát.
- Játékosok, nem kell aggódnotok a valódi testetekért. Jelenleg minden TV, rádió, és internetes média erről a helyzetről szóló jelentéseket ismételgetnek, beleértve a számos halálesetet is. A Nerve Gear eltávolításának veszélye már szinte biztosan eltűnt. Jelenleg, azt a két órát használva amit biztosítottam, mindegyikőtöket átszállítják a kórházakba vagy hasonló helyekre, ahol a legjobb ellátást kapjátok. Szóval megnyugodhattok... és koncentráljatok a játék végigvitelére.
- Mit...?
Végre magas hangon kiáltozni kezdtem.
- Mit mondtál!? Végigvinni a játékot? Azt akarod, hogy ilyen körülmények között még játszunk!?
Kiabáltam tovább, ellenségesen nézve a felső szintről leszivárgott vörös köpenyre.
- Ez már többé nem játék!!
Kayaba Akihiko csendesen folytatta bejelentését monoton hangján.
- Megkérlek titeket értsétek meg, a Sword Art Online nem egy egyszerű játék. Ez egy másodig valóság... Mostantól a felélesztés semmilyen formában sem elérhető. Ha a HP-tek eléri a nullát, a karakteretek eltűnik örökre. Ezzel egy időben...
Ki tudtam találni mit fog mondani.
- … A Nerve Gear megsemmisíti az agyatokat.
Hirtelen, hangos nevetés akart kitörni belőlem. Visszafojtottam.
Egy hosszú, vízszintes vonal ragyogott a látóterem bal felső sarkában. Amint ráfókuszáltam, megjelentek rajta a 342/342 számok.
HP. Az életerőm.
Ha ez eléri a nullát, meghalok - az elektromágneses hullámok megsütik az agyam, azonnal megölve engem. Ez az amit Kayaba állít.
Ez kétség nélkül egy játék, ahol az életed a tét. Más szavakkal, egy haláljáték.
Legalább százszor meghaltam a béta teszt két hónapja alatt. Mindig enyhén zavart mosollyal az arcomon respawnoltam a főtértől északra lévő „Fekete Vas Palotában”, és megint rohantam ki a vadászmezőkre.
Ez az RPG: egy játék ahol meghalsz, tanulsz belőle, és közben növeled a szinted. De ha nem halhatsz meg? Ha egyszer is meghalsz, az életedet is elveszted? És másfelől nézve... még csak nem is szállhatsz ki a játékból?
- Ilyen nincs. - motyogtam gyengén.
Ki az aki ilyen körülmények közt kimenne a mezőkre? Természetesen mindenki a városban marad ahol biztonságban van.
Aztán, mintha csak az elmémben (és talán a többi játékoséban is) olvasna, jött a következő üzenet.
- Játékosok, csak egy módja van annak, hogy kiszabaduljatok a játékból. Ahogy már korábban is mondtam, el kell érnetek Aincrad tetejét, a századik szintet, és le kell győznötök az ott várakozó vezért. Akik még életben lesznek azonnal ki fognak jelentkezni a játékból. Szavamat adom rá.
A tízezer ember csöndben állt.
Most jöttem csak rá mit jelent amit Kayaba mondott, hogy „felértek ennek a kastélynak a tetejére”.
„Ennek a kastélynak” jelentése ez a hatalmas monstrum, ami bebörtönözte az első szintjén a játékosokat, még 99 szint van a tetejéig, az égbe nyúlva lebeg. Magáról Aincradról beszélt.
- Kitisztítani... mind a 100 szintet!? - Klein hirtelen kiabálni kezdett. Gyorsan felkelt és az öklét az ég felé emelte.
- És hogy gondolod, hogy csináljuk!? Azt hallottam még a béta teszt alatt is őrülten nehéz volt feljebb jutni.
Ez igaz. A béta teszt két hónapja alatt az ezer ember csak egy kis részét foglalta el, csak a hatodik szintig jutottunk. Akkor is ha mind az ezren itt vagyunk, mennyi időbe fog telni a száz szint meghódítása?
A legtöbb játékos ugyanezt a költői kérdést tette fel magának.
A feszült csend átadta helyét a halk zúgolódásnak. De félelemnek vagy kétségbeesésnek nem volt jele.
A legtöbb ember megzavarodott, hogy vajon ez „valós veszély” vagy egy „durván elferdült megnyitó”.
Minden amit Kayaba mondott annyira horrorisztikus, hogy valótlannak érződött.
Nem jelentkezhetek ki többé. Nem térhetek vissza a szobámba, az életemhez. Az egyetlen út ahhoz, hogy visszatérjek az, ha valaki legyőzi az utolsó vezért a lebegő kastély tetején. Ha ez az idő alatt a HP-m eléri a nullát, meghalok. Meghalok a valóságban, örökre távozok.
De...
Bármennyire is próbálom elfogadni ezeket a tényeket, ez lehetetlen. Csak öt vagy hat órája, hogy anyám főztjéből ettem, váltottam pár szót a húgommal, és felsétáltam a házunk lépcsőjén.
Nem mehetek vissza oda? És mostantól ez a valóság?
A vörös köpeny, ami mindig egy lépéssel előttünk járt, intett egyet jobb kesztyűjével és érzelemmentes hangon kezdett beszélni.
- Bizonyítékát adom nektek, hogy ez valóság. A leltáratokban találtok egy ajándékot. Kérlek nézzétek meg.
Amint meghallottam, összenyomtam a hüvelyk és a mutató ujjam és intettem velük egyet lefelé. Mindenki ugyanezt csinálta és a tér megtelt csengő hangokkal.
Megnyomtam a „Tárgyak” gombot a menüben ami megjelent, és az ajándék ott volt a listám elején.
A tárgy neve: „Kézi Tükör.
Miért adta ezt nekünk? Mivel kíváncsi voltam, megnyomtam a nevét és utána a „Hozza létre az objektumot” gombot. Csilingelő hang kíséretében megjelent egy kicsit, szögletes tükör.
Hezitáltam, majd megragadtam, de semmi sem történt. Csak a karakterem arcát mutatta, amivel sokat vesződtem, hogy megcsináljam.
Felemeltem a fejem és Kleinre néztem. A szamuráj üres arckifejezéssel bámulta a kezében tartott tükröt.
Aztán...
Klein és az összes többi karakter eltűnt egy fehér fényben. Mire felfogtam mi történt, már én is körbe voltam véve, és minden amit láttam csak a fehérség volt.
Kettő - három másodperccel később a fény úgy tűnt el ahogy jött...
Nem hiszem el.
A velem szemben lévő arc nem az volt amit megszoktam.
A fémlemezekből összefűzött páncél, a bandana-kendő és a tüskés vörös haj ugyanaz maradt. De az arc más vonásokat öltött. A hosszú, éles szemeit mélyen ülő és fényesebben csillogó szemek váltották fel. Gyengéd, hegyes orra horgassá vált, és szakáll nőtt ki az arcán és az állán. Ha az avatár arca egy fiatal, gondtalan szamurájé volt, akkor ez egy bukott harcosé - vagy egy banditáé.
Egy pillanatra elfelejtett, hogy milyen helyzetben vagyok.
- Ki... vagy te? - motyogtam.
Hasonló szavak jöttek elő az előttem álló szájából is.
- Hé... te ki vagy?
Egy rossz előérzet kerített hatalmába, és rájöttem mit jelent Kayaba ajándéka a „Kézi Tükör”.
Késlekedés nélkül felemeltem a tükröt, és az arc visszanézett rám.
Fekete haj simult a fejhez, két gyengéd szem látható az enyhén hosszú haj alatt, és egy gyengéd arc, ami miatt néztek már lánynak még mostanában is, pedig már nem úgy öltözök mint a húgom.
A hidegvérű arc ami egy harcosé is lehetne, ami „Kirito” volt még pár másodperce, eltűnt. Az arc a tükörben...
Az igazi arcom amitől szabadulni próbáltam.
- Á... ez én vagyok...
Klein, aki szintén a tükröt bámulta, hátratántorodott. Mindketten egymásra néztünk, és ugyanakkor kiáltottuk fel.
- Te vagy Klein!?
- Te vagy Kirito!?
A hangunk is megváltozott. Valószínűleg a hangmodulátorok is leálltak. De nem volt időnk ilyesmivel foglalkozni.
A tükrök kiestek a kezeinkből, és a földnek csapódtak. Lágy hang kíséretében darabokra törtek.
Mikor körbenéztem, a tömeg nem azokból az emberekből állt, akik úgy néztek ki mint a fantasy játékok karakterei. Egy csomó fiatalnak tűnő normális ember állt a helyükön. Olyan volt mint amit olyankor látsz, ha összeszedsz egy rakat embert egy játékos találkozóra a valós életben, és páncélba öltözteted őket. Aggasztó, hogy még a nemek aránya is nagyban megváltozott.
Hogy a fenébe lehet ez? Klein, én, és valószínűleg minden játékos körülöttünk elvesztette a semmiből készített avatárját, és a valós önmagunk jelent meg helyettük. Persze a textúra még mindig úgy néz ki mint egy sokszög modell, és ez egy kissé furcsa érzetet ad, de félelmetesen pontos lett. Mintha a sisak teljes test szkennelést hajtott volna végre.
Szkennelés.
- Á, hát persze!
Kleinre néztem és kipréseltem magamból a szavakat.
- Nagyon érzékeny szenzorok vannak a Nerve Gear-ben ami a teljes fejünket beborítja. Szóval nem csak az agyunkat tudja leírni, hanem az arcunkat is...
- De honnan tudja, hogy milyen a testünk... Például, hogy milyen magasak vagyunk?
Klein egyre csendesebben beszélt, körbe-körbe nézve a környezetünkben.
A játékosok, akik most egymás és a saját arcukat nézegették különböző arckifejezésekkel, átlagmagassága szemmel láthatólag lecsökkent. Én és valószínűleg Klein is, ugyanakkorára állítottuk a magasságunk mint az igazi magasságunk megelőzve, hogy az extra centik zavarjanak a mozgásban. De úgy néz ki a legtöbb játékos tíz húsz centivel is magasabbra állította magát.
Ez nem minden. A testfelépítés és a körvonalak mérete is megnőtt. Ötletem sincs arra, hogy a Nerve Gear honnan tudná ezeket.
Klein volt az, aki megválaszolta a kérdést.
- Á... várj. Csak tegnap volt, hogy megvettem a Nerve Geart, szóval még emlékszem. Volt egy része az üzembe helyezésnek... hogy is hívták, kalibráció? Mindegy is, szóval ez alatt párszor meg kellett érintened a tested itt és ott, talán ez volt...?
- Aha... ez lehetett...
A kalibráció alatt a Nerve Gear azt mérte fel, hogy „mennyit kell mozdítanod a kezed, hogy elérd a tested”. Ez azért kellett, hogy a Nerve Gear pontosan le tudja utánozni a kinetikai érzékelést a játékban. Úgy is mondhatnám, a Nerve Gear-nak volt mentett adata a valós körvonalunkat illetően.
Így már lehetséges, hogy a játékosok avatárjait lecseréljék a valós kinézetük majdnem pontos mására. Mostanra az oka is tisztázódott.
- Valóság. - motyogtam.
- Azt mondta, ez a valóság. Ez a kinézet... és a HP-nk a valós testünk és életünk. Arra szolgál, hogy elhiggyük, ezért létrehozta a tökéletes másunkat...
- De... De Kirito, te tudod.
Klein durván megvakarta fejét és a szemei ragyogtak a bandana-kendő alatt, ahogy beszélni kezdett.
- Miért? Mi a fenéért csinál ilyesmit?
Nem válaszoltam erre, csak a fejünk fölé mutattam.
- Várj egy kicsit. Valószínűleg mindjárt meg válaszolja.
Kayaba nem hagyott cserben. Pár másodperccel később egy hang, ami szinte ünnepélyesen csengett, hangzott a vérvörös égből.
- Most valószínűleg kíváncsiak vagytok. „Miért”. Miért csinálok én - a Nerve Gear és aa SAO készítője, Kayaba Akihiko – ilyen dolgokat? Ez egy terrorista támadás? Váltságdíjat akar kérni értünk?
Kayaba hangja, mely eddig érzelemmentes volt, most hirtelen mintha érzelem jeleit mutatta volna. Hirtelen az „empátia” szó villant át agyamon, még ha tudtam is, hogy ez nem lehet igaz.
- Nem ezek miatt csináltam. Nincs, legalábbis számomra, nincs többé ok vagy cél amiért ezt tettem.
Ez a helyzet volt a szándékom, ez az oka. Hogy létrehozhassak és figyelhessek egy világot, ezért készítettem a Nerve Geart és az SAO-t. És most mindez valóra vált.
Egy rövid szünet után Kayaba hangja ismét érzelemmentesen folytatta.
- Nos, befejeztem az Sword Art Online hivatalos bevezetését. Játékosok - Sok sikert kívánok nektek.
Az utolsó mondat is elhalkult gyenge visszhang kíséretében.
A hatalmas köpeny felemelkedett, és elkezdett eltűnni a rendszerüzenetben, ami beborította az eget, előbb a csuklya, mintha csak elolvadna.
A vállai, aztán a mellkasa, a két kar, majd a lábak is eltűntek a vörös felszínben, aztán az utolsó vörös folt is hamar felszívódott. Közvetlen utána a rendszerüzenet, ami beborította az eget, oly hirtelen tűnt el ahogy megjelent.
A szél végigsöpört a tér felett, és a háttérzene, amit az NPC zenekar játszott, lágyan a fülünkhöz ért.
A játék visszatért a normális állapotba, eltekintve attól a ténytől, hogy pár szabály megváltozott.
És végül.
A tízezernyi embertömeg pontosan úgy reagált, ahogy az ilyenkor elvárható.
Más szavakkal, a számtalan hang egyre hangosabb lett, betöltve a teret.
- Ez egy vicc, igaz?
- Ez a pokol?
- Ne szórakozz! Engedj ki! Engedj ki innen!
- Nem! Nem teheted! Találkozóm van valakivel!
- Nem tetszik ez! Haza akarok menni! Haza akarok menni!!!!
Kiáltások. Kiabálások. Átkok. Könyörgések. Sikolyok.
Az emberek akik egy perc alatt játékosokból rabokká váltak, a fejüket fogták, a karjaikkal hadonásztak, megragadták egymást és hangosan káromkodni kezdtek.
Ezekkel a zajok körbevettek, mégis az elmém furcsa mód nyugodttá vált.
- Ez... a valóság.
Amit Kayaba Akihiko állít, az igaz. Ha ez a helyzet akkor ezekre kell számítanunk. Furcsa lenne ha nem tennénk ezt. Kayabának a zsenialitása volt az ami érdekessé tette.
Most nem tudok visszamenni a valóságba jó ideig - talán pár hónap vagy több is. Ez idő alatt nem láthatom anyámat és a húgomat, még csak nem is beszélhetek velük. Lehet, hogy soha nem is lesz rá esélyem. Ha meghalok itt - Meghalok a valóságban is.
A Nerve Gear, ez a játékgép a börtön zára és a halál fegyvere, ami képes megsütni az agyamat.
Lassan beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Szólásra nyitottam szám.
- Klein, gyere velem egy kicsit.
Megragadtam a harcos karját, aki öregebbnek tűnt hozzám képest, és keresztül vágtam a tömegen.
Gyorsan kiértünk a tömegből, valószínűleg a szélén lehettünk. Bementünk az egyik kis utcába a sok közül, amik a térről vezettek kifelé, és az egyik álló kocsi mögötti árnyékba léptünk.
- Klein. - Szólítottam újra.
Még mindig üres arckifejezéssel ült az arcán. Folytattam, igyekeztem hogy hangom komolyan hasson.
- Figyelj ide. Elhagyom a várost és a következő falu felé veszem az irányt. Gyere velem.
Klein nagyra nyitotta szemét. Halkan folytattam tovább.
- Ha amit mond igaz, akkor élhetjük túl, ha megerősödünk. Jól tudod, hogy az MMORPG-k a játékosok közti harcról szól az erőforrásokért. Csak az az ember erősödhet meg aki a legtöbb pénzt és tapasztalatot gyűjti össze. Az emberek akik rájönnek erre, le fogják vadászni az összes szörnyet a Kezdetek Városa körül. Sokat kéne várni mire a szörnyek respawn-olnak. Egy másik faluba kell menni, az most jobb. Ismerem az utat és az összes veszélyes területet, szóval el tudok érni oda, még ha csak egyes szintű is vagyok.
Figyelembe véve hogy milyen vagyok, ez elég hosszú szöveg volt, ennek ellenére nem szólt egy szót se.
Pár másodperccel később válaszolt csak.
- De... De tudod. Mondtam már korábban, hogy sok ideig álltam sorban a barátaimmal, hogy megvehessem ezt a játékot. Ők is bejelentkeztek, valószínűleg most is a téren vannak. Nem mehetek nélkülük.
- ...
Sóhajtottam és az ajkamba haraptam.
Megértettem mit akar Klein mondani az ideges tekintetével.
Ő.. okos és könnyen ki lehet vele jönni, és valószínűleg jól gondját viseli az embereknek. Minden bizonnyal azt reméli, a többieket is magammal viszem.
De nem tudtam rábólintani.
Ha csak Klein jönne, át tudnék jutni a következő faluba megvédve magunkat az agresszív szörnyektől. De ha még két - nem, ha csak egy ember is jön pluszba - az már veszélyes lehet.
Ha valaki meghal az úton, akkor az halott, ahogy Kayaba mondta.
A felelősség kétségkívül az enyém lenne, én vettem rá őket, hogy jöjjenek ki a biztonságos városból és én buktam el a bajtárs megvédésében.
Ilyen teherrel a vállamon, képtelen lennék rá. Ez egyszerűen lehetetlen.
Klein szemmel láthatólag kiolvasta ezeket a felvillanó aggodalmakat a fejemből. Egy mosoly jelent meg szőrös arcán, és megrázta fejét.
- Nem... Nem kényszeríthetlek erre. Klánvezér voltam egy másik játékban, amivel játszani szoktam. Megleszek. Boldogulni tudok azokkal a technikákkal amiket idáig tanítottál. És... még mindig meg van rá az esély hogy ez csak egy hülye vicc, és ki fogunk tudni jelentkezni. Szóval ne aggódj miattunk és indulj abba a faluba.
- ...
Csukott szájjal álltam ott, mardosott a bizonytalanság, amilyet még soha életemben nem éreztem.
Aztán kimondtam azokat a szavakat, amiken utána két évig rágódtam.
- OK. - Bólintottam, hátrébb léptem, a torkom száraz volt.
Hát akkor itt különválnak útjaink. Ha valami történik, küldj egy üzenetet... Hát, viszlát Klein.
Klein utánam szólt, mikor elfordultam, hogy induljak.
- Kirito!
- ...
Küldtem felé egy kérdő pillantást. De nem mondtam semmit. Az arca megremegett egy kicsit.
Intettem egyet és északnyugatnak fordultam, a falu felé amit a következő bázisomnak akarok használni.
Öt lépést tettem meg, mikor egy hang mögülem megint megszólított.
- Hé Kirito! Jól nézel ki a valóságban. Egészen az én stílusom!
Elmosolyodtam, és a vállam fölött kiáltottam vissza.
- Te meg tízszer jobban nézel ki így!
Hátat fordítottam az első barátomnak akit ebben a világban szereztem, és futni kezdtem.
Pár perc alatt az utca végére értem, és visszanéztem. Természetesen már nem volt ott senki.
Nem törődtem a szorongató érzéssel a mellkasomban és futottam tovább.
Kétségbeesetten futottam át a Kezdetek Városa északnyugati kapuján, majd átkeltem a hatalmas síkságokon és a mély erdőn, a kis falu felé, mely ezek után helyezkedett el - és ezek után volt az a végtelen, magányos játék a túlélésért.
| 2. fejezet | Főoldal | 4. fejezet |
