Sword Art Online: 1. kötet 15. fejezet
15. fejezet[edit]
- Mi ez? - kérdeztem halkan Goodfree-t.
- Hmm, tudom mi történt köztetek. De mostantól bajtársak vagytok, egyazon klánba tartoztok, így azt gondoltam, hogy ez jó lehetőség lesz arra, hogy kibéküljetek.
Míg azt néztem, hogy Goodfree fejét felszegve nevet, Kuradeel lassan felém sétált.
- …
Feszülté váltam és felkészültem, hogy bármire reagálni tudjak. Bár még biztonságos területen vagyunk, attól még bármire képes lehet.
De a várakozásaimmal ellentétben Kuradeel lassan meghajolt. Majd alig hallható hangon motyogni kezdett a hosszú haja mögött.
- Bo... csánatot kérek, amiért gondot okoztam neked...
Ebben a pillanatban teljesen megdöbbentem. Leesett az állam a csodálkozástól és nem bírtam megszólalni.
- Nem fog még egyszer előfordulni... Remélem megbocsátasz.
Nem láttam az arcát a hosszú, zsíros haja mögött.
- Á... jó... - erőltetett volt a biccentésem, azon csodálkoztam, hogy mik történnek meg ebben a világban. Személyiséget módosító kezelésen esett át, vagy mi?
- Igen, igen. Ezzel meg is volnánk!
Godfree még egy harsány nevetést hallatott. Gyanakvó voltam; Kuradeel biztos készül valamire, de képtelen voltam bármit is leolvasni az arcáról. Ellentétben az erős érzelmekkel, a SAO nehezen boldogul az apró arckifejezések megjelenítésével. Most csak annyit tehettem, hogy elfogadom a bocsánatkérését, de emlékeztettem magam, hogy óvatos legyek.
Kis idő múlva az utolsó tag is megérkezett, és elindultunk a labirintus felé. Amint a saját tempómra akartam váltani, Godfree nyers hangon megállított:
- Várj... A mai edzés a legrealisztikusabb körülmények közt hajtjuk végre, mert látni akarom, hogy hogyan reagáltok krízishelyzetben, ezért el kell kérnem az összes kristályotokat.
- ...Még a teleport kristályokat is?
Goddfree válaszul csak bólintott. Hezitáltam. A kristályok, különösen a teleport kristályok az utolsó mentsváraink ebben a halálos játékban. Soha nem mentem sehova nélkülük. Már-már megtagadtam a parancsot, de ha bajt keverek itt, az sok gondot okozhat Asunának, így inkább visszatartottam az ellenkezésem.
Látva, hogy Kuradeel és a másik tag engedelmesen átadják kristályaikat, nekem se volt más választásom, követtem őket. Godfree utána még a leltáramat is alaposan átnézte.
- Hmm, jó. Akkor indulás! - Godfree parancsára kisétáltunk Grandumból és elindultunk a Labirintus Terület felé, ami nyugat felé látszott a messziben.
Az 55. szint harcmezeje egy elhagyatott sivatag volt, növények alig voltak arrafelé. Gyorsan be akartam fejezni az edzést, így az javasoltam, hogy a labirintusig fussunk, de Godfree egyetlen intéssel elutasította. Valószínűleg azért, mert csak az erő pontjainak növelésére fókuszált és nem foglalkozott az ügyességgel. Feladtam, és tovább haladtunk a végtelennek tűnő pusztaságban.
Párszor szörnyekbe botlottunk. De mikor ez történt, nem volt időm türelmesen várni Godfree parancsára, egyszerűen azonnal levágtam őket.
Végül, miután elhagytunk a számos, magas sziklás hegyeket, a labirintus szürke mészkövei látótávolságba kerültek.
- Oké, itt megállunk pihenni! - mikor Godfree nyers hangon bejelentette, a csapatunk megállt.
Csak gyorsan keresztül szerettem volna szaladni a labirintuson, de rájöttem, hogy ez nem lehetséges, még akkor is, ha én találtam ki, ezért csak sóhajtottam és leültem egy sziklára. Már majdnem dél volt.
- Kiosztom az élelmet!
Godfree előhívott négy bőrzacskót és odadobta a csapattagoknak. Egy kézzel kaptam el az enyémet és, nem számítva semmire, kinyitottam. Egy vizes palack és egy, az NPC boltokban kapható kenyér volt benne.
Kinyitottam a palackot és lenyeltem egy kortynyit miközben átkoztam a rossz szerencsém; most Asuna házi szendvicseit enném, ha minden úgy alakult volna, ahogy terveztük.
Majd hirtelen észrevettem, hogy Kuradeel egy távolabb eső sziklán ül. Nem is nyúlt a saját tasakjához, és a szemei sötéten néztek felénk a hosszú haja alatt.
Mi a fenét bámul...?
A hideg futott végig a hátamon. Vár valamire. Az valami... az valószínűleg...
Azonnal eldobtam a palackot és megpróbáltam kiköpni a számban lévő folyadékot.
De elkéstem. Az erő hirtelen elhagyta a testem és összeroskadtam. A HP csík előjött a látóterem széléről; zöld vonal vette körül, ami általában nincs ott.
Nem lehetett eltéveszteni; az egy bénító méreg volt.
Mikor körülnéztem, észrevettem, hogy Godfree és a másik tag is a földön fekszik. Azonnal a zsebem felé nyúltam a bal kezemmel, de ez csak a pánikom növelte. Godfreenek adtam az összes ellenszer és teleport kristályomat. Ugyan van még ellenméreg nálam, de annak semmi hatása sincs a bénulásra.
- Ku...kukuku... - éles nevetés érte a fülemet. A sziklán ülve Kuradeel a hasát fogta a nevetéstől. Mélyen ülő szemeiben őrült eksztázis látszott, ilyet még sose láttam.
- Vaha! Haha! Hyahahahaha!! - Az ég felé fordított fejjel röhögött, látszólag képtelen uralkodni magán. Godfree elképedve nézett rá.
- Mi...? Mi ez...? Kuradeel... Nem te készítetted elő... a vizet...
- Godfree! Gyorsan, használd az egyik ellenszer kristályt!! - mikor meghallotta a kiáltásom, Godfree végre turkálni kezdett a zsebében.
- Hja!! - Kuradeel egy furcsa kiáltással felugrott a szikláról és elrúgta Godfree bal kezét. Egy zöld kristály gurult ki Godfree kezéből. Kuradeel felszedte, majd belenyúlt Godfree zsebébe, majd kivette a többi kristályt is, és zsebre tette őket.
Mindennek vége.
- Kuradeel... Mit csinálsz...? Ez valami... gyakorlat?
- Re-tar-dált!! - mondta Kuradeel és szájon rúgta Godfree-t, aki még mindig nem értette meg a helyzetünket, ezért motyogott hülyeségeket.
- Ááá!
Godfree életereje kicsit lejjebb ment és ezzel együtt Kuradeel kurzorja sárgából narancsszínűre változott, jelezve bűnözői státuszát. De ez nem változtat semmin. Kizárt, hogy valaki átkeljen ezen a szinten, hisz már kitisztították.
- Godfree-san mindig is tudtam, hogy egy idióta vagy, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire reménytelenül. Még az agyad helyén is izom van?
Kuradeel éles nevetése végig visszhangzott a sivatagon.
- Annyi mindent szeretnék mondani neked... de nem vesztegetem az időm az előételre...
Kuradeel kivonta kétkezes kardját miközben beszélt. Felemelte a magasba és kinyújtotta testét. A napfény megcsillant a vastag pengén, ahogy azt lengette.
- V-Várj Kuradeel! Te... Mit... Mit mondasz? Ez... ez nem edzés?
- Csak kussolj és fordulj fel!
Kuradeel kiköpött és könyörtelenül megsuhintotta a kardját. Nehéz, fakó zaj hallatszott, és Godfree életereje súlyosan csökkent.
Godfree végre felfogta a helyzet komolyságát és sikoltozni kezdett. De elkésett vele.
Kétszer, háromszor, a kard könyörtelen villanással vágott bele, és Godfree életereje minden alkalommal jelentősen csökkent. Mikor elérte a vörös zónát, Kuradeel megállt.
Egy pillanatig azt gondoltam, hogy képtelen gyilkosságot elkövetni, akármilyen őrült is, de Kuradeel fogást váltott a kardján és lassan Godfree-be nyomta. Godfree élete lassan fogyott, Kuradeel teljes súlyával nyomta a kardot.
- Ááááááá!!
- Hahahahaha!!
Godfree kiáltása hangosabbá vált, és Kuradeel különös hangja is belevegyült. A kard belemélyedt Godfree testébe és az életereje egyenletes ütemben csökkent.
A másik tag és én csendben néztük, ahogy Kuradeel kardja teljesen átszúrta Godfree-t, és ugyanakkor az életereje elérte a nullát. Godfree valószínűleg még akkor sem értette meg, mi folyik itt, mikor a teste számtalan darabra esett szét.
Kuradeel lassan kihúzta a kardját a földből, majd a felhúzós babához hasonló módon fordította fejét a másik tag felé.
- Áá!! Áááá!! - rövid kiáltozással a tag csapkodni kezdett, hogy megpróbáljon kiszabadulni. Kuradeel furcsa járással közeledett felé.
- Semmi bajom sincs veled... De a küldetésem szerint csak én térhetek vissza élve.... - felemelte a kardját miközben magában motyogott.
- Ááá!
- Akarod hallani? Tessék, a csapatunk... - meglendítette kardját, a tag kiáltozása süket fülekre talált - belefutott egy nagy csapat Pkba a vadonban - még egy vágás. - Bátran harcoltunk, de hárman közülünk meghaltak - és még egy. - Csak én maradtam, de sikeresen visszavertem a bűnözők támadását, és épségben visszatértem a főhadiszállásra.
A negyedik vágással a tag életereje eltűnt. A hangeffekttől végigszaladt a hátamon a hideg. Kuradeel viszont úgy állt ott mintha valami istenség hangját hallotta volna. Ott állt a szilánkok közt és boldog képpel hallgatta.
Nem most először tette...
Biztos voltam benne. Bár a kurzorja csak néhány perce narancssárga, jelezve ezzel bűnözői mivoltát, de sok aljasság kell ahhoz, hogy minden ok nélkül embert öljön. Viszont az, hogy már ezt is tudom, nem old meg semmit.
Végül Kuradeel felém fordult, és akaratlan öröm terült szét az arcán. Lassan sétált felém, a kardja elviselhetetlen zajt csapott, ahogy a földön húzta maga mögött.
- Hé.
Leguggolt mellettem, még mindig a földön hevertem, és ezt suttogta:
- Egy magadfajta idióta miatt kellett megölnöm két teljesen ártatlan embert.
- Úgy tűnt, hogy élvezted - válaszoltam, de közben kétségbeesetten kerestem a kiutat ebből a helyzetből. Csak két dolgot tudtam mozgatni, a bal karom és a számat. A bénítás alatt nem lehet megnyitni a menüt, így az üzenetküldésben is megakadályozta a játékost. Nagy nehezen megmozdítottam a bal kezem, ami Kuradeel vak foltjába esett, míg tovább beszéltem.
- Mit keres egy hozzád hasonló alak a KoB-ban? Egy bűnöző klán sokkal jobban állna neked.
- Keh, miért kérdezel ilyen egyértelműt? Azért a csajért - mondta reszelős hangon és megnyalta az ajkait. Mikor rájöttem, hogy Asunáról beszél, forrni kezdett a vérem.
- Te szemét...!
- Voá, miért nézel így rám? Ez csak egy játék, nem...? Ne aggódj. Vigyázni fogok a drága alvezéredre. Ezek után elég sok hasznos tárgyam lesz.
Kuradeel felvette a mérgezett vízzel teli palackot és megrázta, amitől az loccsanó hangot adott ki. Kacsintott egyet és folytatta:
- Mondtál egy érdekes dolgot, hogy egy bűnöző klán jobban állna.
- Nos, ez az igazság.
- Épp dicsértelek. Éles az eszed.
Kuradeel látszólag fontolóra vett valamit, miközben nevetett. Majd hirtelen levette a karvédőt a bal karjáról. Felhajtotta a fehér ingujját, és megfordította az alkarját, hogy lássam a másik oldalát.
Mikor megláttam elakadt a lélegzetem. Egy tetoválás. A kép egy mangaszerű karikatúra volt, egy tinta fekete koporsót ábrázolt. Egy száj és egy pár szem vigyorgott a koporsó fedelén; egy fehér csontváz kéz nyúlt ki a belsejéből.
- Ez a... jelkép... a „Nevető Koporsó”? - kérdeztem száraz hangon. Kuradeel elmosolyodott és bólintott.
A „Nevető Koporsó” a legnagyobb és legrosszabb PK klán Aincradban. A vezetőjük hidegfejű és ravasz, folyamatosan azon vannak, hogy újabb és újabb módszereket kísérletezzenek ki az emberölésre. A végén már három számjegyű lett az általuk megölt emberek száma.
A játékosok egyszer megpróbáltak tárgyalni velük, de minden hírvivőt azonnal megöltek. Nem értettük miért ölik a játékosokat, mivel csökkenti a játék kitisztításának esélyét, és beszélni se tudtunk velük. Nem rég a játékosok, akik a játék kitisztításával foglalkoztak, egy csapatba tömörültek, aminek mérete vetekedett a vezér harcok csapatainak méretével, és pár hosszú és véres csata során végleg eltörölték őket.
Asuna és én is a csapatban voltunk. De valahogy kiszivárgott az, hogy mire készülünk, és a gyilkosok felkészülten vártak ránk. Miközben védtem a bajtársaim, balesetből véget vetettem két Nevető Koporsó tag életének.
- Ez... a bosszú? Te a Nevető Koporsó egyik túlélője vagy? - kérdeztem recsegő hangon. Kuradeel gyakorlatilag kiköpte a választ.
- Heh, nem. Miért kérdezel ilyen hülyeséget? Csak nem régiben csatlakoztam a Nevető Koporsóhoz, és csak lélekben. Tőlük tanultam ezt a bénító technikát... Á, de ez kellemetlen.
Szinte gépies mozdulattal állt fel, és megint felemelte a kardját.
- Nos, elég sokáig beszéltünk. A méreg hatása nemsokára elenyészik, így most befejezem. A párbajunk óta... azóta álmodok erről a pillanatról...
Tűz lobogott a szemeiben, amiket kerekre nyitott. Vigyorgó szájából kilógott a nyelve, még a sarkát is felemelte, lábujjhegyen készült a csapásra.
Pont mielőtt megmozdulhatott volna csuklóból eldobtam a dobótűt a bal kezemmel. Bár az arcát céloztam, ahol a legnagyobb sérülést lehet okozni, a pontosság büntetés miatt, ami a bénítás egyik mellékhatása, az acél tű célt tévesztett, és Kuradeel bal karjába állt. Az életereje keveset csökkent, és teljesen reménytelen helyzetbe kerültem.
- ...Ez fájt...
Kuradeel homlokát ráncolva felfelé görbítette száját, majd beleszúrta a kardja hegyét a karomba. Kétszer, háromszor...
- Áááá!
Bár nem éreztem fájdalmat, de az erős bénítás hatása mellett egy kellemetlen érzés is végigszaladt az egész testemet behálózó idegeken. Minden alkalommal mikor a penge a karomba mélyedt az életerőm lassan, de egyenletesen csökkent.
Még mindig...? Még mindig hat a méreg?
Fogcsikorgatva vártam, hogy kiszabaduljak. A bénítás ideje a méreg erejétől függ, de a legtöbb bénító méreg hatása 5-6 percig tart.
Kuradeel kihúzta a kardját majd a bal lábamba szúrta. A kellemetlen érzés megint végigszaladt a testemen, a rendszer könyörtelenül kiszámolta az okozott sérülést.
- Nos? Milyen? Milyen érzés tudni, hogy nemsokára meghalsz? Mond meg... - szinte suttogva mondta Kuradeel, és átható pillantást vetett rám.
- Mondj valamit... Sírj és üvöltsd, hogy nem akarsz meghalni...
Az életerőm a fele alá esett és sárgára váltott. A bénulás még mindig nem múlt el. A testem kihűlt, mintha a halál fagyos levegővel ölelne körül, a hideg felfelé kúszott a lábam felől.
Sok játékost láttam meghalni a SAO-ban. Mindnek ugyanaz a kifejezés ült az arcán, ahogy darabokra hulltak és eltűntek; mindig azaz egyszerű, töprengő kifejezés, azt kérdezve: „Tényleg így fogok meghalni?”
Minden bizonnyal azért, mert a szívünk mélyén egyikünk sem fogadta el a játék szabályát. Egyszerűen nem hittük, hogy ha meghalunk a játékban, akkor a valóságban is meghalunk.
Mind hallottuk azt a spekulációt, hogy „Talán csak visszatérünk a valóságba, ha az életerőnk eléri a nullát”. Persze erről neked magadnak kell meggyőződni. Ha tényleg hiszel ebben, akkor a halál az egyik mód a kijutásra...
- Hé, hé, mondj már valamit. Tényleg megöllek.
Kuradeel kihúzta a kardját a lábamból és ezúttal a hasamba döfte. Az életerőm jelentősen csökkent és elérte a vörös, veszélyes zónát. De nem éreztem aggodalmat miatta, mintha mindez egy távoli világban történne. Bár a kard kínzott, az elmém elindult lefelé egy sötét úton mintha nehéz és vastag lepelbe csomagoltak volna.
De hirtelen... egy erős félelem markolt a szívembe.
Asuna. Ha eltűnök, és itt hagyom őt ebben a világban, Asuna Kuradeel karmai közé kerül, és hasonló fájdalmat kell átélnie. Ez a lehetőség olyan elviselhetetlen fájdalommá vált, amitől magamhoz tértem.
- Kaaaah!!
Kinyitottam a szemem, megragadtam a kardot, ami a hasamba fúródott, és minden erőmet beleadva elkezdtem kihúzni. Már csak tíz százalék maradt az életerőmből. Kuradeel felkiáltott meglepetésében.
- Huh? Huh? Mi van, megrémít a halál?
- Ja... Nem... halhatok meg...
- Heh!! Hahaha!! Végre valami!! - úgy nevetett Kuradeel, mint egy bizarr madár és teljes súlyával ránehezedett a kardra. Egy kézzel tartottam ellent. A rendszer elvégzett pár számítást Kuradeel és az én erőmet figyelembe véve és meghatározta az eredményt.
Az eredmény pedig... a kard lassan de egyenletesen újra lejjebb csúszott. Elöntött a félelem és a kétségbeesés.
Itt a vége?
Meg fogok halni? Itt hagyva Asunát ebben az őrült világban?
Ellenálltam a kardnak és a kétségbeesésnek, ami kitörni akart.
- Dögölj meg!! Fordulj feeeel!! - kiáltotta Kuradeel éles hangon.
A gyilkos szándék, ami ezúttal egy tompán csillogó kard formáját öltötte centiről centire közeledett. Végül elérte a testemet és lassan belém fúródott.
Ebben a pillanatban egy szélroham ért el.
Egy mélyvörös és tiszta fehér szélroham.
- Huh!?
A meglepetéstől felkiáltott és a gyilkos a kardjával együtt elrepült. Némán néztem az alakot, aki megjelent.
- Nem késtem el... Nem késtem el... Hál' Istennek... Nem késtem el... - remegő hangja édesebb volt, mint egy angyal verdeső szárnya. Ajkai erősen remegtek, ahogy térde hullott és rám nézett.
- Életben vagy... Életben vagy, igaz, Kirito-kun?
- Aha... Még élek... - olyan erőtlen volt a hangom, hogy az meglepett. Asuna bólintott és egy rózsaszín kristályt húzott elő a zsebéből, majd bal karját a mellkasomra téve megszólalt:
- Gyógyítás!
A kristály széttört és hirtelen feltöltődött az életerőm. Miután meggyőződött arról, hogy rendbe jöttem, Asuna odasúgta nekem:
- Várj itt. Gyorsan lerendezem...
Asuna felállt, elegánsan kihúzta vívókardját, és elindult.
A célja Kuradeel volt, aki épp felállni készült a földről. Mikor meglátta, ki sétál felé elkerekedett a szeme.
- A-Asuna-sama... hogy került ön ide? E-Ez, edzés, igen, volt egy baleset az edzés közepén...
Kuradeel felállt, mintha rugók lökték volna és megpróbált remegő hangján magyarázatot adni. De mielőtt befejezhette volna, Asuna jobb keze megvillant és kardja hegye felhasította Kuradeel száját. Ezzel nem vált bűnözővé, hisz ellenfelének már narancssárga volt a kurzorja.
- Áááá!
Kuradeel eltakarta a száját a kezével, hátratántorodott, majd lefagyott egy pillanatra. Majd, mintha meggyőzte volna magát, a szemei megteltek az ismerős dühvel.
- Te ribanc... Ezzel túl messzire mentél... Heh, nem baj. Ellátom a te bajodat is...
De elhalhatott a mondanivalója közepén; Asuna fogást váltott, és hevesen támadni kezdte. A kardja számtalan fénycsíkot rajzolt a levegőbe, ahogy hihetetlen sebességgel Kuradeel felé vágott és szúrt. Még én sem tudtam követni a kardot, pedig pár szinttel Asuna fölött álltam. Csak figyeltem, ahogy az angyal úgy harcolt, mintha táncolna.
Gyönyörű volt. Asuna kifejezéstelen tekintettel ellökte ellenfelét, hosszú gesztenyebarna haja lobogott, míg a harag fehér szikrái szálldostak teste körül; leírhatatlanul gyönyörű volt.
- Áá!! Kaaaa!!
Kuradeelt elfogta a pánik, a kardjával vadul hadonászott, de egyetlen vágást sem tudott ejteni Asunán. Mikor az életereje a sárgáról a vörös színre váltott, Kuradeel végre eldobta a kardját és kezeit feltartva kiabálni kezdett.
- O-Oké!! Oké!! Bocsánat!!
Térdre hullott és tovább könyörgött.
- Elhagyom a klánt! Nem fogtok többé látni! Szóval...
Asuna csendben hallgatta a szavait.
Lassan felemelte a kardját és fogást váltott. Vékony karja megfeszült az idegességtől, és még pár centivel feljebb emelte, ahogy felkészült az utolsó döfésre. Ekkor Kuradeel még hangosabban kiáltott fel:
- Heeeek! Nem akarok meghalni!!
A kard megállt mintha láthatatlan falnak ütközött volna. Vékony teste remegni kezdett.
Átéreztem Asuna belső vívódását, mind a félelmét és a haragját.
Tudtam, hogy senkit sem ölt még meg a játékban. Mióta “ha valakit megölnek itt, az meghal a valóságban is helyzet áll fenn”, azóta a PK ebben a játékban felér a gyilkossággal.
- Igen. Állj meg Asuna. Ne tedd meg. - kiáltottam magamban, de ezzel egy időben a teljes ellentéte is megfogalmazódott bennem:
- Ne, ne hezitálj. Csak erre vár.
A jóslatom 0,1 másodperccel később beteljesedett.
- Ahahahaha!
- Nem tudtam mikor vette fel Kuradeel a kardját, de hirtelen felfelé vágott vele.
Asuna kardja csengő hang kíséretében kirepült a kezéből.
Ah...!? - kiáltott fel Asuna és elvesztette az egyensúlyát. Egy fémes ragyogás villant a feje felett.
- Alvezér, még mindig túúúúúúúúúúl naiv vagy!!
Kuradeel őrült visítással, tétovázás nélkül suhintotta meg a kardját, vörös fénycsíkot rajzolva a levegőbe.
- Áááááá!! - ezúttal én kiáltottam. Jobb lábammal, amiről csak most múlt el a bénulás, felrúgtam magamat a földről, és pár méternyi repülés után félrelöktem Asunát a jobb kezemmel, míg a ballal blokkoltam Kuradeel kardját.
„Puff.” Ezzel a kellemetlen hanggal kísérve a bal karomat könyöktől lefelé levágta. A testrész vesztés jele villogott a HP csík alatt. Míg vérvörös fénycsíkok áradtak a levágott bal karomból, a jobb kezem ujjai kiegyenesedtek és...
...Kuradeel vastag páncéljának résébe szúrtam. Sárgán izzott, ahogy Kuradeel hasába mélyedt.
Sikeresen bevittem a közvetlen közelről ható képességet, az „Embracer”-t, ami azonnal levette az utolsó 20%-ot Kuradeel életerejéből. Sovány teste megborzongott, majd elszállt belőle minden erő és megrogyott.
Kardja a földre hullott és megpendült miközben a fülembe súgta:
- Te... gyilkos... - majd még hozzátett egy gúnyolódó „kuku” hangot.
Kuradeel egész teste számos üvegszerű darabra esett. Meglökött a szétesés hideg ereje és hátratántorodtam.
A kimerült, ledermedt elmém jó ideig csak a szél hangját fogta fel.
Majd egyenetlen lépéseket hallottam, ahogy a kavicsokon közeledtek. Odafordítottam a tekintetem, és egy üres tekintetű, törékenynek tűnő alakot láttam közeledni.
Asuna lehajtott fejjel, remegve jött, majd térdre hullott előttem mintha marionett bábu lenne, aminek elvágták a zsinórjait. Kinyújtotta felém a kezét, de még mielőtt elérhetett volna hirtelen visszarántotta.
- Bocsánat... Miattam... Ez az egész miattam... - remegő hangon préselte ki a szavakat, bánat sújtotta kifejezés ült az arcán. Könnyek potyogtak a szeméből és hullottak a földre, mint megannyi szikrázó drágakő. Alig tudtam mondani valamit a száraz torkommal:
- Asuna...
- Bocsánat... Nem... fogok.. találkozni Kirito-kunnal... többé.
Gyakorlott mozdulattal helyreráztam magam, az érzékszerveim végre újra normálisan működtek. A hatalmas sérülés miatt még mindig éreztem egy kellemetlen érzést, de átöleltem Asunát a jobb és a csonka bal karommal. Majd, gyönyörű cseresznyepiros ajkaihoz érintettem a sajátomat.
Asuna megdermedt és megpróbált ellökni magától, de minden erőmmel szorosan magamhoz öleltem. Ez kétséget kizáróan túlment a jó modor megsértését megelőző kód által szabott határokon. Szinte biztos, hogy Asuna előtt megjelent egy rendszerüzenet, és ha megnyomja az OK gombot, akkor azonnal a Fekete Vas Palota börtönében találom magam.
Nem mutattam jelét annak, hogy lazítani kívánok a szorításon. Mikor elengedtem Asuna ajkait, a nyakához nyomtam a fejem.
- Az életem a tiéd, Asuna. Érted fogom használni. Végig melletted leszek. - suttogtam.
Közelebb húztam őt a bal karommal, mivel a testrészvesztés státusz csak három percig tart. Asuna mély levegőt vett majd válaszul suttogva mondta:
-É-én is óvni foglak. Örökké védeni foglak. Így... - nem tudta folytatni. Csak hallgattam a zokogását, miközben szorosan öleltük egymást.
A testünk melege lassan felolvasztotta a fagyott szívemet.
| 14. fejezet | Főoldal | 16. fejezet |
