Fate/Zero (Hungarian):Prológus

-Prológus 1-

Prologue

-8 évvel ezelőtt-

Had mondjuk el egy férfi történetét.

Történetet egy férfiról, aki bárki másnál jobban hitt a saját eszméiben, ám ezek az eszmék kergették kétségbeesésbe.

Ennek a férfinak tiszta volt az állama.

Az volt a kívánsága, hogy, hogy mindenki boldog legyen ezen a világon.

Ez egy gyermeteg eszme minden gyermek úgy nő fel, hogy legalább egyszer, ragaszkodik ehhez, hogy aztán feladja, miközben felnő és hozzászokik a kíméletlen valósághoz.

Bármilyen boldogsághoz szükség van áldozatra, ezt minden gyermek megtanulja, mikor felnő. De az-az ember más volt.

Lehet, hogy ő volt a legbutább mind közül. Lehet, hogy „törött” volt valahol. Vagy csak egyszerűen az a fajta akiket „Szentnek” nevezünk isten akaratával megbízva, akit az átlagember nem képes megérteni.

Tudta, hogy bárminek, ami e világon létezik, két választása van, áldozat vagy üdvözülés….

Végül megértette, hogy ha hagyja, hogy az ég legyen a bírája az nem ad neki semmit.

Attól a naptól kezdve elhatározta arra fog törekedni, hogy ezt felrúgja.

Hogy csökkentse a bánatot ebben a világban, nem volt más, hatékonyabb út.

Hogy megmentsen, egy életet az egyik oldalon ahhoz a másik oldalról kell, hogy elvegyen egyet.

Vagyis ha azt szeretné, hogy az emberek többsége életben maradjon, akkor egy kevés embert meg kell, hogy öljön.

Ahelyett, hogy megmentené az embereket, az emberek megölésének művészetében tűnt ki.

Újra és újra vörösre festette a kezét, de ez az ember soha nem hátrált meg.

Soha meg nem kérdőjelezve a tette igazságát, soha nem kételkedve a céljában, kényszerítette magát, hogy hibátlanul végezze a dolgát.

Soha de soha nem ítélve meg tévesen egy élet értékét.

Az egyén alázatosságától, korától függetlenül, minden élet egyformát nyomott.

Megkülönböztetés nélkül mentett emberéleteket és megkülönböztetés nélkül ölt.

De túlkésőn ismerte fel.

Hogy mindenkire egyenlőként tekintve, azt jelentené, hogy nem szerethet senkit különben a többinél.

Ha hamarabb megértette volna ezt a megszeghetetlen szabályt elérhette volna a lelki megváltást.

Miközben lefagyasztotta fiatal szívét, magát egy géppé változtatta, ami könnyek és vér nélkül élt, hogy kiválassza azokat, akiknek meg kellett halniuk és azokat, akiknek élniük kellett.

Nem valószínű, hogy szenvedett volna.

De az ember tévedett.

Bárkinek az örömteli mosolya büszkeséggel töltötte el, és bárkinek az elhaló hangja megrázta a szívét.

Harag párosult a nehezteléssel teli bánatához, és a magányos könnyeinek szüksége volt egy kézre ami felitatja azokat.

Bár egy olyan eszmét kergetett, ami túlmutatott az emberi világ mértékein, de ő maga mégiscsak túlságosan emberi volt.

Hány alkalommal lett ez az ember büntetve ezen ellentmondás miatt.

Ismerte a barátságot. Ismerte a szerelmet.

Akkor is, amikor az egyetlen szerette életet és a megszámlálhatatlanul sok idegenét a mérleg jobb és bal oldalára teszi----

Biztos, hogy soha nem tévedett.

Szeretni valakit és egyformán ítélni meg minden életet, részrehajlás nélkül megbecsülni és részrehajlás nélkül elveszítenie azt.

Még akkor is amikor egy számára fontos személlyel volt úgy tűnt mintha gyászolna.

És most erre az emberre kirótták a legnagyobb büntetést.

Az ablakon túl a hóvihar mindent megdermeszt. A téli éjszaka megfagyasztja az erdő talaját.

A szoba egy régi kastélyban van, ami a megfagyott földön épült, a kandallóban lobogó lágy tűz oltalma alatt.

Eme menedék melegségében a férfi egy új életet tartott a kezében.

Nagyon kicsi volt – a teste olyan kicsi mintha tiszavirág életű lenne, és nem volt súlya, ami azt mutatná, hogy él.

Olyan volt mint az első hó, amit a kezünkkel kimerünk, egy hirtelen mozdulattól, zökkenéstől szétmorzsolódik.

A gyermek alvással és egyenletesen lélegzik őrzi meg a testhőmérsékletét.

E lüktetés minden, amire jelenlege e szerény mellkas képes.

„Ne aggódj, alszik”

Ahogy felemeli a babát, az anya, aki a kanapén pihenteti, rájuk mosolyog.

A gyermekre nézve látszik, hogy még nincsen jól, az arca nyúzott, de ennek ellenére egy szép ékszerre emlékeztet, ami nem fakul meg soha.

Mindezek fölött a boldogság színe beragyogja a mosolyát, ami eltünteti a fáradságot, az elcsigázott külsejéről.

„Mindig nehéz lesz és sírni fog, a nővéreket már megszokhatta. Ez az első alkalom, hogy ilyen csendben engedi magát felvenni.

Meg fogja érteni ugye? Hogy te egy jó ember vagy”

Válasz nélkül a férfi megdöbbenve hasonlítja össze az ágyon lévő anyát a kezében lévő gyermekkel.

Vajon volt e valaha Irisviel mosolya ennyire káprázatos?

Eredetileg olyan nő volt, aki csak kevés boldogságot ismert. Senki sem gondolt rá, hogy megismertesse a boldogságnak nevezett érzéssel. Ő nem isten teremtménye volt hanem emberi kéz alkotása… Homunculusként az ilyen bánásmód normális volt a nő számára. Irisvielnek soha nem volt kívánsága.

Bábnak teremtve, bábként nevelve talán soha nem értette mi az a boldogság.

De most mégis ― sugárzott.

„Igazán boldog vagyok, hogy van egy gyermekem.”

Halkan suttogva Irisviel von Einsbern miközben magához húzza a szerelmét, és az alvó gyermeket figyeli.

"Mostantól fogva ő egy emberi utánzat lesz. Lehet, hogy nehéz lesz és lehet, hogy gyűlölni fogja az anyát, aki ilyen szánalomra méltó életet adott neki. De ezek ellenére boldog vagyok, ez a gyermek szeretni való, pompás.”

A megjelenésében nincs semmi különleges, ha ránézünk, egy szeretni való babát látunk, de―

Amíg az édesanyja méhében volt számos mágikus kezelést hajtottak végre a meg nem született testen, hogy úgy rendezzék át, hogy még az anyjánál is jobban különbözzön az emberektől.

Bár megszületett, de a hasznosságát úgy korlátozták, hogy a teste inkább pusztán mágikus körök csoportosulása legyen. Ez volt a veleszületett tulajdonsága Irisviel szeretett lányának.

A szörnyű születés ellenére, Irisviel mégis azt mondja „megérte.” Egy ilyen dolognak életet adni, ilyen dologként megszületni, szereti ezt a létet, mosolyogva és büszkeséggel tekint rá.

Az erő, ami a felüdült szívéből fakad, minden kétséget kizáróan annak bizonyítéka, hogy ő is „Anya”.

A lány, aki bábu lehetett volna szerelmet talált és nő lett, és megingathatatlan akaraterőre talált anyaként. Ez egy olyan „boldogságnak” tűnhetett, amit senki nem tud elrontani. Ebben a pillanatban az anyának és gyereknek a hálószobája, akiket védett a kandalló melege, érzéketlen volt a kétségbeeséssel és bánattal szemben.

De ― a férfi jól tudta, hogy azt a világot, aminek ő is a részese volt a legjobban az ablakon túli hóvihar jelképez.

„Iri, én―”

Ezen egy szó kimondása után a férfi úgy érezte mintha a mellkasát egy penge szúrná át. Ez a penge a bekéssen alvó csecsemő arca volt, és az anya káprázatos mosolya.

„Egy nap én leszek az, aki meg fog ölni”

Úgy érezte mintha vért kéne hánynia, Irisviel békés ábrázattal bólintott az elhangzottakra.

„Megértem. Terméseztessen. Hisz ez az Einsbernek akarata. Ezért létezem.”

Ez volt a jövő, ami előre elrendeltetett.

6 év elteltével a férfi elviszi a feleségét halálának helyére. Mint az egyetlen áldozat, hogy megmentse a világot, Irisviel lett eme eszmének szánt áldozat.

Ezt a dolgot már számtalanszor átbeszélték.

A férfi már kisírta a szemét a döntéstől, megátkozta magát érte, de minden alkalommal Irisviel megbocsátott neki, és bátorította.

„Ismerem az eszmédet, és ragaszkodom hozzájuk, ezért is vagyok itt. Te voltál, aki vezetett te voltál, aki egy olyan életet adott nekem, ami nem egy bábué.”

Ezért az eszméért feláldozza magát. Így válhat a férfi részévé. Ilyen volt hát a szerelem, amit az Irisviel nevű nő érzett. Mivel őróla volt szó, a férfi hajlandó volt beleegyezni.

„Ne bánkódj miattam. Már hozzád tartozom. A saját fájdalmadat is éppen elég elviselni.”

„…És, mi lesz vele?”

A gyermek teste könnyű volt, mint egy pihe, de az óriási lelki teher alatt meginogtak a férfi lábai.

Még nem értette meg, és nem is volt felkészülve rá, hogy mit tegyen, amikor ezt a gyermeket ki kell tennie az általa hordozott eszmének.

Ne ítélkezz, és ne bocsáss meg egy olyan embernek, akinek ilyen az élete.

De egy ilyen tiszta élet ellenére is, az eszméje kíméletlen.

A személy alázatosságától, korától függetlenül minden életnek egyforma az értéke…...

„Én nem….. vagyok méltó rá hogy a kezeimben tartsam.”

Mondta a férfi elhaló hangon.

Egy könnycsepp lepottyan a kezében lévő csecsemő mellkasára.

Miközben csendesen zokog a férfi fél térdre ereszkedik.

Hogy megdöntse a világ szívtelenségét, még nagyobb szívtelenségre törekszik… És mégis a férfinak, akinek voltak szerettei, ez jelentette a legnagyobb büntetést.

Még ha az egész világ pusztulását is jelentené, meg akarta védeni szerelmét.

De tudja. Majd eljön az idő, amikor az igazság, amiben hit kérni fogja a maga tiszta áldozatát ― és ha ez így lesz akkor vajon milyen döntést fog hozni a férfi akit Emiya Kiritsugu-nak hívnak?

Kiritsugu sírt, félt attól a naptól, ami bekövetkezhet.

Irisviel előredőlt az ágyról és a kezét gyengéden a könnyező férje vállára tette.

„Soha ne feledd. Nem a te álmod volt, egy olyan világ ahol senkinek nem kell így sírnia?

Még nyolc év…. és a harcod véget ér. Együtt beteljesítjük ezt az eszmét. Biztos vagyok benne, hogy a Grál meg tud menteni.”

A felesége teljesen megértette Kiritsugu vívódását, kinek a könnyeit a legnagyobb kedvességgel fogadta.

„Az után a nap után teneked kell nevelned e gyermeket, Ilyasvielt. Tarts ki, és legyél szerető apja."

-Prológus 2-

3 évvel ezelőtt

Amikor okkultizmusról vagy más dimenziókkal kapcsolatos teóriákról beszélünk, azt mondjuk, hogy van egy a mi világunkon kívül álló ’erő’.

Hogy előre lássa az események bekövetkezését. Ez minden mágus legfőbb vágya, az „eredet”… Isten helye, Akashai feljegyzések, a dolgok kezdete és a vége, ahol minden meg van örökítve, ez az ami a világotalakítja.

200 évvel ezelőtt voltak, akik „e világon kívüli” helyen kísérleteztek.

Einsbern, Makiri, Tōsaka. Így hívták a 3 családot, vágyuk számos tradíció tárgya a „Szent Grál” újrateremtése volt, Arra számítottak, hogy a Grál megidézésével teljesül minden kívánságuk, ezért a 3 mágus család felajánlotta titkos művészetét, hogy végül létrehozhassák ezt a „mindenható tartályt”

… Azonban a Grál csak egy ember kívánságát képes teljesíteni. Amint kiderült az igazság az együtt működés laza kötelékét elszakította a viszály.

Így kezdődött a Háború a Szent Grálért, ’Heavens Feel’.

Ezen túl, 60 évente egyszer a Grált újra megidézik ’Fuyuki’ Távol-Keleti földjén.

A Grál kiválaszt 7 mágust, akik kellő hatalommal rendelkeznek, és óriási mennyiségű pranát oszt szét közötük, hogy lehetővé tegye a „Hősi Lelkek” megidézését, akiket ’Szolgáknak’ neveznek. Ezután a halálra menő csaták döntik majd el, hogy a 7 közül ki a leg alkalmasabb, hogy elnyerje a Grált.

―Magyarul, ez volt az amin Kotomine Kirei keresztülment.

„A mintát, ami a jobb kezeden jelent meg ’Utasító Pecsétnek’ (Command Seal) nevezik. Ez a bizonyítéka, hogy a Grál kiválasztott, ez a szent jel, ami feljogosít, hogy irányíthass egy szolgát.”

A személyt, aki mindezt lágy ámde megnyerő hangon mondta Tōsaka Tokiominak hívták.

Egy kis domb tetején épült elegáns villa szobájában, előkelő környéken Torinótól délre Olaszországban, 3-an ültek a székeikben. Kirei és Tokiomi és egy atya, aki bemutatta őket egymásnak és vezette a beszélgetést, Kotomine Rise…. Kirei apja.

Az atya, aki hamarosan 80 éves lesz, és a barátja egy excentrikus japán, Tōsaka.

Körülbelül olyan idős lehetett, mint Kire a megjelenése elegáns volt.

Egy régi előkelő család vérvonal még Japán mércével is, ez a villa volt a második rezidenciája. De a leg érdekesebb, hogy alkalmanként ’mágusnak’ nevezte magát.

Mágusnak lenni nem annyira különleges, mint amilyenek hangzik. Kirei csak úgy, mint az apja pap volt, de az apa és fia munkája sokban különbözött attól, amit a hétköznapi emberek egy atyáról gondolna.

Az ’Egyháznak’ (Holy Church) ahova olyan emberek, mint Kire is tartoztak van egy külön doktrínájuk, ami túlmutat a csodákon és a természetfeletti dolgokon, az ő feladatuk az eretnekség elpusztítása.

Ez azt jelentené, hogy egy olyan nézőpontot vesznek, fel ahonnan figyelemmel követhetnék az olyan istenkáromlásokat, mint a mágia.

Mágus csak mágussal cimborál, egy ön magukat megőrző csoportba szerveződtek, amit ’Társaságnak’ (Association) neveznek, ami veszélyforrás és rivális az Egyházra nézve. De most mind a ketten megegyeztek abban, hogy átmenetileg fenntartják a nyugalmat: de mindezek ellenére, hogy egy atya az Egyházból és egy mágus egy azon épületben tartózkodjon elképzelhetetlen volt.

A Tōsaka családdal az egyháznak már régóta volt kapcsolata, annak ellenére, hogy mágusok voltak.

Az előző éjjel történt, hogy Kirei felfedezte a mintát, ami három jelet formált. Azonnal elmondta az apjának, Risei pedig másnap reggel azonnal Torinóba a fiatal mágushoz vitte.

A gyors bemutatkozást követően a magyarázat amit Tokiomi Kireinek adott a titkos találkozón a háborúval volt kapcsolatban ’Grál Háború’. Ez volt az oka a Kire kezén megjelenő jeleknek… Vagyis azzal, hogy Kirei megszerezte a jelet, lehetőséget kapott, hogy beteljesüljön az álma a három év múlva esedékes negyedik Grál Háborúban.

Nem mintha meghátrálna a harc elől. Kirei feladatának lényege az Egyháznál az eretnekség eltávolítása volt, vagyis egy profi harcos volt. Mondhatjuk, hogy az volt a feladata, hogy életre-halálra tartó harcot vívjon a mágusokkal. A probléma abból az ellentmondásból fakadt, hogy Kireinek mint papnak, mágusként kell, hogy részt vegyen a Grál Háborúban, ami mágusok közötti viszálykodás volt.

„Ami jellegzetes a Grál Háborúban, hogy Szolgákat használ familiárisként, vagyis, hogy tovább léphessünk, ahhoz szükség van, egy megidézésére. … Lényegében a hét személynek, akiket Mesternek választanak, mágusnak kell, hogy legyen. Bizonyára megdöbbentő lehet egy olyan valaki számára, mint te, aki elutasítja a mágiát, hogy a Grál ilyen korán érdeklődést mutasson iránta.”

„A Grál bizonyos embereket előnyben részesít?”

Tokiomi bólint az eddig meg nem győzött Kireinek.

„Már említettem a kezdet 3 családját’ ― Kit támogassunk a Makiri családot akik Matōre változtatták a nevüket, vagy az Einzbernneket vagy a Tōsaka családot? Más szóval…?”

Tokiomi felemelte a jobb kezét, hogy megmutassa a rajta lévő mintát.

„Mint a Tōsaka család jelenlegi feje, részt fogok venni a következő csatában.”

Akkor ez az ember azt tervezi, hogy szövetkezik Kireivel? Kirei még nem értette, de tovább folytatta a kérdezősködést.

„A szolgákon gondolkodom, amiket korábban már említettél. Azt mondtad hősök, akiket megidézünk és familiárisként használunk…”

„Tudom nehéz elhinni, de ez az igazság. Ezt lehet a Grál egyik csodájának nevezni.”

Nagy legendás emberek, kiknek fennmaradt a neve a folklórban. Ők azok, akik haláluk után örökké fennmaradnak az emberek emlékezetében. Ki lettek emelve az emberiségből és a szellemek birodalmába lettek felemelve: ők a ’Hősi Lelkek’ (Heroic Spirits).

Teljesen más szinten állnak, mint a bosszúálló vagy a természet egyszerű gonosz szellemei, akiket a mágusok általában familiárisként idéznek meg. Azt mondhatjuk, hogy olyan létformák, amik egy isten szellemi státuszával rendelkeznek. Bár az erejük egy részét elő lehet hozni és kölcsön lehet venni, de az elképzelhetetlen, hogy ebben a világban familiárisként legyenek használva.

„Ha végiggondolod, látni fogod, hogy a Grál ereje abban rejlik, hogy a lehetetlent lehetővé teszi, így már láthatod, hogy ez miért olyan nagy kincs? Végül a Szolgák megidézése is csupán csak egy töredéke a Grál valódi hatalmának.”

Mintha maga is megdöbbenne azon amit mondott Tōsaka Tokiomi mélyet sóhajtott és megrázta a fejét.

„Az ősi időkből az istenek korából egészen legalább egy századdal ezelőttig lévő hősöket lehet megidézni. Hét Hős követ hét mestert és mindegyik megvédi a saját Mesterét, és elpusztítja az ellenséges Mestert. Bármilyen korból és országból származó hőst meg lehet idézni a jelen korba és ők küzdenek meg egymással egy halálos viadalon. Ez a Fuyuki városi Szent Grál Háború.”

„… Ilyen szörnyűség? Egy olyan helyen ahol civilek ezrei élnek?

Minden mágus rejtőzködik. Ez az egyetlen mód, egy olyan világban ahol úgy tartják, hogy az univerzum igazsága a tudományban rejlik. Az Egyházat is számításba véve, a létezésük felfedése teljességgel lehetetlen.

De a hősöket, el kell rejteni. Elvégre ez az erő akár katasztrófát is okozhat. Az emberek közti harcban Szolgákat használnak… Ez gyakorlatilag olyan mintha a háborúban egy mészárlásra adnánk parancsot.

„― Terméseztessen az magától értetődő, hogy ezt a konfliktust titokban kell tartani. Szükség van egy felkészült felügyelőre, aki ezt biztosítja.”

Az egészen eddig csendes Risei, Kotomine apja előre lépett és megszólalt.

„A Szent Grál Háború minden 60. évbe következik be ez lesz a negyedik. Japán modernizálódása már megkezdődött, amikor a második háború megesett. Még a leg elhagyatottabb területeken sem, hagyhatjuk, hogy az emberek észrevegyék a pusztítást.

A harmadik háború óta létezik egy egyezmény, hogy az Egyház kiküld egy felügyelőt, hogy a háború pusztításait a minimumra csökkentsék. Titokban kell tartanunk a létezését, és a mágusoknak is.”

„Az egyház egyfajta bíróként szolgál a mágusok közti konfliktusban?”

„Pontosan mert ez egy mágusok közti konfliktus. A Mágus Társaságnál nem volna olyan személy, aki megfelelne erre a szerepre a politikai hátterük miatt. Egyszerűen nem volt más mond, mint, hogy egy külső hatóságot, mint például az Egyházat kellet bevonni. Ráadásul, lehetetlen lenne, hogy az Egyház figyelmen kívül hagyja a Szent Grál nevének a használata. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak a lehetőségét, hogy ez tényleg az a kupa, ami felfogta isten fiának a vérét.”

Mind Kirei és Rise, apa és fia tagja a 8. Szentség Gyülekezete (Assembly of the 8th Sacrament) nevű szekciónak. Ezen csoport feladata, hogy visszaszerezze a szent ereklyéket. A Szent Grálnak nevezett kincs számos történetben és legendában megjelenik és az egyház életében a ’Grál’ nagy jelentőséggel bír. Ilyen feltételek mellett a Világháború káoszában a harmadik Grál Háború alatt tartottak egy megbeszélést, ahol engem, aki akkor még ifjonc volt, neveztek ki eme fontos feladatra. A következő csatára elutazom Fuyuki földjére, hogy felügyeljem a harcotokat.”

Apja szavai hallatán Kirei csak a bólintani tudott.

„Egy pillanat. Nem kéne, hogy a választott felügyelő pártatlan legyen? Nem probléma az, ha a résztvevők egyike a vérrokona?” „Ugyan, ugyan. Azt gondolod, hogy ez egy kiskapu a szabályok között?”

Az apja szokatlan mosolya valami olyanra utalt amit Kirei nem értett.

„Kotomine-san ne nyugtalanítsa a fiát. Lépjünk inkább tovább a valódi kérdésre.”

Tōsaka Tokiomi nyíltan arra ösztönzi az idős papot, hogy térjen a tárgyra.

„Hm, igaz. ― Kirei, amit eddig hallottál az csak a ’külső szempontja’ a Grál Háborúnak. Van egy másik ok is, amiért akartam, hogy találkozz ma Tokiomi úrral.”

„… Éspedig?”

„Az igazat megvallva, már régóta biztosan tudjuk, hogy az a Grál, ami Fuyuki városában jelent meg az nem ’isten fiának’ szent ereklyéje. Lényegében a Fuyuki városában vívott harc egy olyan kincsért folyik, ami csupán másolata az eredeti mindenható tartálynak, valami, ami utat nyit egy utópiához. Ez, semmilyen módon nem kapcsolható az egyházhoz.

Így van. Különben az Egyház nem csak egy csendes megfigyelő szerepét töltené be. Ha kiderülne, hogy a Grál mégis a valódi szent ereklye lenne, akkor az egyház megkerülné a tűzszünetet és elrabolná azt a mágusok kezei közül.

„Ha a kehely az-az eszköz, ami elvezet az Akasai Jegyzetekhez, akkor az nem az egyház gondja. Végül is a mágusok azon törekvése, hogy megtalálják ’Akashát’, az eredetet nem feltétlenül áll konfliktusban az egyház gondolkodásával.

― Bár, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne vegyünk róla tudomást, éppen ezért a megfelelő személy kell, hogy megszerezze. Ki tudja, milyen baleset történne, ha egy nem várt alak kezébe kerülne.”

„És ha mint eretnekség elpusztítanánk―”

„Még mindig nehéz. Azok a mágusok, akik részt vesznek a Grálért folyó harcban rendkívül szívósak. Ha frontálisan próbálkoznánk, akkor elkerülhetetlen lenne a konfliktushoz a Mágus Társasággal. És ez túl sok áldozattal járna.”

Ehelyett, a második legjobb terv, nincs is annál érdekesebb, mint, hogy eljuttatni ezt a ’kívánt személynek’

’… Értem.”

Kirei lassan kezdte felismerni a beszélgetés igazi célját. Amióta az apja Tōsaka Tokiomival, egy mágussal társalgott.

„Amióta a szülőföldjük hite elnyomta őket, a Tōsaka család is ugyanazt a tanítást követte, mint ami a miénk. Ismerve Tokiomi-kunt biztos vagyok benne, hogy megfelel a Grál birtoklására.”

Tōsaka Tokiomi bólintott majd folytatta a beszédet.

„Elérni Akashát. Nincs ennél magasztosabb cél a Tōsaka család számára. De sajnos az Einzbernek és Matōk, akik valaha ugyan ennek az álomnak a nyomában voltak, megfeledkeztek róla más, világi dolgok miatt, és mostanra már teljesen elfeledték az eredeti indítékukat. Mondanom sem kell, hogy a négy másik mester csakis a saját alávaló vágyaik miatt akarja megszerezni a Grált.”

Ez azt jelenti, hogy az Egyház senki mást nem ismer el a Grál birtokosának csak a Tōsakákat. Így Kirei már többet értett meg a küldetéséről.

„Vagyis azt szeretnéd, hogy vegyek részt a következő Grál háborúban, hogy Toshaka úr nyerhessen?”

„Pontosan.”

Végre Tōsaka Tokiomin először mutatkoztak a mosoly jelei.

„Terméseztessen, a háttérben szövetkeznénk a többi öt mester elpusztítására, hogy növeljük a ’győzelem’ esélyét. Tokiomi szavaira Risei atya határozottan bólintott. Az Egyház semleges szerepe már is komédiává vált. Ez a Grál Háború bizonyára érdekelni fogja az Egyházat.

Ami azt illeti ez nem volt se jó se rossz Kireinek. Ha ez az Egyház szándéka, akkor Kireinek mint az egyház odaadó végrehajtója csak a munka teljesítése volt a feladata.

„Kirei át leszel helyezve az Egyháztól a Mágus Társasághoz és az én tanítványom leszel.”

Tōsaka Tokiomi szünet nélkül praktikus hangon folytatta a magyarázást.

„―Áthelyezés?”

„A cserét már jóváhagyták, Kirei.”

„Amint ezt kimondta Risei atya egy levelet vett elő. Egy értesítés volt, amin az Egyház és a Mágus Társaság szimbóluma is rajta volt és Kotomine Kirei nevére szolt.

Kirei meglepődött a végrehajtás gyorsaságán: a levélen a tegnapi dátum szerepelt.

Végül is, nem lett volna értelme, hogy Kirei tiltakozzon, mivel nem történt semmi, ami megsértette volna a beszélgetés során.

Mivel Kireinek egyáltalán nem volt célja.

„A Legfontosabb dolog az-az lesz, hogy gyakorold a mágiát az én házamban, Japánban. A következő Grál Háború 3 év múlva lesz.

Addigra egy Szolgának kell, parancsolnod, és mágussá kell válnod, aki Mesterként részt vesz majd a harcban.”

„De ― ez rendben van? Ha nyíltan alattad fogok tanulni, nem merülnek majd fel kétségek a felől, hogy együttműködünk?”

Tokiomi ridegen elmosolyodott majd megrázta a fejét.

„Te nem ismered a mágusokat. Ha az érdeklődési körük összeütközésbe kerül, akkor gyakran megesik, hogy a Mester és tanítványa egymás ellen fordul.”

„Ááá, értem”

Bár Kireinek nem állt szándékában, hogy megértse a mágusokat. De jól ismerte a Mágusnak nevezett fajta hajlamait. Végrehajtó létén számos alkalommal volt mát rá példa, hogy összemérje erejét az ’eretnek’ mágusokkal. Azon emberek száma, akikkel saját kezűleg végzett jóval 10 és 20 fölött van.

„Van még kérdésed?”

Ahogy Tokiomi a végkövetkeztettetést várta, Kirei feltette azt a kérdést, amit már a beszélgetés kezdete óta akart.

„Csak egy ― a Grálnak, ami kiválasztja a mestereket mi a célja?”

Nyilvánvalóan nem erre a kérdésre számított Tokiomi. A mágus egy rövid ideig összeráncolta a szemöldökét majd nyugodtan válaszolt.

„A Grál…. Természetesen olyan személyt fog választani, akinek őszintén szüksége van rá.”

Mint korábban már említettem, mi Tōsakak előkelő helyet foglalunk el ebben a sorban révén, hogy tagjai vagyunk az eredeti 3 családnak.

„Vagyis minden mesternek meg van az oka, hogy miért akarja a Grált?”

„Ez nincs megszabva. A Grálnak szüksége van 7 személyre. Ha nincs meg ez a 7 személy, akkor olyan emberek kapnák meg az Utasító Pecsétet (Command Mantra), akik normális esetben erre nem lennének alkalmasak. Erre már a múltban is volt példa de, …― Á már értem.”

Miközben beszélt Tokiomi felismerte, hogy Kirei mire is kíváncsi igazából.

„Kirei azt gondolod, hogy téged nem kellett volna kiválasztani, ugye?”

Kirei bólintott. Akárhogy is gondolkodik egyszerűen nem volt rá oka egy kívánság teljesítő gépnek, hogy észrevegye.

„Hm, ez valóban különleges. Az egyetlen dolog, ami a Grálhoz köthet az-az apád, aki felügyelőnek lett kinevezve, de… Nem gondolnám, hogy ez az igazi ok.”

„Ez azt jelenti, hogy?”

„Lehet, hogy a Grál már előre számításba vette, hogy az Egyház a Tōsaka családot fogja támogatni. Így az egyház egyik végrehajtója megkapta az Utasító Pecsétet, hogy támogassa a Tōsakákat.

Ezt elmondva Tokiomi úgy érezte, hogy abbahagyhatják a beszélgetést, de hozzátette.

„Más szóval, a Grál nekem Tōsakanak két Utasító Peccsétet adott és ezért választott téged Mesternek

…Na? Megfelel ez a magyarázat?”

„…”

Ez az arrogáns magabiztosság nagyon rá illett a Tōsaka Tokiominak hívott emberre. Ez az ember olyan méltósággal rendelkezik, ami már a szarkazmus határait súrolja.

Mint mágus bizonyára a kivalóság megtestesítője. És ebből a kivallóságból ered a magabiztossága is. Ezért bizonyára soha sem kételkedik a saját döntéseiben.

Ez azt jelenti, hogy ennél több válaszra itt és most ne számítson, vonta le a következtetést Kirei.

„Mikor megyünk Japánba?”

Félelmeit elrejtve Kirei témát váltott.

„Egy rövid időre Nagy Britanniába kell mennem. Van egy kis elintézni valóm az Óra Toronyban (Clock Tower).

Te előttem mész Japánba, már értesítettem a családom.”

„Értetem, akkor azonnal indulok.”

„Kirei, hagy magunkra van egy kis megbeszélnivalóm Tōsaka úrral.”

Kirei bólintott apja szavaira, majd felállt a székből, és egy csendesen meghajlást követően elhagyta a szobát.

                                   X                                       X

A szobában maradt Tōsaka Tokiomi és Risei atya szótlanul nézték, ahogy Kotomine Kirei távozik.

„Megbízható fia van Kotomine-san.”

„Az ereje, mint ’végrehajtó’ garantált. A kiképzés során egyik társa sem volt annyira kitartó, mint ő. Én vagyok az, akiben kételkednie kell.”

„O… ez volna a hit védelmezőjének példás magatartása?”

„Úgy tűnik, hogy Kirei az egyetlen büszkesége egy szenilis vén bolondnak, mint én.”

Az idős atya ismert volt szigorúságáról, de Tokiomira békésen, mosolygott. Ahogy a szemei az egyetlen fiára fordultak, a bizalma és szeretete nyíltan megmutatkozott.

„Mivel 50 éves koromig nem született gyermekem, lemondtam arról, hogy örökösöm lesz… de most csodálkozom, hogy a fiam milyen sokra vitte.”

„Könnyebben belement, mint gondoltam, nem de?”

„A fiam a tűzbe is beleugrana, ha ez lenne az Egyház akarata. Ilyen messze is elmenne a hitéért.”

Bár Tokiomi nem akart kételkedni az idős atya szavaiban, de az első benyomása Risei atya fiáról nem éppen az volt mint amire számított. A Kireinek csöndes megjelenése szkeptikusnak tűnt a számára.

„Hogy őszinte legyek, ez csalódás volt. Akár, hogy is nézem, azt mondanám valami olyanban van része, amihez semmi kedve sincs.”

„Nem… ez talán megváltást hoz neki.”

Félreérthetően Risei atya elkezdett szomorúan dörmögni.

„Ez egy személyes dolog, de a felesége pár napja halt meg. Még két éve sem volt, hogy összeházasodtak.”

„O, én―”

Tokiomi meg sem tudott szólalni.

„Bár lehet, hogy nem úgy tűnik, de elég jól viseli… Túl sok emléke van Olaszországban. Talán ha visszatérne, a régi szülőföldjére az segít begyógyítani a sebeit.”

Miközben Tokiomi figyelte Risei sóhajtott.

„Tokiomi-kun nem akkor mutatkozik meg valakinek az igazi értéke, amikor a nehézségekkel kerül szembe?”

Tokiomi mélyen meghajolt az idős pap szavai előtt.

„Lekötelezett. A tartozásom az Egyház felé és a Kotomine család két generációja felé be lesz vésve a családi feljegyzések közé.”

„Én csupán beteljesítem a fogadalmamat a Tōsaka család következő generációja számára. ―A továbbiakban majd isten védelméért fogok imádkozni, hogy az útja végére elérje a ’gyökeret’

„A nagyapám bánata a Tōsakák legdrágább kívánsága, ezért az a cél amiért élek.”

Elrejtve, hogy az önbizalma mennyire fulladozott a felelősség súlya alatt, Tokiomi elszántan bólintott.

„Ebben az évbe el fogom érni a Grált, ebben biztos vagyok.”

Meghajolva Tokiomi méltósága felett, Risei atya megáldotta a régi barátját.

„Barátom… Neked is jó örökösöd van.”

                                       X                                       X

A Mediterrán tenger szele Kotomine Kirei haját suhogtatta, egyedül tért vissza a domb tetején lévő villából, egyedül és csendben a vékony és kanyargós úton.

Végül, Kirei sorrendbe rakta a Tōsaka Tokiomiról szerzett benyomásait.

Lehet nehéz élete volt. Mintha a büszkeséget tapasztalatra változtatta volna, egy olyan ember volt, aki szilárd méltósággal volt megáldva, amivel kérkedhetett.

Nagyon is értette ezt a fajta személyiséget. Kirei saját apja is ugyanabból a fajtából való, mint ez a Tōsaka Tokiomi. Olyan emberek, akik jelentést tulajdonítanak a születésüknek, a létezésüknek, és kétségek nélkül követik azt. Soha nem haboznak, és nem hezitálnak.

Egy tiszta cél érdekében meg acélozzák akaratukat, amit csak az életük célja annak a ’valaminek’ a beteljesülése éltet, ennek vetik alá magukat az élet minden területén.

A ’meggyőződésük formája’, Kirei apja esetén a jámbor hit; és Tōsaka Tokiomi esetében pedig talán az öntudatosság abban, hogy ö a kiválasztott― egy kiváltság, ami nem a plebejusoké, olyan erős hit magában, akinek felelősség nyugszik a vállán. Ő azon ’eredeti nemesek’ egyike, akiket manapság már alig látni.

Innentől fogva, Tōsaka Tokiomi léte fontos Kirei számára… De még így sem lehet összehasonlítani Kireivel. Ez olyan mintha azt mondanánk, hogy hasonlítana az apjára.

Azok, akik csak a saját eszméiket képesek látni soha nem érthetik meg azokat, akiknek nincsenek eszméik. Az olyan embereknél, mint Tokiomi a ’céljuknak van értelme’ s ez a meggyőződésük alapja, ez az, ami teljes mértékben hiányzik Kotomine Kireiből. Még soha, az élete 20 éve során nem volt ilyen érzése.

Ennél fogva, sem a leg nemesebb ötletek, sem a küldetések nem nyújtanak neki örömöt. Egy ilyen embernek egyszerűen nem lehet értelmes célja.

Azt sem értette, hogy hogyan volt képes a világ értékeitől ennyire eltávolodni. Kirei még egy olyan kedvtelést sem talált, amibe örömét lelné.

Továbbra is hitte, hogy létezik isten. Hogy létezik egy felsőbb létforma, bár nem volt elég érett ahhoz, hogy ezt észlelje.

Úgy élt, hogy azt hitte egy nap isten szent szava majd elvezeti a legfelsőbb igazsághoz és megmenti öt. Ebben reménykedett.

De a szíve mélyén már tudta. A megváltás nem isten szeretetéből fog jönni egy olyan ember számára, mint ő.

Szembesülve ily haraggal és kétségbeeséssel végül mazochizmusba kergette. Bűnbánatot színlelve edzett és újra és újra megsebezte magát. De ezek a sanyargatások, egyre erősebbé tették Kirei testét, és mire észrevette már az egyház elitjébe tartozott, mint ’végrehajtó’.

Mindenki ’dicsöségnek’ nevezte Kotomine Kirei önuralmára és odaadására mindenki példaként tekintett. Ez alól az apja Risei sem volt kivétel.

Kirei nagyon is jól tudta, hogy Kotomine Rise mért csodálta és hit annyira fiában, de ez egy félreértés, a valóságban a szíve szégyenletes volt. És egy egész élet sem volna elég, hogy helyesbítse ezt a félreértést.

Eddig a napig senki nem volt képes megérteni azt, hogy mi az amit hiányolt Kirei.

Igen, még az egyetlen nő sem akit szeretnie kellett―

”… ”

Egy kicsit megszédült, majd lassította lépteit és a kezét a homlokára tette.

Amikor megpróbált az elvesztette feleségére gondolni, a gondolatai ködbe vesznek. Mintha a szakadék szélén állna. Egy túlélési ösztön, ami azt sugallja, hogy ne mennyen tovább.

Mire meg érette, már elérte a domb alját. Kirei megállt és visszanézett a távoli villára a dombon.

Még mindig nem jutott kielégítő válaszra a Tokiomival kapcsolatos megbeszélésről… Ez volt a legnagyobb probléma, ami Kireit aggasztotta.

Miért választotta egy természetfeletti erő, mint a ’Grál’ ép Kotomine Kireit?

Tokoimi egy kétségbeesett válasszal rukkolt elő. Ha a Grál Tokiomit akarná támogatni, akkor bizonyára számos más személyt találhatott volna a barátai közül; nem Kireit.

Kellet, hogy legyen valami oka az ő kiválasztásának a következő Grál Háborúra.

Mégis… minél többet gondolt rá annál zavaróbbnak találta a logikátlanságot.

Alapvetően nem volt ’értelmes célja’. Sem eszméje se törekvése. Akár, hogy is nézzük nem volt rá oka, hogy ő legyen egy olyan csoda birtokosa, mint a ’mindenható kívánsággép’.

Komor arccal, Kirei megnézte a három szimbólumot, ami megjelent a jobb keze hátulján.

Azt mondják, hogy az Utasító Pecsét egy szent jel.

Vajon három év múlva fog talál olyan fogadalmat, amit hordozhat?

-Prológus 3-

-1 évvel ezelőtt-

Azonnal felismerte a nőt, akit keresett.

A szünidő kora délutáni óráiban gyakran látni a korai ősz békés napsugaraiban fürdő gyepen játszó gyerekeket miközben a szüleik mosolyogva nézik őket. A park szökőkútja körüli pláza telve volt a családjukkal kikapcsolódni vágyó helyiekkel.

De még ebben a tömegben sem szalaszthatta el.

Mindegy mekkora a tömeg, vagy a köztük levő távolság, a férfi biztos volt benne, hogy bármikor gond nélkül kiszúrja őt. Még akkor is, ha jó, ha havonta egyszer találkoztak, még akkor is, ha a nő már foglalt volt.

Csak mikor odasétált hozzá, vette észre a lány a fák árnyékában az érkezését.

„--- Hahó, rég láttuk egymást.”

„Ó--- Kariya-kun.”

Egy mérsékelt, udvarias mosoly kíséretében felpillantott a könyvből, amit olvasott.

Megtörten – így látva, Kariyát elöntötte a tehetetlen aggodalom érzése. Mintha valami gyötörné a nőt.

Rögvest rákérdezett volna a probléma okára, hogy eztán minden erejével megoldást keressen erre a „valamire”- de még ettől a késztetéstől vezérelve sem volt képes felhozni a témát. Nem álltak elég közel egymáshoz az efféle őszinte, kedveskedő megnyilvánulásokhoz, ez nem az ő szerepe volt.

„Immáron 3 hónapja. Ez a kirándulás most különösen hosszúra nyúlt.”

„Ah…ó, igen”

Álmaiban a lány mosolya mindig megjelenik előtte. De mikor valóban ott áll előtte, nem érzi magában a bátorságot, hogy szembenézzen vele. Ez így volt az elmúlt 8 évben, és valószínűleg mindig is így lesz, Kariya sosem lesz képes szembenézni azzal a mosollyal.

Mivel a nő így zavarba hozza, sosem tudja mit mondjon miután köszöntek egymásnak, és egy pillanatnyi csend keletkezik. Ez is megtörténik minden alkalommal.

Hogy a kínos csendet megtörje, Kariya az után kutat akihez könnyedén szólni tud.

-Ott. Amint a többi gyerek között játszik a gyepen, a két copf boldogan táncol. Bár még nagyon fiatal, a kislányon már most jelentkeznek azok a gyönyörű arcvonások, melyeket az anyukájától örökölt.

„Rin-chan.”

Szólítja meg Kariya integetve. Amint észreveszi, a kislány, akit Rinnek hívnak, rögtön felészalad széles mosollyal.

„Üdv újra itthon, Kariya nagybácsi! Megint ajándékot hoztál nekem?”

„Rin, miféle modor ez…”

A kislányt szemmel láthatólag nem zavarja szégyenkező édesanyja hangja. Rin szemeiben a várakozás fénye csillog, Kariya pedig ugyanazzal a mosollyal nyújtja át neki a háta mögött tartogatott két ajándék egyikét.

„Hűűű, de szép…”

A finoman megmunkált, különböző méretű üveggyöngyökből álló brosst első pillantásra szívébe zárja a lányka. Bár talán kicsit soknak tűnhet egy ilyen korú kislánynak, Kariya tisztában van vele, hogy Rinnek már most kifinomult ízlése van.

„Köszönöm mint mindig, nagybácsi. Vigyázni fogok rá.”

„Ha-ha, hogyha tetszik, a nagybácsi is boldog.”

Rin fejét finoman megsimogatva Kariya a másik ajándék szándékai szerinti jövendő tulajdonosa után kutat.

Valami oknál fogva sehol sem találja a parkban..

„Na és mond csak, hol van Sakura-chan?”

Kariya kérdését hallva Rin mosolya egy pillanat alatt eltűnik.

Az arca úgy néz ki, mintha minden gondolata elpárolgott volna, egy lemondó gyerek arca akit a valóság gondolkodás nélküli elfogadására kényszerítenek.

„Sakura, ő, már elment.”

Üres tekintettel Rin ezt a monoton választ adja, majd mintha csak Kariya kérdését akarná elkerülni ezzel, visszaszalad a gyerekekhez akikkel korábban játszott.

„…”

Rin felfoghatatlan szavaitól megütközve Kariya Rin anyjára emeli kérdő tekintetét, majd hirtelen rádöbben. A nő nem néz rá, borús tekintettel mered a semmibe.

„Hát ez meg mit jelentsen..?”

„Sakura se nem a lányom, se nem Rin testvére többé.”

A hangja száraz, de sokkal bátrabb, mint a lányáé, Riné.

„Az a gyerek a Matoukhoz került”

Matou-

A név, mely egyszerre volt mélységesen ismerős és visszataszító, vadul belemart Kariya szívébe.

„Az nem… mi az ördögöt jelentsen ez Aoi-san?!”

„Nem mintha nem tudnád, nem igaz? Pont te, Kariya-kun.”

Összetörve Kariya szívét, Rin anyja – Aoi Tohsaka ezt a bántó, hűvös választ adta még mindig kerülve a fiú tekintetét, mintha ez számára közömbös lenne.

„Ha valaki, hát te tudhatnád, miért kell a Matouknak egy mágus családból származó gyerek hogy továbbvigye a Matou vért, nem igaz?”

„Hogy voltál képes ebbe beleegyezni?”

„Ő így döntött. Ez a Tohsaka család fejének döntése amit egy régi, fogadott barát, a Matouk kérésére hozott… nekem ebbe nincs beleszólásom.”

Ebből az okból anya és lánya, nővér és húg elválasztatott egymástól.

Természetesen nem egyezett bele. De mind Aoi, mind a fiatal Rin jól tudta miért nem tehetnek mást, mint hogy beletörődnek. Mert ezzel jár az, ha valaki mágusként él. Ezt a kegyetlen sorsot Kariya is túl jól ismerte.

„…És ez neked rendben van?”

Aoi egy gyenge, keserű mosollyal válaszol Kariya kőkemény hangjára.

„Mikor eldöntöttem, hogy beházasodom a Tohsaka családba, mikor eldöntöttem, hogy egy mágus felesége leszek, tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire. Ha egy varázsló vérvonalába lépsz, hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”

Majd ahogy az ismét szólni akaró Kariyához fordult, a mágus felesége finoman, de egyértelműen megállította---

„Ez a Tohsakák és Matouk ügye. Nem tartozik rád, aki hátat fordított a mágusok világának.”

Egy kis bólintással fejezte be.

Ezzel Kariya képtelen volt mozdulni többet. Mintha csak a park egyik fájává változott volna, a mellkasa gyengeségtől és tehetetlenségtől fulladozott.

Már régóta, mikor még csak kislány volt, majd mikor feleség lett, de még mikor két gyerekes anyává vált is, Aoi Kariyához való hozzáállása sosem változott. Három évvel idősebben, mint a fiú, gyerekkori barátként mindig gondját viselte Kariyának, kedvesen, fenntartások nélkül, mint egy valódi nővér az öccsének.

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen egyértelműen felhívta a figyelmét a kettejük helyzete közötti különbségre.

„Ha esetleg valaha találkoznál még Sakurával, kérlek légy vele kedves. Mindig is nagyra tartott téged, Kariya-kun.”

Ahogy Aoi nézte, Rin vidáman játszott, telve energiával, mintha csak a bánatát akarná elűzni.

Mintha maga Rin viselkedése lett volna a válasz, ami a szótlan Kariyát visszalökte a lány mellé, Tohsaka Aoi pusztán egy békés anya profilját mutatta neki a szünidőben.

De Kariya még így is észrevette. Hogy ne vette volna észre?

A határozott, higgadt Tohsaka Aoi aki beletörődött a sorsába.

Még csak arra se volt képes, hogy visszafogja a szeme sarkában gyülekező könnyeket.

---

Kariya átviharzott a szülővárosán, melyről azt hitte, soha nem fogja látni többé.

Ahányszor csak Fuyuki városába látogatott, soha nem keresztezte a Miyama városába vezető hidat.

Immáron vagy 10 éve. A szomszédos Shinto térséggel ellentétben, ahol a kereskedelem szakadatlanul virágzott, itt semmi sem változott – mintha csak megállt volna az idő.

A néma utcák emlékekkel telik. De egy kellemeset sem találna köztük, ha egy pillanatra megállna és hagyná hogy elárasszák.

Semmibe véve az efféle haszontalan nosztalgiát, Kariya fejében az Aoival egy órával ezelőtt folytatott beszélgetés motoszkált.

„…És ez neked rendben van?”

A rögtönzött terelés amit Aoi előadott kerülve a fiú tekintetét. Évek óta nem ütött meg ilyen éles hangot vele.

Ne emeld fel a tekinteted, ne keveredj bele… így élt a fiú ez idáig. Düh, gyűlölet, Kariya mind maga mögött hagyta itt, a Miyama városa kies utcáiban. Miután elhagyta szülővárosát, Kariya soha nem húzta fel magát semmin. Még a legmocskosabb, legundorítóbb ügyek sem voltak sehol ahhoz képest amit ezen a tájon gyűlölt.

Ezért lehet-- igen. Már 8 éve, hogy a hangja ilyen érzelmeket tükrözött.

Akkor nem ugyanez a nő volt az, akivel ugyanezt a hangot ütötte meg, ugyanezekkel a szavakkal?

„…És ez neked rendben van?” – szögezte neki ugyanezt a kérdést akkor is, ahogy a nála 3 évvel idősebb, gyermekkori barátjához fordult azon az éjjelen, mielőtt a lány felvette a Tohsaka nevet.

Soha nem felejti el. A kifejezést Aoi arcán akkor.

A lány egy kis bólintással válaszolt, szinte már bocsánatkérően, mintha sajnálkozna, s egyszerre félénken elpirulva. Kariyát legyőzte ez a csöndes mosoly.

„tudtam, hogy egyszer sor kerülhet valami ilyesmire… hiba egy család hétköznapi boldogságát keresni.”

Ezek a hazug szavak..

Azon a napon, 8 évvel ezelőtt, mikor a fiatal mágus megkérte a kezét, a lány mosolyán kétség kívül a boldogságba vetett hit tükröződött.

Így hát Kariya elfogadta vereségét, bízva abban a mosolyban.

Talán az az ember, aki elveszi Aoit, az az ember az egyetlen, aki boldoggá tudja tenni.

De hiba volt.

Kariyának bárkinél jobban tudnia kellett volna, hogy ez egy végzetes hiba volt.

Hisz nem azért szegült szembe a sorsával és fordított hátat a családjának, mert rájött, a mágia milyen gyűlöletes dolog?

Ennek ellenére ezt még meg tudta bocsátani.

Ő maga, aki félelmében hátat fordított, teljes tudatában annak, hogy milyen visszataszító is a mágia… a számára legfontosabb nő megadta magát mind közül annak a férfinak, aki leginkább hasonlított egy mágusra.

Ami most Kariya mellkasát égeti, az a megbánás.

Nem egyszer, de már kétszer választotta a rossz szavakat.

Nem azt kellett volna kérdeznie, hogy „És ez neked rendben van?”, hanem le kellett volna szögeznie, hogy „Ezt nem teheted”.

És talán ha 8 évvel ezelőtt lebeszéli Aoit – talán a lány egy más jövő elé nézett volna. Ha nem köti össze a sorsát Tohsakával azon a napon, elkerülte volna a mágusok elátkozott útját, és normális életet élhetne.

És ha ma másképp reagált volna a Tohsakák és Matouk közötti döntésre kora délután a parkban --- talán észhez téríthette volna a lányt. Visszautasíthatta volna egy kívülálló őrült kérését.

De így sem hibáztathatta csakis önmagát a nő. Nem fojthatta el teljesen a könnyeit.

Kariya ezt sosem bocsáthatta meg. Magának, aki másodszorra követte el ugyanazt a hibát. Bűntetésként visszatért erre a helyre azokból a napokból, melyeket maga mögött hagyott.

Minden bizonnyal ha valahol, hát itt volt a vezeklés kulcsa. A világ, aminek egyszer hátat fordított. A sors, ami elől gyáván elfutott.

De most képes szembenézni vele.

Ha az egyetlen nőre gondolt a világon, akit nem hagyhatott szenvedni---

Az alkonyuló ég alatt megállt egy tornyosuló, fényűző, nyugati-stílusú ház előtt.

Mintha csak 10 évet ugrott volna az időben, Matou Kariya ismét az otthona kapuja előtt állt.

---

A bejárati ajtónál kibontakozó rövid, de annál hevesebb vita a Matou rezidencia belsejében lévő szalonban folytatódott aminek kanapéján Kariya helyet foglalt.

„Azt hittem világosan megmondtam, hogy ide ne told a pofádat többé.”

A Kariyával szemben ülő kis öregember, aki e gyűlöletes szavakat köpte Matou Zouken, a családfő. Olyannyira összeaszott, hogy kopasz feje és végtagjai úgy néztek ki, mintha mumifikálták volna, mégis a szeme mélyéből sugárzó fény duzzadt az életerőtől.

Mind a kinézete, mind személyisége szokatlan, rejtélyes személy benyomását keltették.

Az igazat megvallva még maga Kariya sem tudta meghatározni az öregember pontos korát. A családi nyilvántartás egy abnormális bejegyzése szerint Kariya apjának testvére volt. De már három generációval ezelőtt, a dédnagyapja korában is szerepeltek feljegyzések a Matou Zouken nevű öregemberről a családfában. Lehetetlen lett volna megállapítani, hány generáción keresztül uralkodott ez az ember a Matou család felett.

Ha már a visszataszító valóságnál tartunk, a vén mágust, akinek életkora egyre csak nőtt és nőtt, nyugodt szívvel nevezhetjük halhatatlannak. Egy, a Matou vérvonal gyökeréből eredeztethető személy vajmi kevés közvetlen kapcsolattal Kariyával. A modern kor egy valódi kísértete, mind a mai napig életben.

„A fülembe jutott valami megbocsáthatatlan. Arról, hogy a Matou házban miféle gyalázatos ügyletekkel foglalkoznak mostanság.”

Kariya többszörösen elismerte, hogy a mágus, akivel most szembenéz nagyhatalmú és páratlanul kegyetlen. Megtestesülése mindannak amit a fiú egész életében gyűlölt, megvetett és amitől undorodott. Még ha a halállal is néz szembe, az egyetlen amit Kariya a végsőkig érezne az öregember felé irányuló heves gyűlölet. A 10 évvel ezelőtti összecsapás során ezzel az erős akarattal nézett szembe, majd megszökött a Matouktól ezzel kivívva a szabadságát.

„Azt hallottam örökbe fogadtad a Tohsakák második lányát. Hát ennyire meg akarod őrizni a Matouk mágusi származását?”

Zouken összevonta a szemöldökét Kariya keresztkérdésének provokáló hangnemére.

„Hát erről akarsz beszélni? Semmi másról? Mégis mit gondolsz, ki a felelős a Matouk hanyatlásáért?

Végül a fiú, akit ez a Byakuya gyerek végre összehozott kiderült, hogy egyetlen Mágikus Körrel sem rendelkezik. A tiszta Matou vérvonal ezzel a generációval összeomlott. De jobban, mint a bátyád, Byakuya, te vagy az, aki számára értelmet nyert, mit is jelent mágusnak lenni, Kariya. Ha szófogadóan elfogadtad volna a hagyatékod és kitanultad volna a Matouk titkait, nem késztettek volna ilyesmire a körülmények. Te vagy az egyedüli oka, hogy…”

De Kariya egy horkantással elhárította az öregember fenyegető hangnemét, aki már kezdett volna belemelegedni miközben a szája tajtékzott.

„Elég a komédiából, vámpír. Mit csinálod itt a műsort a Matou vérvonal fennmaradása miatt? Ne nevetess. Téged az sem érint, ha nem születik új Matou generáció. A vitának ezzel vége, hisz úgyis további kétszáz vagy ezer évig élni fogsz, he?”

Kariya igazát bizonyítandó Zouken ravasz mosolyra húzta a száját, mintha a dühe ez idáig csak színjáték lett volna. Egy szörnyeteg mosolya volt ez, akiről úgy pattog le az emberi érzelem mint a forgács.

„Éppolyan ellenszenves kölyök vagy mint mindig. Őszintén beszélsz és úgy is viselkedsz.”

„Mondj amit akarsz, de ez is a te nevelésednek köszönhető. Nem szokásom kertelni.”

Egy nedves hang hallatszott az öregember torkának mélyéről, amint az jókedvűen kuncogott.

„Ez így igaz. Ki tudja, lehet túlélsz majd engem a távoli jövőben, legalábbis nagyobb eséllyel mint Byakuya fia. Mindenesetre mindez csak azon múlik, hogy mennyire vagyok képes ezt a testet megvédeni a rothadástól nap mint nap.. Még ha Matou örökösre nincs is szükség, egy Matou mágusra igen. Hogy szert tegyek a Grálra, hát ezért.”

„..Tehát végül is ez a célod?”

Kariya jól sejtette. A halhatatlanság volt az, amit ez az öreg mágus megszállottan hajszolt.

A kívánság teljesítő-szerkezet, amit a „Grálnak” neveznek valóra válhatja, ha egyszer elkészült…Ami ezt az évszázadok óta élő szörnyeteget fojtogatta, az az ebbe a csodába vetett remény.

„A 60 éves ciklus jövőre zárul be. De a negyedik Szent Grál Háborújában, a negyedik Heaven's Feelben nem lesz Matou résztvevő. Byakuya prana szintje nem elegendő egy Szolga fentartásához. Valójában még az Utasító Pecsétekkel sem rendelkezik. De még ha le is mondunk erről a csatáról, még mindig van esélyünk a 60 évvel későbbire. A Tohsaka lány méhéből kétség kívül nagyszerű mágus születhet. Nagy elvárásaim vannak vele, mint megfelelő kihordóval kapcsolatban.”

Tohsaka Sakura arca felvillant Kariya szemhéjai mögött.

Késő érő típus, mindig a nővére, Rin mögött, egy törékeny kislány.

Egy kisgyerek messze túl fiatal a mágusok kegyetlen sorsának terhéhez.

Lenyelve a benne fortyogó dühöt Kariya higgadt hozzáállást erőltetett magára.

Itt és most azért van itt, hogy Zoukennel megegyezzen. Semmire nem megy indulatoskodással.

„—Ha így állunk, ha csak a Grálra van szükséged, nincs szükséged Tohsaka Sakurára, nem igaz?”

Zouken szemei összeszűkülnek a Kariya szavai mögött lakozó rejtett jelentésre gyanakodva.

„Te, te meg mit forgatsz a fejedben?”

„Egy egyezséget, Matou Zouken. Majd én képviselem a Matoukat a következő Heaven's Feelben. Cserébe te elengeded Tohsaka Sakurát.”

Csak egy lélegzetvételnyi időre meghökkenve Zouken gúnyosan felkacagott.

„Kha, ne légy ostoba. Egy ilyen csődtömegből aki soha nem tanult semmit lenne egy Szolga mestere egy év leforgása alatt?”

„Neked megvan az ehhez szükséges titkod, nem igaz. Annak a féreg-használó képességed formájában amire oly büszke vagy, vénember.”

Kariya egyből a lényegre tér közvetlen az öreg mágus szemeibe nézve.

„Ültesd belém a „Címer Férgeidet”. Képes vagy rá, a mocskos Matouk húsával és vérével. A megfelelőség biztos nagyobb mint egy másik házból való lánnyal.”

Zouken arca egy emberéből visszaváltozott egy mágusévá ahogy minden kifejezés eltűnt róla.

„Kariya—meg akarsz halni?”

„Csak azt ne mond, hogy aggódsz miattam?’Nagybácsi.’”

Zouken szemmel láthatólag tudomásul vette, hogy Kariya komolyan beszél. A mágus hidegen végigmérte, rámeredt, majd mély levegőt vett.

„Azt kell mondanom, többet kinézek belőled, mint Byakuyából. Miután kibővítettem a Mágikus Köreidet a Címer Férgeimmel, ha egy éven át folyamatosan készülünk, talán a Grál kiválaszt majd.

…De mégis, nem értem. Miért mennél ilyen messzire pusztán egy kislányért?”

„A Matouk rögeszméivel csak had foglalkozzanak a Matouk. Ne vonjunk bele ártatlan kívülállókat.”

„Megint csak te és a csodálatraméltó döntéseid.”

Mintha csak élvezné a helyzetet, Zouken egy önelégült, gonosz kéjjel teli mosolyra húzta a száját.

„De Kariya, ha az volt a célod, hogy ne vonjunk bele másokat, nem késtél el egy kicsit?

Tisztában vagy vele, hány nap telt el azóta, hogy a Tohsaka lányt befogadtuk?”

Ahogy a kétségbeesés elárasztotta, mintha összeroppant volna Kariya mellkasa.

„Vénember, ugye nem---„

„Borzalmas sikolyok voltak az első három nap, de a negyedik napra elcsendesedett. Ma hajnalban lett a féreg tárolóba dobva, hogy megnézzük milyen jól bírja, és nicsak, ho-ho, fél napig kibírta és még mindig lélegzik. Mondhatom, a Tohsaka alapanyag minden, csak nem silány.”

Kariya válla reszketett a gyilkos szándéktól, ami túlmutatott a puszta gyűlöleten.

Meg akarta ragadni a gonosz mágus nyakát, minden erejével fojtogatni, letépni ebben a pillanatban----

---Ez volt az a késztetés ami Kariyában tombolt.

De Kariya beletörődött. Bár az elsorvadás szélén, de Zouken egy mágus volt. Kariya még csak arra se volt képes, hogy megpróbálja itt megölni. Az ehhez szükséges erőnek a szikrájával sem rendelkezett.

A tárgyalás volt az egyetlen útja, hogy megmentse Sakurát.

Átlátva a Kariyában tomboló ellentmondáson, Zouken egy elégedett, sötét kuncogást hallatott.

„Tehát hogy döntesz? Az a kislány már összetört és tömve van férgekkel a feje búbjától a talpáig.

De ha még így is meg akarod menteni, nos, nem kell kétszer mondanod.”

„…Nincs ellenvetés. Csak csináljuk.”

Válaszolt Kariya hűvösen. Nem mintha lenne más választása.

„Nagyszerű, nagyszerű. Nos, még annyit edzhetünk téged amennyit csak lehet. De tudj róla, hogy folytatom Sakura felkészítését amíg nem mutatsz valami eredményt.”

Kacarászva, az öreg mágus jókedve gúnyt űzött Kariyából, a fiú dühéből és kétségbeeséséből.

„Ahelyett, hogy egy nullára építenék, aki egyszer már elárult minket, az esélye hogy ebből a helyzetből egy utódot kihozzak sokkal nagyobb. Szeretem minden lehetőségből a legjobbat kihozni, egyszerre csak egyet. Ez alkalommal lemondok a Heaven's Feelről, mert veszett csatának tekintem.

De ha bár egy a millióhoz az esélye, megszereznéd a Grált – valóban. Ha ez megtörténik, természetesen semmi dolgom többé a Tohsaka lánnyal. Hisz elértem azt az egy célt, amire a felkészítését végzem.”

„..Ugye nem versz át? Matou Zouken.”

„Kariya, ha azt hiszed olyan furfangos vagy, előbb próbáld meg kibírni a Címer férgek okozta fájdalmat.

Igen, előbb próbálj a férgek keltetőjeként szolgálni egy hétig. Ha addigra nem haltál bele az őrületbe, úgy veszem majd, hogy tényleg komolyan beszélsz.”

Miközben botjára támaszkodva nehézkesen felemelkedett , Zouken Kariyához fordult egy nem emberi mosollyal mely tökéletesen mutatta romlottságát.

„Nos, akkor kezdjük meg az előkészületeket most azonnal. Egy pillanat alatt végzünk a kezeléssel. Ha át akarod gondolni, tedd meg most.”

Egy egyszerű néma bólintással Kariya az utolsó kétségeit is elvetette.

Ha hagyja, hogy az öregember a testébe ültesse a férgeit, Zouken bábjává válik. Így lehetetlen lesz a vén mágus ellen fordulnia. Ha csak annyit sikerülne elérnie, hogy elfogadható mágus váljon belőle, Kariya és a Matou vére kétségtelenül szert tenne Utasító Pecsétekre.

Heaven's Feel. A megváltás egyetlen esélye Tohsaka Sakura számára. A döntés, amit soha sem volna képes meghoznia ezzel a hússal és vérrel.

Cserébe Kariya elveszítheti az életét. Még ha a többi mester nem is végez vele, a Címer Férgek ilyen rövid időre – pusztán egy évre - való aktivizálása során a férgek felzabálják Kariya húsát, és az élettartama pár évre csökken.

De ez már nem számít.

Kariya döntése túl lassú volt. Ha 10 évvel ezelőtt ugyanilyen elszánt lett volna, Aoi lánya boldogan élhetne az anyjával. A sors, amit visszautasított körbejárt és végül egy ártatlan kisgyerek nyakába szakadt.

Erre nincs bocsánat. Ha van útja a vezeklésnek, akkor az nem más, minthogy visszaadja a régi életét Sakurának. Ezen kívül ha el kell pusztítania a maradék 6 mestert, hogy szert tegyen a Grálra…

Azok között, akik ezt a tragédiát a kislányra hozták, akit úgy hívnak Sakura, volt legalább egy ember akit a pokolra küldhet. „Tohsaka…Tokiomi…”

A három nagy család egyikének fejeként kétség se fér hozzá, hogy ő is hordozza az Utasító Pecséteket.

Más, mint az Aoi felé érzett bűntudata vagy a Zouken iránt érzett utálata, volt egyfajta mélyen lakozó gyűlölet, ami a mind mai napig gyülemlett Kariyában.

A bosszú sötét érzése csöndesen égni kezdett Matou Kariya szívének mélyén, mint a bozóttűz.